Megdöbbenéssel tapasztalja az ember ezekben a napokban, hogy milyen kevés kell nálunk az idegengyűlölet felizzásához! Elég volt egy kínos incidens albán nacionalisták rendezésében a múlt heti szerb-albán futballmérkőzésen, és máris bekövetkezett a kristályéjszaka balkáni változata - szerb soviniszták kivitelezésében. Szélsőségesek bandái még az éjjel tucatnyi albán tulajdonban levő pékséget, cukrászdát és más boltot vertek szét vagy gyújtottak fel Zomborban, Pazován, Versecen, Zimonyban és Újvidéken, vasárnapra virradóra pedig a szabadkai iszlám imaházra is Molotov koktél repült. Mintha hazafias kötelességüknek tartanák leszámolni a galád albán pékekkel. Akik, nem mellesleg, teljes jogú adófizető állampolgárai ennek az országnak.

Az etnikai indíttatású randalírozás egyelőre nem követelt váráldozatot, de ez csak merő véletlen. Olyan légkör alakult ki az országban, amely a kilencvenes éveket idézi, s amelyben nem jó albánnak, vagy egyáltalán kisebbséginek lenni. Belegondolni is rossz: mi lenne, ha komolyabb ügyről lenne szó, mint egy távirányított drón berepülése a belgrádi stadion fölé, Nagy-Albánia zászlajával? Akkor a lőfegyverek is előkerültek volna? Vagy talán hadat is üzennénk Albániának, mint Salvador Hondurasnak egy vitás gól miatt a távoli 1965-ben? A két közép-amerikai ország akkor ötnapos háborút vívott egymással, mire a nagyhatalmak megfékezték őket, mint ahogy nálunk is az ő feladatuk lenne a béketeremtés.

Utólag a kormánypolitikusok is elítélik a randalírozókat, bár a hisztériakeltéshez kétségkívül az ő kijelentéseik is hozzájárultak. Az alaphangot Aleksandar Vučić adta meg, amikor arról nyilatkozott, hogy az incidens kitervelői lábbal tiporták Szerbia büszkeségét, azzal a galád szándékkal, hogy destabilizálják az országot és az egész térséget, sőt, hogy vérontást idézzenek elő. Egy miniszterelnöktől szokatlan durvasággal „hazug bandának” nevezte a díszpáholyban helyet kapó albán hivatalos személyeket, köztük Olsi Ramát, az albán kormányfő testvéröccsét. Ivica Dačić külügyminiszter sietett tiltakozó jegyzéket intézni Tiranához, amelyben felszólította az albán kormányt, hogy ítélje el a provokációt, és büntesse meg az elkövetőket, Milovan Drecun, a képviselőház Koszovó ügyi bizottságának elnöke pedig határozott bocsánatkérést követelt Albániától. Mindezt Tomislav Nikolić elnök azzal a sértő kijelentéssel tetézte, hogy „Albániának évtizedekre, sőt egy egész évszázadra lesz szükség, hogy normális ország legyen”. Annak a felsőbbrendű közvélekedésnek adva hangot, amely az albánokat amolyan műveletlen favágóknak képzeli.

A hajszába a soviniszta megbélyegzésre mindig kész bulvársajtó is azonnal bekapcsolódott, és a legfantasztikusabb forgatókönyveket eszelte ki. A drónnal tulajdonképpen a szeretett Vlagyimir Putyin látogatását akarták meghiúsítani, mert arra számítottak, hogy a Nagy-Albániát ábrázoló zászló megjelenése a stadionban, ahol Nikolić elnök is jelen volt, vérontást fog kiprovokálni. A lapok minden bizonyíték nélkül megvádolták Olsi Ramát, hogy ő irányította a zászlót húzó drónt a díszpáholyból, amiből az következik, hogy közvetlenül a tiranai kormány áll az incidens mögött.

Ám az ominózus focimeccsről tudósítva egyetlen lap sem említette, hogy milyen rigmusokkal fogadták a pályára kifutó vendégjátékosokat. A belgrádi albán nagykövetnek kellett bemutatnia a sajtó képviselőinek azt a hangfelvételt, amelyből világosan kivehető, hogy a közönség egy emberként ordította, hogy „Ubij, zakolji da Šiptar ne postoji!” (Öld meg, szúrd le a szkipetárt, hogy írmagja se maradjon!). Erről egy szó sem esett a szerb médiában.

Mindezek után nem is kell csodálkozni a történteken. Ám szembetűnő az az igyekezet, hogy az albánellenes atrocitásokért a tizenéves huligánokra tereljék a gyanút, akik nincsenek tisztában cselekedetük súlyával. Holott minden jel szerint ennél sokkal többről, sokkal komolyabb jelenségről van szó. Nem lehet véletlen, hogy ilyen sok helyen egyszerre rohamozták meg az albán létesítményeket, s az sem, hogy ez már a sokadik ismétlés. Akárcsak a kétnyelvű helységnév táblák átfestésekor: akkor is háttérből irányított kommandók folytattak akciót a magyar feliratok ellen, így adva tudtunkra, hogy mi a véleményük az együttélésről és az egyenrangúságról. Most is megmutatták, hogy csak ürügyre és parancsszóra várnak, hogy nekirontsanak az „idegeneknek”.

A történtek logikus következménye, hogy a két kormányfő lemondta a hétre tervezett találkozót, Edi Rama albán miniszterelnök „történelminek” kikiáltott belgrádi látogatását, hiszen csaknem hetven év után került volna sor a két balkáni állam vezetőjének találkozására. Ebben a légkörben valóban képtelenség lett volna normális párbeszédet folytatni. Telefonbeszélgetésük során november tizedékére halasztották a vizitet.

Addig talán lehiggadnak az indulatok, és fény derülhet az ominózus drónnal kapcsolatos részletekre is, arra, hogy miként követhetett el ekkora mulasztást a szerb biztonsági szolgálat, és hogy kik tervelték ki a zászlós incidenst, amely ekkora ramazurit okozott Szerbiában. És aminek következményeit nemcsak a szerencsétlen albán pékek kénytelenek viselni, hanem mindannyian.

J. Garai Béla