A Nemanja utcai kormánypalota kabinetjében tetőfokára hágott a feszültség. A miniszterelnök, akár egy felbőszített hímoroszlán, idegesen járkált fel s alá a népi motívumokkal hímzett szőnyegen, látszott rajta, hogy csak nehezen tartja féken indulatait. A raportra beidézett polgármester úgy összehúzta magát hórihorgas főnöke előtt, mint szigorú tanára előtt a kisdiák, aki összecsapta a házi feladatot.

- Elegem van belőletek! Csupa idiótákkal vagyok körülvéve. Mindent nekem kell intéznem, mert ha nem vagyok ott, rögtön összeszarjátok az egész virtcsaftot! Fölényesen megnyertem a választásokat, erre ti mit csináltok? A választások éjszakáján nekiálltok és buldózerekkel leromboljátok a víziváros helyén levő vityillókat, fellázítva ellenem fővárosunk lakóit. Ahelyett, hogy élvezném a diadalt, folyton mentegetőznöm kell miattatok.

- Jó, jó, elismerem, hogy tévedtünk, Ácó – próbált védekezni a polgármester. – De azért fájt, hogy a nagy nyilvánosság előtt idiótának bélyegeztél. Nem tudtál valamilyen enyhébb, kevésbé sértő jelzőt találni?… Igaz, a nevemet nem említetted, de mindenki tudja, hogy én vagyok az az idióta, akire gondoltál. Azóta mindenki így nevez a hátam mögött, röhögnek rajtam az utcán. Sőt, a feleségem is így szólít.

- Mi közöm hozzá, hogy hív a feleséged! Azért neveztelek idiótának, mert éjszaka vonultattad fel az embereidet, ráadásul fekete egyenruhában és símaszkkal a fejükön, ezért az utálatos ellenzék azonnal fantomokat kezdett emlegetni. Ahelyett, hogy fényes nappal hajtottad volna végre az akciót. Szépen megmondtam a szabadkai sajtóértekezletemen: ha nappal csináljátok, akkor még én is csatlakoztam volna hozzátok, kértem volna tőletek egy bágert, és magam is beállok ledózerolni azokat a ronda vityillókat.

- Belátom, hogy tévedtem, főnök, de tudod jól, hogy gyorsan kellett cselekedni. Nem várhattam meg, amíg lesz egy kis szabadidőd, és beülhetsz a báger volánja mögé. Barátod, az emír folyton telefonálgat, hogy mikor kezdjük már építeni a vízi városi felhőkarcolót? Olajsejk létére nagyon smucig, azt mondta, addig egy centet se utal át, amíg nem érünk a huszadik emeletig. Közben még a telket se tudtuk megtisztítani, mert ezek a lehetetlen viskótulajdonosok csakazértis megmakacsolták magukat, és nem hajlandók kiköltözni.

- Nincs kifogás! – csapott az asztalra az ingerült kormányelnök, de akkorát, hogy csak úgy repültek a bizalmas titkosszolgálati jelentések. – Miattad kell folyton álltatnom a közvéleményt, miattatok kell hazudoznom, nekem, akiről köztudott, hogy mindig csak az igazat mondom! Hogy kvázi nem tudjuk, kik vezényelték ki a fantomokat. Meg hogy az állam biztosan nem áll az akció mögött. Ezt még a Tómó se hiszi el.

- De legutóbb már bevallottad, főnök, hogy mégis az állami szervek állnak a telektisztítás mögött - próbálkozott az ellenvetéssel a polgármester.

- Igen, kénytelen voltam bevallani, mert már a jogvédők is felsorakoztak ellenünk! – dühöngött a miniszterelnök. - Külföldi barátaim is folyton célozgatnak, hogy így a jogállamiság, meg úgy a vagyonvédelem… Meg hogy ilyesmit nem illik csinálni egy leendő uniós tagországnak. Mintha azoknak a mihaszna vityillótulajdonosoknak a védőügyvédjei lennének, akik egytől egyig seftelésből gazdagodtak, ráadásul az ellenzéki pártok hívei, amint a titkosszolgálat felderítette. Biztosan nem is szavaztak ránk.

A kabinetben valósággal izzott a levegő a heves vitától. A polgármester szolgálatkészen az ablakhoz pattant, és kinyitotta. Az utcáról behallatszott, amint a közeli Köztársaság téren a tüntetők hangosan skandálják: „Nem adjuk Belgrádot!”, „Igazságot akarunk!”, „Mondjanak le a felelősek!”, „Meddig hazudoztok még?”.

- Most mit tegyek veled? Valljam be, hogy te voltál az az idióta, aki kivezényelte a fantomokat? Váltsalak le, amikor még tegnap agybafőbe dicsértelek, mint legodaadóbb hívemet? – tárta fel dilemmáit a kormányfő.

- Van egy szerény javaslatom, főnök… Mondjuk azt, hogy az ügyészség utánajárt a dolognak, és megállapította, hogy a fantomok egytől egyig az ellenzékhez közelálló elemekből kerültek ki, és tulajdonképpen le lettek fizetve. Mi megbíztuk őket, hogy udvariasan lépjenek fel, és barátságosan kérjék meg az érintetteket, hogy legyenek szívesek kiköltözni, mert nemzeti érdek, hogy felépüljön a gyönyörűséges víziváros… Esetleg mutassák meg nekik a negyvenemeletes csodatorony tervrajzát, ami majd a vityillóik helyén szökik a magasba… És amelyben akár ők is lakáshoz juthatnak. Hátha így jobb belátásra jutnak. De a fantomok csúnyán visszaéltek a helyzettel, álarcot öltöttek és megkötözték a helyszínen talált embereket. A végén pedig közöljük, hogy a sajnálatos események miatt az állam legmélyebb sajnálatát fejezi ki…

- Nem jó! Túlságosan naiv mese. Mindenki tudja, hogy az ellenzéki pártoknak plakátragasztóra sincs pénzük, nem hogy verőlegényeket béreljenek föl.

- Jó, akkor mondjuk azt, hogy bizonyos külföldi körök bérelték fel őket felforgató szándékkal, mert káoszt akarnak előidézni az országban. Nem tetszik nekik a kormány sikeres politikája s az, hogy nem vezettünk be szankciókat az orosz testvérek ellen. Ezt mindig beveszi a jónép, meg azt is, hogy a végső céljuk a kormánypárt és személyesen a te megbuktatásod.

- Megőrültél? Ki fogja nekünk elhinni ezt az ostobaságot?

- Ajjaj, de még mennyire, hogy el fogják hinni! Ha neked elhitték, hogy Szerbiában még sohasem éltek ilyen jól az emberek, mint most, akkor ezt az ostobaságot is elhiszik.

J. Garai Béla