Levelek a Rózsa utcából
A remény adventje, első nap

Itt van, eljött. Eljött „A REMÉNY ADVENTJE”. Ezt hirdeti a megható felirat Budapesten a Szent István-bazilika előtt az adventi koszorúnál, a lépcső aljánál felállított betlehemnél és a karácsonyfánál a téren egyaránt. Ha november 29-én nem jövök el ide a délvidéki áldozatokért bemutatott szentmisére, nem látom mindezt. Nem látom a puszta teret, a néptelen utcákat, a magyar főváros néma sétányait, ahol egy évvel ezelőtt ilyentájt nyüzsögtek az emberek, egy új karácsony reményében.

A koronavírus miatti nagy izolációban, a hazautazás lehetőségétől megfosztva (hiszen akkor nem jöhetek vissza a szeretteimhez) bizonyára nem egyedüli vagyok, aki a novemberi gyászos évfordulókon csak gondolatban volt ott, ahol lennie kellett volna és ahol az otthon maradottak helyette gyújtottak gyertyát és helyeztek el virágokat azok emlékére, akik a történelemben áldozatok voltak egy gyászos kegyetlen időszakban, 1944-45-ben.

Tavaly ilyenkor november utolsó vasárnapján sokan voltunk itt együtt Budapesten a bazilikában a délvidéki áldozatokért bemutatott misén, és utána is, a viszontlátás megható örömében lebegve, sok-sok öleléstől elérzékenyülve. A most üres lépcsőkön tavaly ilyenkor sokan álltak, hogy megörökítsék a pillanatot, amikor a misén megélt – egyénenként bizonyára más-más – lelkiállapot után, az emlékezés (és talán a megbocsájtás) által megerősödve megörökítsék az életükben történelminek is számító pillanatot, hogy több százan több órás buszos utazás után Vajdaság különböző helységeiből megérkezhettek ide és együtt imádhozhattak azokért, akiknek haláláról sokáig beszélni sem mertek.

A Keskenyúton Alapítvány először 2002-ben szervezett összmagyar megemlékezést Budapesten az 1944-45-ös délvidéki áldozatokért „akikért nem szólt a harang” mottóval, s azóta minden évben – aki csak tudott – eljött a bazilikai szentmisére. Most, a járvány miatt, nem volt lehetőség erre. Mint ahogy sokunknak nem volt lehetőségünk halottak napján sem ellátogatni szeretteink sírjához. És mint akkor is, a gyertyagyújtó szerepét felvállaló közeli vagy távoli rokonok és barátok által mégis ott lehettünk gondolatban, ahol elhunyt szeretteink nyugszanak, erős képzelettel most is ott voltunk együtt minden helyszínen, ahol ezen a napon, 2020. november 29-én, szinte egyazon időpontban misét muttattak be mártírhalált halt őseinkért. A közös fájdalom tudatában az együttes emlékezés igényétől vezérelve ugyanis több helyszín is volt: az anyaország és Bácska több templomában és értük szólt a harang most, mintegy válaszként arra a sokáig elhallgatott tényre, hogy meggyilkolt, elpusztított hozzátartozónknak sok esetben még az örök nyugvóhelyét sem ismerjük – napjainkban sem.

A gondolatnak van ereje, vélik sokan. Talán ez érvényesült ez alkalommal is.

De van fontossága a fizikai kontaktusnak is, egymás megérintésének, ölelésének is. És az együttérzés hátborzongató élményének is, amikor egymás szemében meglátjuk a könnyeket. Ezt megtapasztalhattuk a korábbi években.

Nem tudom, mit éltek meg mások az idei megemlékező szentmiséken. Talán a távolságtartás és a maszk ellenére egymásra nézve meghatódtak a közös emlékezés lehetőségén, utána pedig elérzékenyülve fogadták a köszönetét azoknak, akik nem lehettek a helyszínen. Itt Budapesten ismerős szemkontaktusokra nem volt lehetőségem. Bár viszonylag sokan voltunk a hatalmas bazilikában, fájt a mise utáni hiányérzet, hogy sehol egy ismerős. Csupán Cseresnyésné Kiss Magdolnával, a Keskenyúton Alapítvány kuratóriumi elnökével, a délvidéki áldozatokért bemutatott bazilikai misék szervezőjével és az ő családtagjaival álltunk mise után a bazilika lépcsőin és egy jelképes ölelés után együtt mondtuk ki, hogy hiányoznak a fővárosban élő ismerőseink és minden olyan kedves ember Vajdaságból, akivel a korábbi években szinte minden alkalommal itt találkoztunk és itt öleltük meg egymást, mintha az 1944/45-ös áldozatok lennének azok, akik sorszerű kapocsként összekötnek bennünket, élőket, hogy vigyük a hírt róluk és továbbítsuk a figyelmezetést is az emberi alávalóság förtelméről csakúgy, mint az intelmet, hogy ember embernek ne legyen farkasa többé...

Jövőre többen leszünk! Majd ismét ott leszünk együtt a megemlékező szentmisén a Szent István-bazilikában jövőre, amikor minden remény szerint lesz ismét egész napos megemlékezés is, együttlét és eljön ismét a közös kultúrához való tartozás megélése is.

Az előző bazilikai szentmisékről több fotót is őrzök. Most egyet sem készítettem. Ehelyett a feliratokat fényképeztem a bazilika előtt: „A remény adventje.”

Hetvenhat év telt el egy reményektől megfosztott időszak óta.

Most másfajta veszedelem ül rajtunk.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

1000 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Koronás esztendő - illusztráció
2020. DECEMBER 31.
[ 11:54 ]
Oltás előtt - illusztráció
2020. DECEMBER 18.
[ 16:30 ]
Hívogatás - illusztráció
2020. DECEMBER 9.
[ 17:00 ]
Van egy rendkívül inspiráló barátnőm, aki sajátos módon oldja meg a külső negatív ingerektől való védekezést. Azt mondja, nem figyel a hírekre, nem gondolkodik el a vitaműsorok üzenetén – nem is nézi ezeket a tévében, csakis azokat, amelyek az élet szépségeiről szólnak. A fontos rossz híreket úgyis meghallom az...
2020. NOVEMBER 20.
[ 16:34 ]
Nem megyünk szinte sehova. Nem csak a felülről hozott előírások és javaslatok, hanem valamiféle belső kényszer miatt sem, amikor pedig emberek között vagyunk, a maszk, a kézfertőtlenítés, a kellő távolság az elsődleges, és maga a cél is másodlagossá válik, hogy éppen kenyérért indultunk... Ilyen körülmények között...
2020. NOVEMBER 12.
[ 12:42 ]
Meggyőződésem, hogy senki sem szereti, ha idegenek járkálnak az udvarában. Különösen, ha minden zegzugot felmérnek, feljegyeznek, mintha bűnösök lennénk, amiért éppen ott áll a nyúlketrec, a csirkeól vagy épp a kecskék számára primitív eszközökkel kialakított, ám a célnak megfelelő akol... Nos, a szerbiai sajtó egy...
2020. OKTÓBER 30.
[ 17:35 ]
Beolvasás folyamatban