A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
Egy jövőképről
Betűméret:
M. valójában boldog, hiszen férjhez megy a lánya, ő pedig jövőre reményei szerint nagymama lesz. Azért könnyezik, mert a lánya már javában csomagol, a vőlegény érte jön karácsonykor, és utána irány Németország. Ott a fiú vendégmunkás szülei (vendégmunkás? – már rég nem azok) várják őket. Már mindent előkészítettek a fiatalok számára, „csak élniük kell”, ahogy itt a faluban mondani szoktuk.
Mint minden változás, ez az egyébként örömteli esemény teljesen felborította M. világát. Évekig azért szurkolt, hogy a lánya életében végre megjelenjen az igazi, s most, hogy a nyáron egy haza látogató családdal való véletlen találkozáskor a fiatalok szeme is összetalálkozott, vágya beteljesülni látszik, mégis azt a jó tanácsot emlegeti mostanában, hogy „vigyázz, mit kívánsz!”. Azt hitte, már régesrégen elengedte a lányát, azonban most mégis azzal szembesül, hogy a köldökzsinór szorosan tartja, és valójában ezt az állapotot akarja, mert akkor minden nap láthatja, tudni fogja, hova megy, mikor jön, mit gondol, mit cselekszik… Hogyan lehet e helyett a skype-ra hagyatkozni? – sóhajt fel, és szemmel láthatóan megkönnyebbül ettől a belső feszültséget feloldó szóráradattól, jól kiszellőztette minden visszahúzó gondolatát, és rám néz az asztal fölött.
Én meg hirtelenében nem tudok mit mondani. Majdnem az szalad ki a számon, amit a migrációs mozgásokat elemezve szintén megállapítottak: hogy immáron a nyugdíjasok is itt hagyják szülőhelyüket és elmennek a gyerekeik után. Majdnem azt a vigaszt fogalmazom meg, hogy majd meglesz a lehetősége utána menni a lányának, hiszen ha az munkába áll, szükség lesz majd a nagymamára, aki otthon lesz az unokákkal. Megállok egy pillanatra, mert úgy érzem, ez mégsem a megfelelő pillanat ilyen jövőkép lefestésére, hiszen M. még mindig abba az idilli elképzelésbe kapaszkodik, hogy az az igazi, amikor a gyerekek, unokák itt élnek valahol a közelben. De ahogy a pillanatnyi szünetben tovább peregnek a gondolataim, megjelenik előttem a falu 60 év körüli asszonyainak korosztálya, azon belül is az a sok-sok csinosan öltözött, nyugatias hölggyé váló nagymama alakja, akiket olykor itthon lehet látni, utána meg eltűnnek egy időre, mert valahol Ausztriában, Svájcban, Németországban, vagy éppen Angliában házvezetőnőként vagy idősgondozóként dolgoznak néhány hónapot. Ha ők vállalják ezt a fáradsággal, olykor megaláztatással járó életmódot a munkanélküliséggel és megélhetési gondokkal küzdő család egzisztenciája vagy az unoka egyetemi tanulmányai érdekében, akkor egy unokáiról gondot viselő nagymama miért ne utazna el időnként több hónapra akár ezer kilométert is a nemes cél érdekében? S ahogy immáron együtt képzeljük el ezt a jövőképet, azt is együtt állapítjuk meg, hogy azért ez a helyzet mégiscsak jobb annál, mintha a lánya itt ülne a szoknyáján és sohasem menne férjhez. Különben is, van már példa az ismerősök között, hogy a második vendégmunkás-nemzedék itthon próbál egzisztenciát teremteni, meg arra is, hogy – láss csodát! - sikerült itthon elhelyezkednie (méghozzá állami intézményben) a háború miatt Magyarországra menekültek közül is egy-két ismerősnek.
A családok szétesésének, vagy inkább helyesen: térben való szétszóródásának a problémáját nem lehet régi sablonok alapján berögződött módon megoldani, és a normális életet oly sok vonatkozásban nélkülöző közösségünkből való elvándorlási vágy elfojtásával korrigálni. Inkább a korunk életviteléhez való alkalmazkodással kellene megpróbálni élhető életet élni, családon és közösségen belül is. Mert aki elmegy, talán mégsem veszett el örökre. Itt van a szeretet hullámain, és az európai és az Óperencián túli világot is felölelő nagy globalizációs lehetőségek közepette lehet, hogy egyszer majd éppen itt, ezen a fizikai ponton, anyanyelvi közösségében kezdi újra az életét. Nem vigasz ez, mondom M-nek, hanem lehetőség, amiben – még ha pillanatnyilag illúziónak tűnik is - hinni érdemes.
Friedrich Anna
A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.
Ki gondolta volna, hogy 2025 karácsonyára készülve az európai közéletben a legtöbbet elhangzó mondatok a háború és béke kérdéséről, a fegyverkezésről, európai hadviselésről, Ukrajna segítéséről, Magyarország jogállamiságáról és Szerbia dorgálásáról szólnak?! Pedig annyi szép van szerte Európában, és itt...
2025. DECEMBER 19.
[ 14:36 ]
Azt mondja Tari István író, költő, újságíró, hogy annak idején, a délszláv háborúba történő, a magyarokat nem kímélő mozgósítások idejében a délvidéki magyar férfiaknak könnyebb volt elbújdosniuk, mint most a kárpátaljai magyaroknak. Akkor, az 1990-es évek elején még nem volt internet, nem volt számítógépes...
2025. DECEMBER 10.
[ 17:18 ]
Kibeszélem, mert olyan régen volt. A 2010-es évek elején egy véletlen újvidéki találkozás után beültem egy ismerősöm kocsijába, hogy hazavigyen, ám azt mondta, ha van időm, előtte tenne egy kört a Tarcal-hegyen, hogy átadjon egy szerszámot az ott dolgozó kollégájának. Időm volt, s az autóval Kamancot elhagyva, úttalan...
2025. NOVEMBER 28.
[ 14:25 ]
