Ilyen méretű népvándorlásra a háborús kilencvenes évek óta nem volt példa, mint ami most zajlik Koszovótól Szabadkáig, onnan pedig a Magyarország felé eső zöldhatárig. Szabadkát elözönlötték az albán menekültek: úton, útfélen riadt tekintetű migránsok csoportjaival találkozhatunk. A hatóságok egyelőre képtelenek megbirkózni a problémával.

A szerb belügy az elmúlt napokban kénytelen volt erősítést küldeni a határ menti városba, hogy valamiképpen elejét vegye a tömeges illegális határátlépéseknek, de úgy tűnik, hogy nem sok eredménnyel. Nem csoda, hiszen öt-hatszáz ember érkezik naponta a város buszpályaudvarára, férfiak, nők, egész családok apró gyerekekkel, hogy onnan a szerencsétlenségüket gátlástalanul kihasználó embercsempészek és taxisok segédletével, vagy akár gyalogosan vágjanak neki a teljesen bizonytalan útnak. Szívszorító képsorokat látunk a tévében, amint a februári zimankóban hasig gázolnak a senkiföldjén húzódó csatorna vizébe, magasba tartva gyermekeiket és az ingóságaikat tartalmazó utazótáskákat, abban a reményben, hogy a túlparton sikerül magyar, azaz „uniós” területre jutniuk.

Az már fél sikernek számít álmaik megvalósításában, ha eljutnak a másik oldalra és ha Ásotthalom környékén a magyar hatósági emberek összeszedik őket, és elszállítják a szegedi befogadó táborba. Pedig ez még korántsem jelenti azt, hogy bejutottak a „schengeni paradicsomba”, és folytathatják útjukat Németország, Svájc vagy Svédország felé, ahol a boldogulásukat remélik, és nem fogják kizsuppolni őket az országból. És visszaküldeni Szerbiába vagy Koszovóba, ahol mellesleg hét és fél ezer eurós büntetés vár rájuk a törvénytelen emigrálási kísérlet miatt.

Ebben a riasztó helyzetben elvárnánk, hogy az érintett kormányok, elsősorban Belgrád és Pristina intézkedjenek, és közösen kíséreljék meg kezelni a problémát, mert pusztán rendőri eszközökkel ez már nem rendezhető. A szerb fél azonban a brüsszeli tárgyalások most kezdődő újabb fordulójára koncentrál, és nincs ideje, vagy nem akar az albán menekültekkel bíbelődni. A csaknem egy éves szünet után felújított tárgyalásokon az eddigi megállapodások végrehajtása, a trepcai bányakombinát és más létesítmények tulajdonjoga, a szerb községek közösségének megalakítása és más „stratégiai kérdések” kerülnek fókuszba – a menekültek nemigen izgatják a tárgyalókat.

És ezen a ponton, ezeknek a balsors sújtotta embereknek az esetében is megmutatkoznak azok a visszásságok, amelyek Koszovó rendezetlen státusából, azaz abból következnek, hogy Belgrád nem hajlandó elismerni a realitásokat, azaz a koszovói állam létrejöttét. Mivel a szerb alkotmány a „déli tartományt” továbbra is az ország részeként határozza meg, a koszovói albánokat is hivatalosan szerb állampolgároknak tekintik, csak éppen a gyakorlatban nem érdekli őket a sorsuk. A Pristinában kiadott útleveleket nem ismerik el, ehelyett a Koszovó és Szerbia közötti úgynevezett adminisztratív határ átlépésekor csak egy belső használtra érvényes papírt adnak nekik, amivel szabadon mozoghatnak az országban, de nem utazhatnak tovább. Az uniós országokba tartó menekültek ezért kénytelenek az illegális határátlépést választani.

Egy percig sem kétséges, hogy ezeket az embereket nem a kalandvágy, hanem a hihetetlen nyomor, a nincstelenség és a kilátástalanság kényszeríti otthonuk elhagyására és arra, hogy vállalják a teljesen bizonytalan utazás kockázatát. A Szerbiától való elszakadás, a függetlenség elnyerése nem hozott és nem is hozhatott automatikusan jobb életet, emellett a háborús pusztítások következményeit ott még nehezebb kiheverni, mint akár Szerbiában, akár az egykori jugó-szövetség más, gazdaságilag sokkal jobb helyzetben levő volt tagköztársaságaiban. Az uniós felzárkózás pedig annyira távoli álom, hogy annak megvalósulását még a közismerten igénytelen életmódhoz szokott és szívós albán családok sem tudják kivárni.

Visszatetsző azonban, ahogyan a koszovói albánok tragédiáját kommentálják Szerbiában. Nem ritka a káröröm, hogy lám, hová vezetett a szeparatizmus! Nem volt elég jó Szerbiában, hát most megnézhetitek magatokat a függetlenségben! Megbotránkoztató Nikola Selaković haladópárti belügyminiszter magatartása is, aki a menekültek szerencsétlenségéből politikai poént próbált kovácsolni, amikor abból a körülményből, hogy nagyon sok koszovói albán folyamodik szerb útlevélért, ezt a következtetést vonta le: ezzel elismerik Szerbiát hazájuknak.

„Semmit sem ismerünk el” – válaszolt erre egy Szabadkán megszólított albán menekült az újságírónak. „Azért van szükségem a szerb útlevélre, mert azzal könnyebben juthatok el Európában. Ötezer euróért eladtam a jószágot, és a családdal együtt elindultunk Szabadka felé. Végső úti célunk pedig Svájc, ahol rokonaim élnek. Vissza nem megyek a koszovói nyomorba, még akkor sem, ha letartóztatnak és be is börtönöznek”.

Jellemző, hogy a szerb közvélemény még most, tizenöt évvel a háború befejezése után is mennyire albánellenes! Az albánok exodusát a közösségi fórumokon olyan kommentek kísérik, hogy ez bizony valamilyen galád terv része, mert a vezetőikre hallgató, fegyelmezett albánok különben nem vágnának neki a nagyvilágnak ebben a téli zimankóban! Emögött csakis valamilyen összeesküvés húzódhat meg: például meg akarják hiúsítani a brüsszeli tárgyalásokat, amiért Szerbiát tennék felelőssé. Vagy arra spekulálnak – mármint a menekülteket felbújtató albán vezetők -, hogy miután az EU-államokból visszazsuppolják őket Szerbiába (mivelhogy szerb papírjaik vannak), a dél-szerbiai podujevói völgyben telepednek le, és utána követelni fogják a vidék elszakadását és Koszovóhoz való csatolását. Sőt, olyan képtelen teóriákkal is találkozhatunk, hogy ezzel az invázióval az EU-ban szeretnének hídfőállásokat teremteni, hogy minél nagyobb területeket szerezzenek maguknak.

Akadnak azonban ironikus blogok is az internetes portálokon, egy hozzászóló szerint nyomban megszűnne az albánok elvándorlása, ha Aleksandar Vučić ellátogatna Pristinába, és megígérné, hogy Koszovót is felvirágoztatja, mint Szerbiát.

J. Garai Béla