Tény: a belgrádi Blic szombati, szeptember 1-jei számából hiányzott a lap március 31-e óta heti rendszerességgel megjelenő Édes Otthon című nyolcoldalas magyar nyelvű melléklet.
Kérdés: miért?
Felelet nincs.
Ennek okát ugyanis a lap olvasóival nem közölte. Holott illett volna, ahogy 22 héttel előbb szerkesztői beköszöntőben tette (illusztrációnkon), amikor útjára indította ezt a szerény terjedelmű, de az elsilányított vajdasági magyar írott sajtó szempontjából fölöttébb fontos mellékletet, amely mindössze néhány hét alatt bizonyította létjogosultságát. Azt, amit Srđan Kraljević, a regionális kiadványok szerkesztője ígért: „Ezzel a nyolc oldalas kis magazinnal szeretnénk kedveskedni magyar olvasóinknak, és mindazoknak, akiket érdekelnek a vajdasági magyar közösség értékei, hagyományai, sikerei, boldogulása”. A „családokhoz és a családi otthon melegéről, emberi sorsokról” a „vajdasági magyar közösség” életéről szóló nyolc, lényegében egy nagy fotó mellett a tartalmat közlő első és a Konyha című utolsó oldalt leszámítva, mindössze hat oldalas Édes Otthon olvasói családriportok mellett érdekes, jól megírt, olvasmányos interjúkat, portrékat, aktuális társadalmi, politikai és kulturális kommentárokat, összefoglaló cikkeket, az ombudsmantól jogi tanácsokat kaptak, de volt itt kulturális kalauz, könyvajánló s egy egész oldalon értékeink (legjobb egyesületeink, múltunk jeleseinek, s régi magyar mesterségek) bemutatása. Valóban racionálisan felépített és szerkesztett, a lehetőségekhez képest maximálisan tartalmas melléklet volt (?) a Blicbeli Édes Otthon, melybe szívesen írt az ember, s melyben szép számú fiatal tanúsította újságírói ügyességét, felkészültségét.
Mit tehet ilyenkor az olvasó?
Szerkesztő(ség)i magyarázat híján: találgat.
S ezenközben ilyesmi jut(hat) eszébe: nem mutatkozott kellő olvasói érdeklődés, ami miatt nem járult hozzá a példányszám várt növeléséhez? Anyagilag nem volt kifizetődő?
Lehet az is, ez is. Sőt más is.
Csakhogy: a példányszám növeléséhez kellett volna némi szerkesztőségi segítség is. Nem elég megjelentetni egy lapot, vagy mellékletet, ha nem folytatunk piackutatást, ha nem gondoskodunk kellő propagandáról, divatosan szólva, ha nincs megfelelő piárja. Az Édes Otthonnak nem volt. Ismereteim szerint egyetlen élőújságot sem szerveztek és hirdetésből is sokkal kevesebb volt, mint kellett volna. Magától nem nő(het) a példányszám (kivált nyáron, amikor minden lap példányszáma visszaesik!), következésképpen illuzórikus rentabilitásra is számítani. Arról nem szólva, hogy ez nyolcoldalnyi melléklet nyilván nem jelenthet nagyobb anyagi kockázatvállalást egy olyan lap számára, amilyen a valóban olvasott és jól szerkesztett Blic.
Mindent egybevéve: okosabb lett volna kivárni legalább az év végét, azzal, hogy persze közben kellő hírverése is legyen ennek a – nem győzőm hangsúlyozni – több szempontból is fontos kiadványnak.
Végezetül még egy mozzanat, szempont, amiről a nem magyar lap gazdái talán nem is tudnak, bár ha előzetesen tájékozódtak, akkor lehetne némi tudomásuk. Nevezetesen arról, milyen a szerbiai magyar újságírás ma. Hogy az írott sajtó (Magyar Szó, Hét Nap) pártelkötelezett és -irányított, s mivel vagy pártérdeket kiszolgáló, vagy a tévesen értelmezett magyar szellemiség jegyében nemzetieskedő – nélkülözi az objektív tájékoztatást. (A Családi Kör – Végel László naplója és egy-egy szerkesztői vezércikk mellett is – jellege szerint másféle igények szerint készül.) Ezért is játszhatna (összhangban az anyalappal!) fontos szerepet az Édes Otthon, melynek lapjain egy más, modernebb szemléletű fiatal nemzedék kezdte bontogatni szárnyait, ami ugyancsak nem egy utolsó szempont, sőt.
Mivel kellő információ híján az olvasó csupán találgathat, mi történt, az is eszébe juthat, hogy csupán ideiglenesen szünetel a Blic magyar mellékletének megjelenése. Vagy ez csak hiú remény? Lehet. Azt azonban az Édes Otthon eddigi olvasói és munkatársai joggal elvárják a laptól, hogy legalább közölje, miért szüntették meg (?) akár végérvényesen, akár csak ideiglenesen a magyar mellékletet. Ez egy magára valamit is adó (s a Blic nyilván ilyen) lap számára elengedhetetlen etikai kötelesség. Ennek ismeretében ugyanis kiderülhet(ne), hogy – amint ezt jósolták – csupán számítás indíttatta el a kiadvány megjelentetését, ha igen, nem kétséges, sokan elégedetten fogják dörzsölni a tenyerüket, ahogy a konkurencia is teszi majd (a legszebb öröm a káröröm), de az sem kizárható, hogy esetleg szélesebb körű tiltakozásra kerülne sor, még ha – ismerve a vajdasági magyarság egyre növekvő érdektelenségét – ez aligha lehetséges.
Gerold László