A bezdáni házunk szerény kis nappalijának a falán még mindig ott lóg dédapám, Szabó Sándor bekeretezett obsitos végelbocsátó levele, ami azt tanúsítja 1888-ban, hogy nevezett személy csaknem 18 évet szolgált katonaként a hazának. Szabó őseim szegények voltak, tehát eme szolgálat valóban a hazának szólt, a családnak kevésbé, mert annak fenntartása igazából Szabó dédanyám érdeme.

Ilyen családtörténet után ki lenne, aki egyet tudna érteni azzal, hogy a katonáknak évekig távol kell lenniük a szülőktől, feleségektől, gyerekektől bizonyos magasztosabb célok érdekében, amelyek a történelmi távlatokból szemlélve igencsak vitathatóak. Mert mit ért a szolgálat az 1800-es évek végéhez közelő békeidőkben, ha a következő évszázadban két világháborút is meg kellett vívni? Ráadásul ezek a háborúk országvesztéssel is jártak, bizonyítván, hogy a hősiességnél (és értelmetlen áldozatvállalásnál) erősebb a hadiszerencse játéka, a politikai akarat és a háttérben lebonyolított számos érdekegyeztetés, amire a pontot a tárgyalások teszik.

Egyéni sorsainkban alárendeltek vagyunk, ahogy egy kedves barátnőm fogalmazta: tehetünk bármit, a mi mozgásterünk korlátozott. Nem a „sorsnak való teljes átengedés” hitvallásáról van itt szó, hanem a józan észről, amely segít eligazodni az üzenetek és hátsó szándékok sűrűjében. A mostani téma kapcsán mindenek előtt abban, hogy a katonaság létezése elengedhetetlen – mert így épült fel az emberi társadalom évezeredek óta – de a katonaság bevetése teljesen értelmetlen – mint ahogy meghalni is -, mert úgyis valahol máshol (tárgyalóasztalnál, számlák benyújtásánál?) dőlnek el igazán a dolgok.

Van egy monodráma, amit mostanában egyre több helyen mutatnak be Magyarországon. A nép ellensége a címe, Sztankay Orsolya színművésznő adja elő, Török Tamás író és dramaturg segédletével. A nép ellensége egy nő. Egy nő, aki nem fogott fegyvert, távol állt tőle minden erőszak, s mégis ellenségnek minősítették, miközben valójában óriási igazságtalanság áldozata. A monodráma Rohr Magdolnának, annak a magyar nőnek történetét vetíti elénk, akit 16 évesen hurcoltak el (koholt vádak alapján) a második világháború után a nagy Szovjetúnióba, és csak 1953-ban térhetett haza. Az igaz történetben minden benne van, aminek nem lenne szabad megtörténnie. Szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak, a felsőbb hatalomnak imponálni akaró alsóbb – még agresszívebb – hatalom, igazságtalanság, szenvedés, kilátástalanság... és csodával felérő érzelmi fordulat. Rohr Magdolna az értelmetlen raboskodás egyetlen pozitív emberi hozadékaként a férjével tér haza Budapestre, aki – szintén rabként – a társa lett egy életre szólóan. Mert az élet élni akar – üzeni a dráma, egyfajta útravalóként is, hogy ilyesminek többé nem szabad megtörténnie sem Magyarországon, sem másutt.

Totalitárius rezsimek, igazságtalan események, megfoghatatlan félreértések és rosszindulatok tönkre tehetnek emberéleteket, de ezidáig minden háború megmutatta, hogy élni kell tovább. Ebben a tekintetben – szerintem – a megerőszakolt nők a legnagyobb hősök, azok az asszonyok, akiknek a gyerekeikért és férjeikért való aggódása erősebb volt a személyes megaláztatás miatti lét-feladásnál, és fogukat összeszorítva az összeomlás helyett az életet, a másokért való felelősséget választották. Sajnos, a hírek hallatán most már bizonyos, hogy hasonló sorsok várnak ukrán nőkre is, akik ennek a mostani értelmetlen orosz-ukrán háborúnak az áldozatai. Sajtócikkek írják, hogy most is bevetették a nemi erőszakot, mint fegyvert, amiről – ha élnének – sokat tudnának mesélni a mi vidékünk, és egész Európa második világháborút túlélt asszonyai is, hiszen több évtized utáni kutatások bebizonyították, hogy nem csak a szovjetek, hanem a felszabadítóként érkező amerikai, kanadai, angol és francia katonák is ugyanazt tették. A morális arc nem nemzetfüggő, a háborúban a nők megerőszakolása nem „csak” büntett, hanem hátországi fegyver a szemben álló fél megalázására, évtizedekre előrevetíthető közösségi és egyéni traumatikus következményekkel. A délszláv háborúban történtek – a büntetési eljárásokba is belefoglalták – újabb korunkban is megerősítették ezt, mégis az 1990-es évektől viszonylag sok időnek kellett eltelnie, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2008-ban hivatalosan is háborús bűnnek nyilvánítsa a nők elleni nemi erőszakot.

Az ENSZ sokat késett tehát, de kimondta: háborús bűn, aminek kérdését ez a mostani háború ismét aktuálissá tette. S ehhez kapcsolódóan még egy szörnyűség válik jelenséggé: a háború elől elmenkült nők sincsenek teljes biztonságban, egyre-másra jelennek meg cikkek a befogadó országokból, hogy az ukrán nők szexuális rabszolgaság áldozatául eshetnek. A háború erkölcstelensége messzire nyúlik.