Az alábbiakban egy fölöttébb tanulságos és nagyon okos könyvre szeretném felhívni a figyelmet. A szerző: György Péter (1954), pesti esztéta, több remek könyve közül kettőt emelnék ki, a Digitális édent (1998) és az Apám helyett-et (2012). Az előbbiben, ahogy a könyv előszavát kezdi, György Péter témája „a kulturális hierarchia átrendeződése, illetve a digitális forradalom, másképpen a napjainkban kialakuló információs társadalom és gazdaság hatása a Gutenberg-galaxisra”. Az utóbbiban miközben önmagával kíván tisztába lenni, apja emlékével, életútja észokokkal megmagyarázhatatlan fordulataival néz szembe. Hogy a könyv egyik kritikusának összegezésére hivatkozzak: a katolikus nevelésű, de zsidó származású apa a bori munkatáborba kerül, innen szabadulva hithű kommunista lesz, aki azonban 56-ban a forradalomban harcol, utána viszont a Kádár-rendszerrel azonosul, majd ebből kiábrándulva a zöldek vezetője lesz, élete végén pedig a szélsőjobbal szimpatizál. Kiváló anyag egy gondolkodó és állandóan kérdező ember számára, mint György Péter, akinek új könyvét is, az előbbiekhez hasonlóan, a gondolkodás és a kérdezés termékeny kölcsönhatása jellemzi. Gondolkodni és kérdezni a szembenézés azonban igényével csak az tud, akinek nagy a tudása, gazdag anyagismerettel rendelkezik. György Péter ilyen, amint ezt Állatkert Kolozsváron – képzelt Erdély című, tavaly megjelent esszé-, tanulmánykötet is tanúsítja.

A különös című könyv két igen kényes problémát tematizál. A Trianon-kérdést és az Erdély-mítoszt. Mindkettőhöz kritikusan viszonyul. Az előbbi kapcsán nem történelmi oknyomozást folytat, hanem azt vizsgálja, hogy a magyar szellemi élet, ezen belül is elsősorban az irodalom hogyan viszonyult és dolgozta fel a nemzet szempontjából talán Moháccsal felérő eseményt. Ezenközben számomra a legérdekesebb mozzanat a Kosztolányi–Karinthy párhuzam, amely egyrészt minden eddigi kísérlettel ellentétben szépítés és szerecsenmosdatás nélkül szemléli Kosztolányi magatartását 1920-ban, amikor nagybuzgón összeszerkesztette a Vérző Magyarország című antológiát, melyet Horthy előszava vezet be, s benne vannak a kor legjelentősebb írói, például Krúdy, Gárdonyi, Babits vagy Tóth Árpád éppen úgy, mint Tormay Cécile, s természetesen a legjobb barát, Karinthy Frigyes is. Aki azonban sokkal józanabbul szemlélte az eseményeket, „nem kért, s nem részesedett sem a helyreállító, sem a reflexív Trianon-nosztalgiából”, amint művei, többek között a Gyilkosok című novelláskötete tanúsítják. Személy szerint azért is örülök ennek az írásnak, mert kiderül belőle, hogy könnyelműen humoristának elkönyvelt Karinthy milyen okos, tisztán látó elme volt, más is, több is, mint ahogy a közvélekedés hiszi.

A kötet másik témája az Erdély-mítosz. Az évtizedeken át alakult s mai napig is igen erőteljes Erdély-kép, véli György Péter, képzelet eredményeként lett „a magyar szenvedés és fájdalom metaforája”. Mítosz. Ezt járja körül, vizsgálja több szövegében a szerző. S ebben a folyamatban számomra igen figyelemre méltó az lábjegyzet, melyből kiderül, hogy jelenleg Magyarországon negyven Wass Albert-szobor van, míg az Ady- és József Attila-szobrok együtt ennek a felét sem teszik ki. S ha már ezt az ízlésficamot említem, nem hagyhatom szó nélkül a napokban az interneten olvasható Ady- és József Attila hamisítást, sőt gyalázást, illetve amiről sajtónk tudósít, hogy Zentán Wass Albert Követőinek Asztaltársasága tevékenykedik, de említhetném a vidékünktől idegen kopjafa- és székelykapu-állítást is, mint a hamis Erdély-kép honi leképződését.

Ha már hazai vizekre eveztem, nem hagyhatom szó nélkül György Péter könyvének néhány vajdasági vonatkozását. A kötet előszava említi Szombathy Bálint, drMáriás és Végel László nevét s közöl négy sort („én lenni / élni külföld élet / pénz nyelv zászló / himnusz bélyeg”) Domonkos István immár kultikus Kormányeltöréséből. Mind a négyen a területenkívüliség kapcsán idéződnek. Szombathy egy pesti konferencián elhangzott szavai alapján: „odaát úgy könyvelnek el, mint aki már el eltávozott, ideát pedig úgy, mint aki meg sem érkezett. Sem itt, sem ott nem vagyok hát, valahol egy határsávon, a senki földjén érzem magam, miközben pedig úgy gondolom, mindenkié vagyok, legalábbis az szeretnék lenni”. Hosszabban időz a könyv szerzője Gion Nándor Véres patkányirtás idomított görénnyel című naplóregényénél, amely az Új Symposionban történő 1971-es közlésekor nagy vihart kavart. Ennek oka György szerint nem a zsidókérdés felemlítése, hanem az volt, hogy Gion „kilépett a kisebbségi magyar íróknak fenntartott ketrecből”, s arról írt, ami Pesten történt vele. (Gion később visszament ebbe a „ketrecbe”, de ez már egy másik mese.) Gion esete arra példa, hogy „milyen mély szakadékok húzódnak a »magyar-magyar kapcsolatok« ideológiai tétele mögött: a szocializáció, az utazás, emigráció, migráció mindennapi valóságában. Gion szövege a poszt-trianoni helyzetben magától tűnő kisebbségiek asszimilációja, folyamatosan létező kulturális gyakorlat elleni radikális lázadás volt, az előre determinált szerepek visszautasítása”. Mindenesetre végiggondolandó vélemény.

Ahogy az egész könyv is végiggondolásra ösztönző. Aki teheti, olvassa el. Érdemes.

Gerold László