Egyáltalán nem mondhatjuk, hogy a szerb média eltúlozná az október ötödikéről való megemlékezést most, a tizennegyedik évfordulón. Alig-alig jelent meg méltatás, azokban is többnyire csak a tények felidézésére szorítkoztak, óvakodva az alaposabb értékeléstől. Úgy látszik, sokkal fontosabbnak tartják a „győzedelmes” első világháború kitörésének vagy Belgrád felszabadulásának jubileumát, ezek jóval nagyobb hangsúlyt kapnak ezekben a napokban. Pedig akárhogy is nézzük: a 2000 őszén kirobbant tömegtüntetések hatására nemcsak Milošević önkényuralmi rendszere bukott meg, hanem lényegében rendszerváltás ment végbe, s ennek eredményeként született meg Szerbia első demokratikusan megválasztott kormánya. Itt akkor dőlt le a berlini fal, mert ebben is késve követtük az európai példát, mint minden másban. Vagyis lenne ok bőven a méltatásra.

Persze, történelmi távlatban a tizennégy év nem túl hosszú időszak az értékeléshez, de amit az átlagpolgár már most megállapíthat csupán a saját helyzetét vizsgálva az az, hogy a nagy remények jórészt meghiúsultak. A demokrácia nem hozta meg azt, amit elvártak tőle, s főleg a gazdasági gyarapodás maradt el. Csaknem másfél évtized után Szerbia továbbra is Európa szegényháza, az ország szégyenszemre az egész kontinensen az utolsók között van az átlagfizetések tekintetében: az augusztusi 380 eurós átlag csak harminc euróval volt magasabb a macedónok és mindössze néhány euróval az albániaiak átlagánál, a többiek mind megelőzték. Szlovéniában például 1000 euró az átlag, Horvátországban 730, Montegróban 470, Bosznia-Hercegovinában 425 euró. Ennél beszédesebb mérce nem is kell a tekintetben, hogy hol is állunk tizennégy évvel a nagy reményekkel várt fordulat után. Valamit nyilván nem jól csinálnak az ezredforduló után egymást váltó kormányok.

Az meg már csak hab a tortán, hogy nagyjából ismét ugyanazok a politikusok kormányozzák az országot, akiket a DOS-ba tömörült demokratikus ellenzéki erők 2000-ben elzavartak, mert vesztes háborúkba sodorták az országot. A Milošević legodaadóbb híveként megismert Ivica Dačić miniszterelnök-helyettes az évforduló kapcsán meglehetősen szemérmetlenül még meg is dicsérte a hatalmukat anno megdöntő októberi forradalmárokat, mondván: enélkül sohasem újult volna meg pártjuk, a polgárok viszont ennek köszönhetően megtudhatták, hogy milyenek is az ellenzékiek...Nem mondta ki, de gondolhatta, hogy október ide, október oda, a hatalom csakis őket illeti meg. A szintén kormánytag Aleksandar Vulin – Milosevićné pártjának egykori főkolomposa – pedig olyan becsmérlő kijelentésre ragadtatta magát, hogy október ötödike „a szerb nép forradalmi megtévesztésének” napja volt.

És persze a radikálisokból „európaivá” kozmetikázott haladók is meg vannak győződve róla, hogy egyedül ők hozhatják meg a boldogulást ennek az országnak. Hogy ezt saját maguknak már meghozták, legalább is anyagiakban, ahhoz nem fér kétség. A napokban derült ki, hogy az ALO című bulvárlap egyik szeptemberi számát teljes egészében bezúzták, mert címoldalon hozta azt az információt, hogy a SNS alelnöke, Goran Knežević tízezer eurót visz haza havonta! Miközben az óriási költségvetési hiány miatt az egész országban drákói megszigorításokat léptetnek életbe, és legalább másfél millió ember fizetését készülnek lefaragni, mert huszonötezer dinárnál többet keresnek. Az illetékesek úgy ítélhették meg, hogy egy ilyen hír többet árthat a kormány és a haladók tekintélyének, mintha bezúznak néhány százezer lappéldányt. Egy másik ismert káder, Oliver Antić, Tomislav Nikolić elnök tanácsadója pedig példátlan szorgalmával és rátermettségével hívta fel magára a figyelmet: az újságírók kinyomozták, hogy nem kevesebb, mint hét fizetett funkciót tölt be, amiért legalább hétszázezer dinárt kasszíroz. A sajtó el is nevezte százkarú szuper Olinak, és közben azt találgatja, hogy mikor alszik egy ilyen elfoglalt funkci? Még szerencse, hogy az ezzel foglalkozó lapokat egyelőre nem tiltottak be.

Érdekes és szinte megmagyarázhatatlan, hogy az egyre siralmasabb gazdasági helyzet egyáltalán nem hat ki Aleksandar Vučić népszerűségére. Az Ipsos közvélemény-kutató intézett legutóbbi felmérése szerint a polgárok 55 százaléka még mindig bizalommal van a kormányfő iránt, és újra pártját juttatná hatalomra. Az ügynökség szakértői ezt azzal az ügyes propaganda húzással magyarázzák, hogy előbb egyes miniszterek húsz százalékos fizetéscsökkentést emlegettek, majd jött Vučić, a „megmentő”, és bejelentette, hogy „csak” tíz százalékos lesz a levonás. Kell-e ennél örömteljesebb ígéret egy lelkes hazafi számára? Imába foglalják a jólelkű miniszterelnök nevét. Az idézett szakértők szerint azonban egy csapásra megváltozhat az emberek véleménye, ha majd fizetési borítékukba belepillantva megtapasztalják, hogy ők is az érintettek közé tartoznak.

A pedagógusok és a nyugdíjasok már tiltakoznak. A szerbiai nyugdíjas egyesület panasszal fordult az alkotmánybírósághoz a nyugdíjak tervezett csökkentés miatt, emlékeztetve arra, hogy a nyugdíj személyi tulajdont képez, s mint ilyent „egy tisztességes országban” nem veszik el megkérdezés nélkül. Ez egyszerűen azt jelenti, írták, hogy az állam belenyúl a zsebükbe, ráadásul arról akarja meggyőzni őket, hogy az ő jövőbeni boldogulásukért teszi ezt. A vajdasági nyugdíjasok pedig azzal a jogilag teljesen indokolt és helyénvaló kérdéssel fordultak a kormányhoz, hogy mikor szándékoznak visszafizetni a levonásokat, és mekkora kamattal? Merthogy személyi tulajdonukat vették kölcsön, amit illene visszafizetni, amint bekövetkezik a felvirágzás.

Hogy ez 2016-ban következik-e be, ahogyan Aleksandar Vučić ígérte legutóbb, vagy netán jóval később, ezt most nehéz lenne megjósolni. Nagyon sok fiatal azonban nem hajlandó megvárni a haladók Kánaánjának beköszöntét, hanem a határokon túl próbál boldogulni. Mivel ez szerb útlevéllel nehezen megy, igyekszik uniós okmányokhoz jutni. A napokban az egyik kimondottan patrióta szellemű belgrádi lap érdekes tudósítást közölt, ezzel a címmel hökkentve meg olvasóit: Szerelem szerb férfiak és magyar nők között (Ljubav srba i madjarica), amelyben arról olvashatunk, hogy egyre több fiktív házasság jön létre dél-szerbiai férfiak és magyar(országi) nők között a magyar útlevél megszerzése céljából. Az álházasságok szervezői néhány ezer euró fejében magyar menyasszonyt szereznek az érdeklődőnek, a házasságkötést Szabadkán vagy más itteni városban bonyolítják le, majd az újdonsült férj „felesége” révén megszerzi a magyar útlevelet, és irány Németország! Vagy Ausztria, Svédország, Anglia... Mindezért a magyar menyecske száz-százötven ezer forintot kap, a többit a szervező vágja zsebre. Magyar lapok is beszámoltak az egyre tömegesebbé váló gyakorlatról, amely már az ügyészség figyelmét is felkeltette, mi több, letartóztatások is történtek. Nem csoda, hiszen csak Kiskunhalas térségében százon felüli azoknak a nőknek a száma, akik az utóbbi hónapokban szerb férfiakhoz mentek férjhez.

Hiába, a szerelem nem ismer határokat, mondhatnánk némi iróniával. Különösen, ha az aranyat érő schengeni útlevélről van szó. Így jutottunk el október ötödikétől a népek közötti barátság elmélyítésének e sajátos formájához.

J. Garai Béla