E jegyzet írása közben érkezett a hír a belgrádi kormány döntéséről, hogy a vasárnap elhunyt Jovankát a Virágházban temetik el, a Josip Broz Tito sírja melletti helyiségben. Ez volt a néhai jugoszláv államfő özvegyének utolsó óhaja és a hozzátartozók is ezt kérték, áll az indoklásban.

A tévéfelvételekről jól ismert fehér márvány síremléket tehát nem bontják meg, ahogyan korábban találgatták, hanem egy szomszédos helyiséget alakítanak át a temetés céljaira. Az egykori „örökös” elnök és pártvezér hívei a „testvéri” tagköztársaságokból, akik évek óta rendületlenül látogatják a Virágházat, a jövőben Jovanka sírjára is elhelyezhetik a megemlékezés virágait.

A kormánydöntést azonban valószínűleg sokan fogják kifogásolni, hiszen a Virágház ezzel lényegében elveszíti történelmi jellegét és családi sírhellyé válik. Nem a hat köztársaság és két tartomány alkotta sok nemzetiségű államszövetség vezetőjének, a kétségkívül történelmi szerepet betöltő politikusnak, az el nem kötekezett mozgalom egyik alapítójának mauzoleuma lesz, hanem a Broz-család örök nyugvóhelye. Nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy a döntéssel éppen ezt a célt akarták elérni: eljelentékteleníteni az emlékhelyet és feledtetni a közös állam és a rivális nemzetből való elnök emlékét. Akit a most hatalmon levő pártok (vagy azok elődjei) kimondottan szerbgyűlölőnek tartottak. Hogy csak Vojislav Šešelj vajda példáját említsük: a haladópárti vezetők korábbi eszményképe a kilencvenes években ördögűző szilfanyárssal vonult a Virágház elé híveivel, hogy követeljék horvát nemzetiségű lakójának eltávolítását Szerbiából.

Azt ugyan még nem tudjuk, hogy mikor lesz a temetés és milyen szinten rendezik meg, de már most megjósolhatjuk, hogy az egykori délszláv állam „első dámájának” – ahogyan Nyugaton nevezték - temetésén sem maradnak majd el a burkolt napi politikai, vagy az etnikai származásra történő utalások, valamint a diszkrét vádaskodások, hogy kik és miért bántak vele oly mostohán.

Ivica Dačić miniszterelnök máris igyekezett mentegetőzni és olyan színben feltüntetni magát és kormányát, mint aki hozzájárult a Jovankát ért „történelmi igazságtalanságok” megszüntetéséhez, arra célozva, hogy 2009-ben belügyminiszterként ő intézte el, hogy évtizedek után személyi igazolványt és útlevelet kapjon. Ám azt elhallgatta, hogy az özvegyet már a Milošević-korszakban is súlyos sérelmek érték, mint ahogy azt is, hogy haláláig sem intézték el nyugdíjkérdését, betegbiztosítását, a bíróságok pedig évtizedekig halogatták az örökösödési per lebonyolítását. Azokról a prózai apróságokról nem is beszélve, hogy évek óta nem voltak képesek megjavítani a tetőt, központi fűtést és a villanyhálózatot az Užicei utcai épületben, ahol Jovanka lakott. De nem bánt különbül vele a demokraták vezette kormányzat sem.

Akárhogyan is tekintettek a volt teljhatalmú kommunista despotára és korszakára, egy civilizált államban egy államfő özvegye mindenképpen nagyobb odafigyelést érdemelt volna.

Azt mondják, rengeteg titkot vitt magával a sírba, hiszen tanúja volt az államszövetséget ért megrázkódtatásoknak, a legfelső pártvezetésben történt cselszövéseknek, a leszámolásoknak. Minderről konokul hallgatott, nem tárta fel titkait sem a hazai, még kevésbé a külföldi sajtónak, pedig óriási volt az érdeklődés. Ha feltárja titkait, választ kaphattunk volna arra a talányra is, hogy a hetvenes évek végén miért került sor szakításra elnök férjével, miért került egyfajta háziőrizetbe, mindenféle hivatalos magyarázat nélkül.

A nagy nyilvánosság akkoriban csak annyit tapasztalt, hogy Jovanka, aki mindaddig szinte elválaszthatatlan volt elnök férjétől, akit elkísért összes pompázatos külföldi útjára a Galeb luxustengerjáró fedélzetén, drága ékszerekkel felcicomázva uralkodói fogadásokon vett részt (ami ugyan nehezen volt összeegyeztethető egy munkásállam vezetői stílusával), szóval az elmaradhatatlan élettárs egyik napról a másikra félrevonult, eltűnt. Még betegágyánál sem látogathatta meg férjét, és csak a temetésen jelenhetett meg Tito 1980-ban beköszöntött halálakor.

Pedig az utóbb napvilágra került titkos adatokból kiderült, hogy a legkevésbé sem családi problémák vagy személyes ellentétek húzódtak meg a háttérben. A legfelső pártvezetés legalább ötven alkalommal tárgyalt Jovankáról. 1974-ben maga Tito javasolta egy különbizottság felállítását, amely „Jovanka elvtársnő esetével” foglalkozna.

Többféle gyanú is felmerült ellene: hogy hatalmi vágy fűtötte és politikai szerepre tört, hogy intrikákba keveredett, hogy szerb tábornokokkal szövetkezett (lévén maga is likai szerb család szülötte), hogy megpróbált eltávolítani egyes elvtársakat a vezetésből, sőt az a gyanú is felmerült, hogy szovjet kém volt. A körülmények ismerői viszont azt állítják, hogy csupán betegesen óvta idős férjét (Tito 32 évvel volt idősebb feleségénél) a hatalomra vágyó politikusok, elsősorban Stane Dolanc és Nikola Ljubičić cselszövéseitől, egy alkalommal állítólag azt követelte férjétől: válasszon, vagy ő vagy Dolancék. Akik közelebbről ismerték, azt állítják, hogy szerény képzettsége folytán nem is vállalkozhatott volna valamilyen jelentősebb politikai szerepre, így a vádak alighanem teljesen alaptalanok voltak. Inkább ő volt az áldozata a rivális pártvezetők intrikáinak. A Jovankával kapcsolatban emlegetett történelmi jelző is csak arra vonatkozhat, hogy történelmi idők tanúja volt, annál nem több.

A tanúságtétel azonban elmaradt, titkait magával vitte a sírba. Ennek ellenére arra felkészülhetünk, hogy a következő időszakban elárasztanak bennünket a Jovankáról szóló visszaemlékezések, mint ahogyan ismert személyek távozása után általában történni szokott. Most már mindent meg lehet írni, úgyse ellenőrizhető le.

J. Garai Béla