Portéka
Azám - hazám

Szeretném hinni, nem kell túl járatosnak lenni az irodalomban ahhoz, hogy a hazám szó hallatán ne József Attila azonos című kultikus verse jusson eszünkbe. Iskolai tananyag is volt, s talán mindenféle furcsa reform ellenére maradt is ez a hét szonettből álló kompozíció, melynek több sora szinte szállóigeként őrződött meg az emlékezetünkben. Kezdve a vers idillinek is mondható indításától – „Az éjjel hazafelé mentem, / éreztem, bársony nesz inog, / a szellőzködő, lágy melegben / tapsikolnak a jázminok” –, ami azonban már a második versszaktól elröppen, ahogy ennek kezdősora – „nagy, álmos dzsungel volt a lelkem” – jelzi, és ahogy a vers további menete tanúsítja, amikor a „nemzeti nyomor” megannyi ismérvét soralja elő a költő. Az „Ezerfajta népbetegség”-től, a hatalmi erőszakon, a nyomor előli kivándorláson – „s kitántorgott Amerikába / másfél millió emberünk” –, a kizsákmányoláson és az egymás iránti bizalmatlanságon át a láncon tartott szabadságig, hogy végül a Hazához fordulva felhangozzék a költő fohásza: „…adj emberséget az embernek. / Adj magyarságot a magyarnak.”. Hadd írhasson a költő szépet, jót, boldogabb éneket.

Megannyi olyan panasz (és vágy), ami azóta sem évült el. Természetes, hogy az(ok), aki(k) számára a haza fontos, több puszta szónál, és ezt szóvá is teszi(k), József Attila verse megkerülhetetlen hivatkozási alap, kiindulópont, amint ezt az idei Ünnepi Könyvhétre a Noran Libri kiadó Hazám című kötete példázza, melyben a verset követően tizenöt magyar értelmiségi vall arról, mit jelent számára a haza.

A felkértek, bár köztük mintegy fele költő, író, szakma szerinti megoszlása változatosságot mutat. Véleményt mond két szociológus, továbbá egy-egy orvos-kutató, orvos-genetikus, filozófus, politikus, színész-rendező, fiziko-kémikus akadémikus és orgonaművész. S van határon belüli meg kívüli is, Magyarországra települt, oda visszatérő és onnan külföldre költözött, többen hazát tekintve két- sőt háromlakiak. Következésképpen vélekedéseiket összefoglalni, közös nevezőre hozni szinte lehetetlen, közös viszont, hogy írásaik kivétel nélkül személyes élményből születtek, ami hitelessé teszi mondandójukat, melyből a téma iránti érdeklődőkkel a Portéka-beli kurta alkalmi ismertetőben, sajnálattal, csak gondolattöredékeket oszthatok meg.

Tény, hogy a haza egykori romantikusan fellengzős szemléletét minden írás nélkülözi, ugyanakkor megható az, hogy aki számára sorsdöntő, máig traumát jelentő esemény a család ötvenes években elszenvedett kitelepítése maradt, hitvallását A hazáért élni, nem meghalni kell! mondattal zárja. Kétségtelenül szép felütése ez az írás a kötetnek. Ha genetikus vall, mi sem természetesebb, mint hogy a választ „ki a magyar, mi a magyar” kérdésre szakmai szempontból közelíti meg. S ebből adódóan vizsgálatai eredményeként arra a felismerésre jutott, hogy mivel „nincsenek »magyar« gének”, magyarságunk „bizonyítékát nem génjeink, hanem anyanyelvünk és a magyar kultúrához való ragaszkodásunk jelenti”. Ez alól a bevándorlók és a jövevények sem tekinthetők kivételnek, ahogy a történelem (1850 és 1910 között 2 millió bevándorló vált magyarrá) és a kulturális eredmények (pl. „magyar” Nobel-díjasaink, legismertebb zeneszerzőink) példázzák. Ergo: a haza az a társadalmi lehetőség, közérzeti adottság és törődés, amely a globalizáció tengerében azt képes biztosítani: „érdemes-e magyarnak lenni”.

Míg a genetikus Czeizel Endre szerint a magyarság Közép-Európa népeivel genetikai testvérséget képez, ami nem zárja ki önártó életmódunkból következő nemzeti kórosságunkat, addig ezzel összefüggésben a szociálpszichológus, szociológus Csepeli György éppen nemzeti traumáink közül mások, minden másság iránt megnyilvánuló bizalmatlanságot nevezi meg olyan tényezőnek, amely a haza egysége szempontjából a legártalmasabb. „Az én hazám a bizalmatlanság senkiföldje”, írja, majd így folytatja: „én hazámban az idegenség nem kint és nem távol, hanem bent és közel van. Jog és szabadság hiányában az én hazámban az emberből hiányzik az emberség, a magyarságból hiányzik a magyarság. Innen a számkivetettség érzése abban, aki ember és magyar akar lenni…” Hasonlóan fogalmaz az antológia másik szociológusa, Szelényi Iván, aki miután azt fejtegeti, „miként változott az elmúlt fél évszázadban, a »globalizáció« korában a haza, a nemzet és az állampolgárság tartalma”, amit ő hosszas ausztráliai és amerikai tartózkodása során észlelt, s ami során a „többféle identitást” vállalva, amit transznacionalizmusnak nevez, sikerült úgy ausztrálnak lennie, hogy közben megmaradjon magyarnak. Szerinte, ha ma van haza, az a „glóbusz, amit Földnek neveznek, fajunk – pedig – a homo sapiens”.Ugyanígy gondolja a több országban is élt Lángh Júlia, aki íróként véli, hogy nincs mondanivalója a hazáról, „mert lejáratta magát”, amely, „mint a gravitáció”, nem több egy adottságnál, Ezért hazaszeretet helyett ő inkább a „Föld-szeretet”-ben hisz. Ezzel szemben más írók, a kis norvégiai faluban élő Kun Árpád és mai irodalmunk legnagyobb szóakrobatája, Parti Nagy Lajos a hazát egyaránt a nyelvvel azonosítja. Kun számára a másokkal, köztük gyermekeivel való megértés egyetlen eszközének tekinti a hazát jelentő nyelvet, míg PNL szerint az író, kinek anyaga a nyelv, bármiről beszéljen is, a „hazájáról beszél”. Az otthont jelentő nyelvhez, írja, „erős magánközöm van”, ugyanakkor „minden valaha elmondott, leírt magyar mondathoz, jóhoz is, rosszhoz is” köze van, függetlenül attól, hogy Radnóti írta vagy a „Duna-parti cipőkbe köpő kretén újnyilas” mondta.

Az otthon és a haza szembeállítására mutat rá a filozófus Heller Ágnes, aki másokhoz hasonlóan a hazából kiutasítva egy ideig külföldön élt, Petőfire utalva, a haza fogalmát a joggal azonosítja: „Haza csak ott van, ahol jog van.”. Hazafi pedig az, aki „ma Magyarországon a jogért, az emberi méltóságért, a tisztességért, a törvény előtti egyenlőségért, a sajtószabadságért, a növekvő szegénység, korrupció, képmutatás ellen kiáll…”.

Sajátos módon kapcsolható össze az orgonaművész Varnus Xavér és a színész-rendező Máté Gábor írása. Az előbbi kanadai tapasztalataként idézi, hogy más nemzetiségűekkel szemben a magyarok szemében nem látta az élet kínálta új esély fényét. „Nem vidámak. Nem is szomorúak. Egykedvűek.”. És: „Ez talán a legrosszabb”. Mert úgy érzik, elvesztették azt, amit számukra nem a nagybetűs, hanem az élet apró örömeit jelentő haza testesített meg. Máté színházi emberként helyzetekben fedezi fel, látja meg, mi számára a haza. Szinte lajstromszerűen jegyzi az egyes epizódokat arra nézvést hol s kinek mi a haza. Lehet az a nyájszellem, amely egy előadás nézőit, ha tetszik az előadás, ha nem, vastapsban egyesülő közönséggé tesz, De lehet az a kocsmai beszélgetés is, melynek egyik résztvevője, „valamely militáns szervezet” tagjaként azt tartaná normálisnak, ha kedvére lőhetne, akár ha emiatt le is sittelnék. A haza lehet az a bejárati ajtóra kent emberi ürülék, akárcsak kínaiakat verő taxisok őrjöngése a pesti éjszakában, vagy az a Facebookon kapott két üzenet, amely közül az egyik az antiszemitizmus iránti ellenességre, a másik pedig az általa vezetett színház (mellesleg az ország első színházáról van szó!) társadalmi szerepét kárhoztatva („önök csak kinyomatlan kelés a dolgozó magyar emberek testén”) azt üzeni, húzzanak el „a picsába ebből az országból!!!” Akkor mi s melyik a Haza? A kelés vagy a színház „kelést kifakasztani akaró ujjai?”.

A hazát szép tájfotókkal megidézett, ízléses küllemű kötet számunkra, kisebbségben élő magyarok számára a romániai író-politikus, Markó Béla, kiben a haza fogalma kétségekkel teli és vajdasági írótársunk, a „hontalan lokálpatrióta” Végel László gondolatai által lesz testközeli, izgalmas, elgondoltató olvasmány.

Gerold László

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Portéka 7 éve - illusztráció
2016. OKTÓBER 13.
[ 18:50 ]
Színházi hol mi - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 30.
[ 11:57 ]
Naplóm, naplóm, mondd meg nékem... - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 17.
[ 15:04 ]
Status quo - illusztráció
2016. AUGUSZTUS 27.
[ 12:08 ]
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
Beolvasás folyamatban