Egy kellemes műsor után úgy döntök, hogy hazafelé sétálok egyet. Most éppen Budapesten vagyok, no, nem az itteni Rózsa utcában, hanem onnantól kissé távolabb, s a Dunánál csodálkozom rá a június 28-ai est szépségére. Az S4 Háló Közösségi és Kulturális Központ rendezvényéről jövök, Schön György nagybecskereki származású honfitársunk önálló zenés estet tartott Szembejött versek címmel. Sorjáztak az énekelt versek sorai, közöttük a Dunáról is, például Tóth Árpád A hídon című verséből, hogy: „Ó, irreális, édes pillanat/Ez itt a zúgó, vén folyam felett,/Minthogyha most először állanék/A híd ívén veled”.

Ezen az estén mintha a Duna is vidámabb lett volna itt, a magyar parlament előtt méltósággal elvonulva. Olyan sebes, hogy azt gondolom, reggelre már Bezdánnál lesz, s majd Újvidékre is csakhamar odaér, de aztán visszafogom magam, hiszen itt olyan ívben járnak le-fel a turistahajók, hogy a part felé igyekvő nagy hullámok csak a pillanatnyi játékosság jelei lehetnek. Mintha a folyam is sejtené, hogy másnap az ő napjára ébredünk. Június 29-e nemzetközi Duna-nap, a Dunavédelmi Egyezmény 1994. június 29-ei aláírásának az évfordulója, tíz ország, négy főváros ünnepe, de a bele torkolló folyók által lényegében 19 országot érintő jeles dátum. A Duna maga a csoda, gyerekkorunk nagy élménye, messzi kultúrák leheletét elhozó sejtelem, a természet nekünk adott kincse, ami összekapcsol bennünket... De korrigálnom kell: ebben is benne van a politika, hiszen az aktuális politikai körök mindig találnak valamilyen jeles napot, amelyen a saját fontosságukat is megmutathatják, így a Dunával kapcsolatban is.

Budapesten székel a Duna Bizottság, az aktuális ukrán elnökség még tavaly decemberben kirakta Oroszországot a testületből a most folyó háború okán. Később, ha majd vége lesz, mert vége fog lenni, a Dunával kapcsolatban is újra meg kell egyezniük, tehát nagyon igaza van József Attilának, amikor a Dunánál című versében azt mondja: „A harcot, amelyet őseink vivtak,/békévé oldja az emlékezés/s rendezni végre közös dolgainkat,/ez a mi munkánk, és nem is kevés.” Merthogy: „Elegendő/harc, hogy a multat be kell vallani.”

Mert a múltnak mindig van üzenete. Június 28-án, Szent Vid, vagy Szent Vitus vértanú napján – a Vidovdanon - a szerb nép emlékezett a múltjára. Ez a nap a történelem során meghatározta a szerb nép sorsát, s velük együtt a miénket is. Szerb ünnepnap, a kormány is megemlékezett róla Kruševacon megtartott rendkívüli ülésén, jövőbe tekintő, nemzeti, biztonsági és védelmi kérdéseket helyezve előtérbe. De itt van a múlt is, hiába a tény, hogy a ma élő generációnak nem sok köze volt 1914. június 28-ához, a háborúban elesett nagyapák, dédapák emléke, és a háborúból hazatértek traumatikus élményei beleévődtek a családtörténetekbe, s ott is maradnak - tudatosan és tudat alatt - nem csak a régóta őrzött fotók meséiben. 110 évvel ezelőtt történt a szarajevói merénylet, s elindított egy egész sor tragikus történelmi eseményt. Jött az Osztrák-Magyar Monarchia hadüzenete Szerbiának, a lokálisnak vélt háború helyett az első világháború, az egészen 1918-ig tartó öldöklés és végül a magyarok számára Trianon is 2020. június 4-én. És azzal az őseink sorsának megpecsételése nem is ért véget, jött a második világégés...

Akik Jugoszlávia-sorsra ítéltettek, azoknak néhány évtizeddel később jött egy újabb június 28-a 1989-ben, amikor a szerbek (magyarok és törökök) történelmi emlékezetében jegyzett rigómezei csata 600. évfordulója alkalmából a koszovói Gazimesztánon tartott milliós nagygyűlésen Slobodan Milošević, Szerbia elnöke kilátásba helyezte a fegyveres megoldások lehetőségét. A nap mitológikus ünnep mégis, és a későbbi modernkori történelmünkben a mindenkori hatalmak nem véletlenül időzítettek fontos eseményeket erre a napra. (A Đinđić-kormány például Milošević kiadatását.)

A történelmi évfordulókat szerethetjük is, meg nem is. Túlnyomó többségük valóban sorsfordító, s legyünk bár a „győztesek“ vagy a „vesztesek“ oldalán, egyéni sorsaink tekintetében a félbehagyott célok, vagy a végleg felhagyott tervek tudata határozza meg a hozzájuk való viszonyulásunkat generációkon át. Aki csak a szépre emlékezik, annak könnyebb, de lelki egészségünk szempontjából az a jó, ha „a múltat be kell vallani“ gondolattal megbékélve tudunk örülni a pillanatnak (annak például, hogy a Duna itt folyik a lábunk előtt). Tóth Árpád üzeni Intérieur című versében: Olykor az élet szép csodákat sejtet.