Számolgatunk a sógornőmmel egy téma kapcsán, amivel nap mint nap szembesülünk. Mi még ahhoz a nemzedékhez tartozunk, amelynek tagjai fejből osztottak-soroztak nagyobb számokat is, akárcsak az a hatvan körüli asszony, akivel sógornőm egy orvosnál találkozott egy szerb-magyar határ közeli magyar kisvárosban. Az illető asszony csupán rutinvizsgálatra jelentkezett, hogy nyugodtan utazzon a következő turnusára Németországba, ahol házvezetőnő egy családnál. 13 éve él így, havonkénti váltásban: egy hónap ott, egy hónap itthon, és nagyon unja már. Ráadásul hiába 1400 euró a fizetése, ez évi szinten mégiscsak hat hónapra szól, hiszen amikor itthon van, pénzt nem kap, csak költ, eközben minden hónapra ő maga fizeti a nyugdíjjárulékot.

Jobban jár, ha Magyarországon helyezkedik el, akár 180 ezer forintos nettó fizetésért, amit minden hónapban megkap bármelyik nagyáruház eladójaként, árufeltöltőként, takarítónőként például, és csak napi 8 órát dolgozik, ráadásul még hetente két szabadnapja is lesz – fontolgatjuk a lehetőséget nem azért, hogy elüssük az időt, hanem egyfajta életfilozófia megfogalmazásának a lendületében. Az idézett asszony németországi munkáját mindketten ismerjük. Jómagam is voltam cseléd, vagy ha úgy tetszik, házvezetőnő egy német családnál, és nagyon jól éreztem magam. Élményekkel és élettapasztalattal gazdagodtam, eközben az is növelte az önbecsülésem, hogy képes vagyok havi ezer eurónál többet keresni, amire az újságírói rendes munkám során nem volt példa. Szóval ezt is kipróbáltam, és szerencsém is volt, mert ráadásul kölcsönösen nagy odafigyeléssel viszonyultunk egymáshoz a család minden tagjával, megosztottuk örömünket-bánatunkat, és ha vigaszra szorultunk, megtaláltuk. Nem egyszer egymásutánban, egymástól függetlenül ültek le a konyhában a sarokpadra a család egyes tagjai, hogy elmondják, mi bántja őket, s ilyenkor jól jött a pszichoterápiás gyakorlat, hiszen az emberi kapcsolatok valóban nehezen kifürkészhető hátterének eseteivel találkozhattam. Baj az van minden családban. A gazdagban is. S mondandóm ezúttal épp ezzel, a gazdagság fogalmával függ össze. A mi felfogásunk szerint abban a faluban, ahol voltam, minden őslakos gazdag volt. Mindegyik több millió eurós vagyonnal rendelkezett, miközben keményen dolgozott a saját több hektáros szőlőjében vagy a hatalmas parcellákra osztott szántóföldeken, a borpincét helyettesítő tágas csarnokokban csakúgy, mint a bor értékesítésében. A bort tároló óriási fémhordók és a teli palackokkal megrakott hatalmas kamionok láttán évente milliós forgalom is lebonyolódhatott egy-egy családnál – hogy a haszon mennyi lehetett, csak találgathatom. Ezeknek a borosgazdágnak/gazdasszonyoknak a szórakozása az volt, hogy rendszeresen megünnepelték a születésnapokat, időnként szépen felöltöztek és elmentek vacsorázni a közeli kisvárosba, és két-háromhavonta ki-ki a saját baráti körével elment egy kerékpáros- vagy gyalogtúrára, ami jó alkalom volt a dolgos hétköznapokból kimaradó beszélgetések pótlására. Voltak néhányan, akik rendszeresen rövid turistautazást is megszerveztek maguknak, gyorsvonatra ülve elutaztak Frankfurtból két napra Párizsba, vagy kocsiba ültek és három-négy napra elmentek sétálni a Balti-tenger partjára. Számomra éltre szólóan hasznos megfigyelés volt ez, hiszen azzal az egyszerű felismeréssel szembesít, hogy a lehetőségeket, a szórakoztató változatosságot és a pihentető szórakozást a közelünkben találjuk meg. Itthon sokan ámulva hallgattak, hogy a hozzánk hasonló, a munkában és a munkáért naponta megküzdő német euromilliomosok életminősége sem sokkal jobb lehet a miénknél, amennyiben nekünk is meglenne annyi, hogy legyen jó kerékpárunk és autónk, pénzünk vonatjegyre, és a család se érezze meg, ha a barátnőkkel vacsorázunk.

Talán mindenkinek el kell mennie, hogy lássa a különbségeket és a hasonlóságot, és hogy ennek tudatában jó legyen hazajönni és itthon maradni. A fenti példa a 180 ezer forintos, azaz majdnem 600 eurós fizetéssel a határ magyar oldaláról való, közel mihozzánk. Ha Szerbia is elérné ezt a szintet, a példázódás már ránk, időnként Németországban cselédkedő vajdaságiakra is vonatkozhat. Sógornőm szerint a mi környezetünkből munkaügyben egyre többen választják Magyarországot Németország helyett, mert így közelebb az otthon (a saját ház) és a család, még ha a kereset kevesebb is.

Mindezt leírva és kiszámolva láthatjuk, hogy a milliárdosok világában – nem az általam emlegetett, traktoron ülő és bort palackozó német milliomosok kategóriájában – nevetségesen kis összegekről, viszont a munkásember számára olykor elérhetetlen száz eurókról beszélünk. Az itthon maradás függvénye pont ez a pár száz euró – amivel kapcsolatban hiába osztjuk-szorozzuk fejből a lehetőségeket –, Szerbiában még nagyon hiányzik.