“Magyar kutyák”. Ezt a megszólítást írták Ukrajnában a kárpátaljai magyaroknak. Vajdaságban kaptunk mi is már hasonló leveleket, üzeneteket, “kifelé magyarok!”, meg ehhez hasonlókat. Elmúlt. Talán a legnehezebb az volt, amikor megszólalt a telefon, és senki sem szólt bele. Hallgattuk a csendet és azon gondolkodtunk, hogy vajon valaki figyeli-e a leeresztett redőnyökön átszűrődő fényeket és lesi-e, hogy otthon vagyunk, és amikor hangunk alapján tudatosodik benne, hogy otthon vagyunk, vajon rálő-e az ablakra, vagy pedig becsenget az ajtón a távozásra való felszólítás okán. Általában nem történt semmi, de ez a nyomás…

A kilencvenes évek Újvidékén sokan átélték ezt, és akkoriban sokan gondoltuk, hogy ilyenkor talán falun mégiscsak jobb, hiszen ott nincsenek emberek, akik leolvassák a névtáblákat a tömbházak lakásainak ajtaján, azonosítják a telefonszámokat és zaklatják az ott lakókat. Mindezt papírra vetve vagy hangosan kimondva nevetségessé vált ez az érvelés a falun élés előnyeiről, hiszen mindenütt emberek vannak, rosszak is, akik számára a személyes kapcsolatok révén még egyszerűbb a diszkrimináció. Végül sok év után, a délszláv háborúk szörnyűségei ellenére is egyértelművé vált, hogy elmebetegek, hazug meggyőződéseket kergető, irreális világban élő rossz emberek mindenütt vannak, városban és falun egyaránt, és az igazi védekezés valójában az, amikor maradunk és tudomást sem veszünk az esetleges veszélyhelyzetről.

Persze, ez igazából nem ilyen egyszerű, hiszen hazudna az, aki azt mondaná, hogy a fenyegetettség érzete közepette közömbös tud maradni és nem gondolkodik el a helyzetéről, menekülési útvonalaktról és úgy általában a jövőről. Tudjuk, esetünkben mindennek a vége az lett, hogy kevesebben maradtunk meg magyarnak, és úgy általában kisebbséginek a mi bácskai, bánáti, szerémségi és baranyai tájainkon, de valahogy mégiscsak konszolidálódva és megerősödve magunk mögött hagytuk a fenyegetéseket, amelyekre az igazi válasz, ismétlem, mégiscsak az volt, hogy maradtunk.

Most és az elmúlt években Kárpátalja él át valami hasonlót. Ez a fajta háború, amit most (mint az ottani magyaroknak “magyar kutyák” megszólítással e-mailben küldött fenyegető levelek kapcsán a sajtóban közölt tudósításokból kiderül) egy nem azonosítható szervezet vagy egyén kezdett el “ukraianwolf” néven, nem fegyverrel folyik, hanem pszichológiai eszközökkel. A minden bizonnyal maga is lélekápolásra szoruló “ukraianwolf” – a “farkast” németből kölcsönözve - magát erősnek képzelő akárki befolyásosnak és hatalmasnak érzi magát elbújva az ismeretlenség homályában és paranoid módon, gyógyírként a maga irracionális félelmeire bizonyosan azt képzeli, hogy a fenyegetéssel kontroll alatt tartja a címzetteket, ura lehet azok érzelmeinek és tetteinek, és irányítója lehet mások életének a saját nemzete javára, ami alapján a szorongó kis senkiből akár nemzeti hőssé is válhat.

Ez persze, csak az ő feltételezett képzelgése, hiszen nem váltak hőssé azok sem, akik két évvel ezelőtt felgyújtották az ottani magyarok kulturális szervezetének ungvári székházát.

A fenyegető leveleket elküldték sok magyar intézménynek/embernek, a tettesről/tettesekről is kiderülnek majd a háttérinformációk, és megjön a válasz is, hogy mi jár a fejükben, amikor “az ukrán földről” az anyaországba való távozásra szólítják fel a magyarokat. Igaz, hogy mi jár a fejükben, az valójában lényegtelen is, hiszen az alapállásukat már ki is mondták, amikor arról beszélnek, hogy menjenek el a magyarok: a magyarok lakta területek kellenének, a magyar emberek nem.

Márpedig terület a hozzá ragaszkodó ember nélkül mit sem ér, hiszen az újonnan érkező idegen először csak a kivehető hasznot nézi, ami által inkább következik a szegényedés, mint a gondtalan élet. A legjobb válasz tehát erre az, amit a Kárpátalja.ma közölt véleménycikkében: ezer éve itthon vagyunk, nem megyünk, ez az otthonunk. Talán nem is kellene hozzátenni, de azért olykor emlékeztetni mégsem árt: velünk és általunk, mostanában főleg, a velünk élők is jól járnak.