Levelek a Rózsa utcából
Háborúk árnyékai

Ott ültek mellettem a buszban, fiatalok, tiszták, sportosak. Amikor Újvidéken felszálltam, az egyikük udvarias mozdulattal rámutatott egy szabad helyre a másik sorban, pontban mellettük. Úgy tűnt, a Budapestre tartó busz már Belgrádban jócskán megtelt, hát nem keresgéltem, hanem egy mosollyal megköszöntem a segítséget és leültem.

Ilyenkor, utazásaim közben, mindig azzal a gondolattal foglalkozom, hogy vajon ki miért utazik ezen a vonalon, amelyen – legalábbis az én fogalmaim szerint – igen sok az angol (most is ült a hátam mögött egy elegáns úr), de a látszat mindig csak az, hogy ők turisták, annak ellenére, hogy egyszer egy határrendőr megjegyzéséből kiszűrhettem: elsősorban civil szervezetek aktivistái lehetnek. Az utasok egymás közt beszélgetve természetesen azt találgatják, hogy milyen gyorsan jutunk át a határon, többek számára az a fontos, hogy a Népligetben este 11-kor elérjenek valamilyen csatlakozást. A buszban sötét van, csak az olvasólápák fényei égnek itt-ott a fejünk fölött, valaki szerbül mégis megjegyzi, hogy van közöttünk egy kínai lány, s őt biztosan alaposan átvizsgálják a határon egészségügyi szempontból, tehát sokat várakozunk majd. Mellettem a két fiatalember csendes, egyikük alszik, a másik olvasgat valamit hozzám hasonlóan. Már az első látásra tudom róluk, hogy migránsok. Hogy pontosan miért, képtelen vagyok meghatározni, hiszen a bőrszínük is olyan, mint a legtöbb fiatalemberé errefelé. Talán az arckifejezésük vagy a tekintetük sugározta már első látásra, hogy valami nincs rendben velük – töprengek egy kicsit, miközben átragad rám a határhelyzet miatti aggódás.

Így érkezünk meg az autópályán a szerb határig, ahol olyasmi történik, ami velem még sohasem. A szerb oldalon könnyelműen zakóban hagyom el a buszt az útlevelemmel a kezemben, hogy a többiekkel együtt átadjam ellenőrzésre a kis üvegbódénál, és gyorsan visszaüljek a buszba.Többen hamar túl is vagyunk az ellenőrzésen, ám egy kortalan, apró termetű kínai férfit félreállítanak, majd a két, általam migránsnak nézett fiatalembert is, akikhez útlevél-ügyben csakhamar még két rendőr érkezik. Várakozunk, várakozunk, várjuk, mi lesz. S amikor valamiféle mozgásból azt véljük kiszűrni, hogy mehetünk vissza a buszba, jön a felszólítás, hogy fogjuk a csomagjainkat vámellenőrzés céljából. Látván, hogy az előttem levő utasnak minden zacskóját, minden összehajtott ingét és zsebét is átnézik, nagyon kezdem szégyellni magamat, hogy én a kis szatyorkámba csak hevenyészve dobáltam be a dolgaimat, közöttük – hogy ne romoljon el – a frizsiderből a bontatlan tejfölt, no és a legfontosabbat, a gibanicának való rétestésztát. De a csomagom nem nagy, jól átlátható, készen is vagyok gyorsan, és később az alaposságot dicsérve jóváhagyólag bólintunk arra, hogy az egyik utas házi zsírt tartalmazó dobozkájába is belenéztek. Úgy tűnik, hogy már mindannyian a busz előtt toporgunk, amikor kiderül, hogy a kínai férfi nem utazhat tovább, mert valamilyen szám nem stimmel az útlevelében. Mosolyogva fogadja a szerb rendőr udvarias magyarázatát, és a jó tanácsra hallgatva elindul az átkelő másik oldalára, hátha valamelyik busz felveszi Belgrád felé. Viszont a két fiatalember sehol, őket a csomagjaikkal együtt valahova máshova kísérték. Egy fiatal lány közülünk azt mondja, látta, hogy az egyik török, a másik román útlevelet adott át, nyilvánvalóan hamisat.

Erről beszélgetve érkezünk meg a magyar határra, ahol csak az útlevelünket ellenőrzik, és mehetünk tovább. Ilyen velem mostanában nem történt... A szerb és a magyar vámszolgálat együttműködik, elég volt egy alapos ellenőrzés – állapítjuk meg elégedetten, különösen, hogy vége az izgalomnak: az érintett utasok a csatlakozást is elérik.

Hogy mi lett a hamis útlevéllel próbálkozókkal, csak sejteni lehet. Mint ahogy sejtések vannak a motivációikról is, hogy miért keltek vándorútra, ami által, íme, plusz munkát adnak a határrendészetnek, bennünket, legálisan utazókat pedig megvárakoztatnak. De ez töredéke annak, ami a feltételezések szerint a háttérben zajlik. Ha elfogadjuk az alapvető és sokat hangoztatott magyarázatot, hogy ők a háború elől menekülnek, akkor is indokolt az állítás, hogy a végeláthatatlan meneküléssel nem oldódnak meg a dolgok. Most, hogy a minap megalakult a koszovói kormány, a sajtó sokat foglalkozott az ottani helyzettel. Több mint húsz évvel az 1989-1999-es koszovói háború, és annak Kis-Jugoszlávia elleni NATO bombázása után írták le az újságok, hogy onnan még most is nagy az elvándorlás és nem is látni a végét. A Népszavában olvastam azt a megállapítást, hogy az UCK politikussá vedlett tagjairól is kiderült: “bár fegyverrel harcoltak a szabadságért, ők sem szentek” és Koszovó Európa egyik legkorruptabb állama lett, továbbá gazdasági szempontból évtizedekig nincs esélye talpra állni az EU segítsége nélkül. Vagyis az állam számára kell a segítség, az egyes embernek nyújtott nagy általánosságban keveset ér.

Világpolitikai párhuzam messze álljon tőlem, de annyi bizonyos, hogy a háború, háborúk következményeit errefelé mindenki ismeri, érzi, szenvedi ma is. És szenvedi immáron a távoli háborúk miatti vándorlás következményeit nap mint nap a saját utcájában is (és nem ilyen semmiségként mint az én, napjaink valóságát tükröző buszos történetem). A kilátások szerint eltart ez még egy ideig, ha már sok támogatás ellenére Koszovóból sem szűnt meg az elvándorlás, pedig ott már húsz éve vége a háborúnak. Egyre többet hallom a tézist, miszerint az állampolgári jog tiszteletével és a törvény betartásával lehet leállítani a migrációt. Az ilyen “apró” esetek, mint a hamis útlevél kiszúrása csak csepp a tengerben, de talán híre megy.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

2+1 történet - illusztráció
2020. JANUÁR 1.
[ 19:27 ]
A karácsonyi nagy bevásárlások idején mindig eszembe jut az a régen volt osztályfőnöki óra, amikor a tanár néptárs megkérdezett bennünket – még felnövőfélben levő gyerekeket -, hogy mit hozott a Jézuska? Akkor, mondanom sem kell, a karácsonyi ünnepről az iskolában hivatalosan senki sem beszélt, a kérdés is nagy...
2019. DECEMBER 18.
[ 14:59 ]
Vannak dolgok, amiket jobbnak látunk elfelejteni, illetve jobb nem felidézni a hozzájuk kötődő érzelmeket. A tizenöt évvel ezelőtti december 5-e is ilyen, amely kapcsán a sajtóban és a közösségi oldalakon is több hosszabb-rövidebb szöveg emlékeztet mostanában a külhoni magyarok magyar állampolgárságával kapcsolatos...
2019. DECEMBER 6.
[ 12:27 ]
A málenkij robotra elhurcoltak és kisemmizettek életérzése kapcsán nyilatkozta a Magyar Nemzetnek Makra Mónika történész, hogy még mindig vannak, akik nem tudták feldolgozni, hogy szeretteiket egykoron robotra hurcolták és a családjukat mindentől kifosztották. Ez egy transzgerenrációs trauma, amely máig hat az elhurcoltak és...
2019. NOVEMBER 26.
[ 18:03 ]
Beolvasás folyamatban