Vannak pillanatok, képek, mondatok, illatok, érzelmi reakciók, amelyeket sohasem feledünk. Fontosak további életünk szempontjából, bevésődnek az emlékezetünkbe, ott lapulnak, de időnként feltörnek és olyankor ismét átéljük azt, amit annak idején.

Ilyenkor szeptember elején, Kisboldogasszony-nap tájékán a mi vidékünkön sokunknak a doroszlói búcsú hangulata, mindenek előtt a beteljesülésre váró – talán mindössze egy sóhajban megfogalmazott – kívánságok és hálaimák azok, amelyek felidéződnek és egyfajta számvetésre is kényszerítenek. Merem ezt állítani azért, mert jó magam is ezt érzem. Történt velem, hogy sok-sok évvel ezelőtt a kötelezettségek végeztével Nyugat-Bácskából Újvidékre tartva mintha valaki átvette volna a volán irányítását és a két lehetséges útvonal közül a Doroszlón áthaladóra terelt. Terelt úgy, hogy aznap még a dátum sem tudatosodott bennem, csak a sok hétköznapi feladat – s az azzal járó szorongás – nyomasztott. És egyszer csak ott találtam magam a doroszlói Szentkútnál, a zarándokok között. Mintha odavezetett volna egy néma hívószó, odaintett volna egy láthatatlan kéz, és elvezetett volna a mosolygós emberek közé. Akkor ott abban a pillanatban, mondanom sem kell, a rajtam levő teher sem volt már olyan nehéz. Inkább az elfogadás és a bizalom kerekedett felül, mint ahogy az utána következő sok-sok évben mindig, amikor a doroszlói Szentkútnál jártam – nem csak búcsúkor, hanem a Mosztonga tövében a hatalmas fák lombjai alatt a szenthely hétköznapi csöndjében is.

Most, a járvány idején, nem csak az időnként ránk nehezedő hétköznapi gondok jelentenek terhet, hanem az utazás és kapcsolattartás nagy akadályai is. Inkább a képzeletünk szárnyalhat, mintsem a határtalan utazási és kommunikációs kedvünk. A realitás visszaránt, nem csak a már ismert intézkedések terhe miatt, hanem mindannak az ismeretlennek az előrevetítése okán is, amivel még meg kell küzdenünk függetlenül attól, hogy már sok akadályt letudtunk. S itt jelentem, hogy elutazott Budapestre az az idegenforgalomban dolgozó, kettős állampolgár, akiről hetekkel ezelőtt megírtam, hogy újvidéki kényszerpihenője közben munkára hívták, de nagy nehézségekbe ütközött a szükséges két PCR-tesztelés. Végül sikerült és jelentkezett is munkára, ám öröme nem tartott sokáig, mert a koronavírus ismételt gyors terjedése miatt Magyarország lezárta a határait és a nyugati turisták sorra mondták le budapesti foglalásaikat. Most ismét nagy bizonytalanság előtt a budapesti turizmus, és itt a kérdés is: a szakmában hányan maradnak munka nélkül a járvány ideje alatt? Más ismerősöm a bánatát ismétli, hogy Amerikában élő lányát és unokáját nem láthatja egyhamar, az ismerős anyuka pedig csak néhány szóban lemondóan fogalmazza meg aggodalmát szegedi egyetemista lánya miatt: ezentúl nem járhat haza minden hétvén, pedig milyen jó volt, amikor látta átgyalogolni a határon Horgosnál, ő pedig kiugrott a várakozó autójából és kitárt karokkal sietett elébe. Nem tudom, mi lesz a sorsa a “határbusznak”, annak a járatnak, ami a Baján tanuló bezdáni középiskolások kérésére évtizedekkel ezelőtt pénteken esténként egészen a hercegszántói határig vitte az utasokat, akik aztán szintén átgyalogoltak a túloldalon várakozó szüleikhez. Ha nem lesz diák-ingázás hetente, egészen más lesz maga az élet ezen a tájon…

Az ember alkalmazkodási képessége határtalan. Mindannyiunkban kifejlődik a válasz a környezetünk változásaira, az az adaptációs adottság, amellyel igazodunk az új feltételekhez. Ezekhez is igazodni fogunk, hiszen az alkalmazkodás magának a túlélésnek az eleme. Igaz, könnyebben menne, ha teljes bizalommal lehetnénk a ránk szabott korlátokhoz, ám – s jó lenne, ha ezt a döntéshozók is megértenék – ez a bizalom nem lehet teljes, amikor a józan ész diktálta lépésekkel ellentétes korlátokba ütközünk. Ezért vannak ezekben a helyzetekben is olyan bevésődő negatív érzelmi reakciók, amelyeket sohasem feledünk. Mivel a körülményekhez való alkalmazkodás egyúttal az emberekhez való alkalmazkodás is, és

mivel a lelki egészség szempontjából jobb bízni az emberekben, mint haragudni rájuk, ebben a mostani helyzetben is jó lenne hinni láthatatlan intő kézben, amely csodával felérő módon megmutatja a döntéshozóknak az intézkedések olyan irányát, hogy a lehető legkevesebb ember életét nehezítsék a megszabott korlátok.