Levelek a Rózsa utcából
Képek járvány idején

Általában szeretünk olyan helyzetbe kerülni, amikor más szerepébe képzelve magunkat szemlélhetjük a világot, illetve eljátszadozhatunk a gondolattal, milyen lenne, ha mi lennénk ott, ahol éppen most másvalaki van. Járvány idején a falak közé kényszerülve sokunk napjait teszi tartalmassá ez a játék, hiszen bármennyire is nagy az izoláció és bárhol is vagyunk, a hírek a közeli és távoli ismerősökről, vagy még távolabbi ismeretlenekről csak-csak eljutnak hozzánk.

Megörvendeztetnek, elszomorítanak, megdöbbentenek, gondolkodásra késztetnek…

Napok óta ezrek nézegetik a közösségi oldalon az ex-jugoszlávok „az üdvözlet az ablakomból” mottóval szerveződő játékának ámulatba ejtő fotóit, amelyek amellett, hogy olykor gyönyörű tájképeket, soha nem látott városrészeket, az úgy vágyott Adria sejtelmes hullámait, vagy éppen az idő múlásáról szóló, kijózanító képeket hoznak elénk, mindenképpek kielégítik a mások élete iránti kiváncsiságunkat is. És naponta éltetik, persze, azon a kérdésen való eltűnődés kényszerét is, hogy mi minden vitte/vihette rá az embereket az egykori Jugoszláviából való eltávozásra egészen a világ legtávolabbi sarkáig?

Az ilyen nyilvános, sokunk számára hozzáférhető képekhez képest érzelmi szempontból méginkább felkavaróak a személyes üzenetek, amelyekben barátaink vagy rokonaink számolnak be csak nekünk olyan, valaki életében egyedi eseményről, amelyen ott lehettünk volna, de a körülményekre való tekintettel kimaradt az életünkből. Fáj ilyenkor a hiányérzet, s talán nem hiába való a fogadkozás sem, hogy ha majd az emberiség legyőzi a koronavírust vagy megtanul élni vele, akkor majd pótlólagosan együtt leszünk a most múló számos jeles alkalomból, vagy legalább egy pillanatni öleléssel megüljük az ünnepet, ami egy életre szólóan bevésődött volna, ha megtartottuk volna…

Volt ilyen a múltban is, nem is egyszer.

Megéltük már a háborúk miatti akadályoztatást, a bombázások idején tartó rendkívül állapot hozta változásokat, a betegségek vagy anyagiak miatti kényszerű távolságokat. Megéltük és túléltük, s reméljük, most is lesz még folytatás.

Ez a mostani közállapot is – amellett, hogy sok tanulsággal is szolgál a jövőt illetően -, mint a múlt kényszerrel teli időszakai is, sok mindentől megfoszt egy életre szólóan. Például a most érettségiző középiskolásokat, akik ezekben a napokban ünneplő öltözékben nem ballagják végig a tantermeket és kedves városuk utcáit a Gaudeamus igitur, vagy éppen a Ballag már a vén diák dallamára. Akinek az életéből most maradnak ki visszahozhatatlan események, mint például a ballagás, az egy különleges nemzedék tagjának tudhatja magát, akinek egyedi sors jutott, mint például 1999-ben az akkori Kis-Jugoszláviában érettségizőknek, akik úgyszintén nem ballagtak, amikor ideje lett volna. Később pedig… később – lásd mint fentebb – szétszóródtak a világban.

De azért ne múljon el a pillanat nagysága nélkül a most felnőtté válás folyamatának e megható állomása! S nem is múlik, egy apuka osztott meg velem egy videót a minap, amelyben a néptelen iskola udvarából egy bajai középiskola igazgatója szól az otthoni tanulásra kényszerülő végzősökhöz – az érettségire a határ túloldalán, Vajdaságban készülőkhöz is - , akik éppen egy bizonyos napon ballagtak volna abban az iskolában. Meleg, bátorító szavak, egy életre szóló biztatások. Nem olyan, mint élőben, a nagybetűs életbe most kilépők szemébe nézve. Így egészen más, mégis annyira személyes, annyira egyedi, hogy az ember a vállára venné az igazgató szép üzeneteinek a batyuját, és vinné magával. Az apuka azt írta, végigsírta az egészet. Így is, a képernyő előtt. Úgy érezte, olyan volt ez, mintha ott lett volna az iskola falai között óvó tekintetével kísérve ballagó lányát és meleg szeretettel köréje rajzolva a védőpajzsot, amely megóvná minden bajtól, veszedelemtől. Mert a szülők már csak ilyenek. Várják, hogy felnőjön a gyerekekük és megállja a helyét a világban, amikor pedig mindez el is jön, akkor is ott lennének valahol a háttérben, de eléggé közel, hogy támaszt képezzenek, ha kellenének.

A szokott ünnepi rend kihagyása ellenére, az élet megszabott rendjével és az idő múlásával ilyen alkalmakkor adódó felemelő szembesülés tehát megadatik így is gyereknek és szülőnek egyaránt. Lehet, hogy épp egy videó vagy egy utó-ünnepség, netán csak egy családi ölelés által - hiszen az érzelem az, ami igazán bevésődik.

Egy fotót készíteni minderről – hogy könnyebb legyen felidézni a történteket – igazán nem nehéz. Igaz, a virtuális világ nem kárpótolhat mindent, de itt van – benne élünk - , segít és emlékeztet. Távolságokat hidal át, „élővé” tesz olyan pillanatokat, amelyek tartalmat adnak az életünknek járvány idején.

Nem a világhálón érkező képek fontosságának elletmondásaként, csupán kiegészítőjeként teszem hozzá, hogy Óbudán, ahol a kényszerű korlátozottság körülményei között töltöm napjaimat, van a szomszédságomban egy iskola, amely ezekben a napokban, hetekben néptelen, és szomorúan csendes. Virtuális oktatás folyik. De: a bejárati nagy ajtón az egyéb informáiók mellett a csillogó üvegek mögül kikandikálnak a színes betük, amelyek jelenünk legfontosabb emberi üzenetét küldik a világba: Hiányoztok!

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Érzékenykedés - illusztráció
2020. NOVEMBER 20.
[ 16:34 ]
Házam, váram, adóm - illusztráció
2020. OKTÓBER 30.
[ 17:35 ]
Tananyagok tanulságai - illusztráció
2020. OKTÓBER 20.
[ 17:18 ]
Egy olyan könyvet forgatok, ami ellentmond annak a nézetemnek, hogy lehetőség szerint részt kell venni a politikai döntéshozatalban, a törvények és szabályok megalkotásában, mert ez az igazi eszköze a közösségi életünk alakításának. Gondolom én ezt ma, pedig ismert a történelemből, hogy a politikai szerepvállalás...
2020. OKTÓBER 9.
[ 16:26 ]
Boldogan újságolja budapesti barátnőm, hogy elültetett két rózsatövet a tömbház mögötti kis kertben, amit a lakók közösen gondoznak. Ha már nem teheti otthon Szabadkán a testvére házában, teszi ezt itt, ahol épp a hétköznapjait éli. A töveket egy nagyáruházban vette kis pénzért, és most várja, életképesek-e és...
2020. OKTÓBER 2.
[ 14:30 ]
Hosszú hónapok után találkoztam a barátnőmmel. Egy kis parkban a város szögletében egy padon ülve beszélgettünk, maszk nélkül, tisztes távolságot tartva. Amikor megláttuk egymást, mindkettőnknek ölelésre emelkedett a karja, mosolyra derült az arca és már lendültünk is egymás felé, amikor megálljt parancsoltunk és azt...
2020. SZEPTEMBER 22.
[ 15:49 ]
Beolvasás folyamatban