Száz éve, 1919. június 28-án írták alá Versailles-ban az első világháborút hivatalosan is lezáró békét a győztes nagyhatalmak Németországgal. Az MTVA Sajtóadatbankjának anyaga:

A négy éven át tartó, mintegy tízmillió emberéletet követelő első világháború a németek vereségével ért véget, a nyugati fronton a harcoknak véget vető tűzszüneti egyezményt 1918. november 11-én a compiegne-i erdőben, egy vasúti kocsiban írták alá. A vesztes központi hatalmakkal - Németországgal, Ausztriával, Magyarországgal, Bulgáriával és Törökországgal - kötendő békeszerződéseket kidolgozó konferencia 1919. január 19-én kezdte meg munkáját. A tanácskozáson 32 delegáció vett részt, de a döntéseket az öt győztes nagyhatalom - Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Franciaország, Japán és Olaszország - képviselői készítették elő, a plénum pusztán asszisztált ezekhez. A vesztesek csak észrevételeket tehettek (amelyeket legtöbbször figyelembe sem vettek), a kész feltételeket pedig csak elfogadhatták, azaz az általuk aláírt dokumentumok formailag békeszerződések, valójában azonban diktátumok voltak.

A németekkel kötendő szerződés kidolgozásakor a legnagyobb veszteségeket elszenvedő Franciaország, amelynek területén a harcok is zajlottak, legfőbb céljának Németország gazdasági, katonai és területi meggyengítését tekintette, hogy az ne indíthasson újra támadást ellene. Ahogy a tárgyalásokon amerikai részről részt vevő közgazdász, John Maynard Keynes fogalmazott, Georges Clemenceau miniszterelnök az 1870-es porosz-francia háború előtti időre akarta visszaforgatni az órákat. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok inkább az igazságos béke híve volt, és a hatalmi egyensúly fennmaradása érdekében Franciaország túlzott megerősödését sem szerette volna. London ugyanakkor ragaszkodott a német flotta leszereléséhez és a német gyarmatbirodalom megszüntetéséhez. Woodrow Wilson amerikai elnök az általa meghirdetett 14 pont érvényesítésének szándékával érkezett, de miután az 1918-as amerikai választás után otthoni pozíciói meggyengültek, meghátrálásra kényszerült. Wilson azonban látta, hogy a megalázó békediktátumok nem teremtenek békét, ezért a világ biztonságosabbá tétele érdekében legalább a Népszövetség létrehozását kiharcolta, a Nemzetek Szövetségének egyezségokmányát belefoglalták valamennyi Párizs környéki békeszerződésbe.

A német kormány 1919 májusában kapta meg a békefeltételeket, melyek láttán Philipp Scheidemann kancellár állítólag így sóhajtott fel: "Kinek ne száradna le a keze egy ilyen béke aláírásától?" A német tiltakozásokat a győztesek nem vették figyelembe, és június 16-án ultimátumot adtak: ha az aláírásra nem kerül sor, a háború folytatódik. Scheidemann inkább lemondott, a 15 fejezetből és 440 cikkelyből álló békét az újonnan hivatalba lépett, Gustav Bauer vezette kormány írta alá.

A béke 65 ezer négyzetkilométernyi területtől és hétmillió lakosától fosztotta meg Németországot, s kimondta Ausztria és Németország egyesülési tilalmát. Keleten Felső-Szilézia egy része Csehszlovákiához és Lengyelországhoz, a Memel-vidék Litvániához, Posen (Poznan), Nyugat-Poroszország és Pomeránia egy része Lengyelországhoz került, amely a Kelet-Poroszországot átvágó Danzigi korridor révén kijárathoz jutott a Balti-tengerre. Nyugaton Belgium megkapta Eupen-Malmédyt, Franciaország Elzász-Lotharingiát, a Rajna bal partján demilitarizált övezetet hoztak létre. A Saar-vidéket 15 évre a Népszövetség irányítása alá helyezték, az ott található bányák termelése a franciákat illette, Schleswig-Holstein északi része népszavazás után Dániához került. Németország elveszítette minden gyarmatát, ezek egy része francia, illetve brit birtok, a többi népszövetségi mandátum lett. Németországnak meg kellett szüntetnie az általános hadkötelezettséget, csak százezer fős hadserege maradhatott, a vezérkart feloszlatták, haditengerészetét minimálisra csökkentették, tengeralattjárókat, harci repülőgépeket nem tarthatott.

A németek számára legmegalázóbb cikkelyek kimondták Németország teljes felelősségét az első világháborúért, jóvátételként azonnal 20 milliárd aranymárka kifizetését írták elő, a teljes összeg meghatározását egy bizottság hatáskörébe utalva, amely ezt 1921-ben 132 milliárd aranymárkában állapította meg. A szerződés büntetőintézkedéseket, többek között II. Vilmos császár és a háborús bűncselekményeket elkövetők bíróság elé állítását is előírta.

A versailles-i békeszerződést német részről Hermann Müller külügyminiszter, amerikai részről Woodrow Wilson elnök, brit részről Lloyd George miniszterelnök, francia részről Georges Clemenceau miniszterelnök, olasz részről Sidney Sonnino miniszterelnök írta alá. A békeszerződés 1920. január 10-én lépett hatályba, június 28-ig ratifikálta Németország, Nagy Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán. Az Egyesült Államok nem erősítette meg, hanem 1921. augusztus 25-én külön békeszerződést kötött Németországgal, ez csak a versailles-i szerződésben az amerikai fél javára megállapított jogokat és előnyöket biztosította. A békeszerződés feltételei teljes egészükben soha nem teljesültek, azokat utólag több helyen a német fél javára módosították.

A béke nem érte el a győztesek által szem előtt tartott célokat. A megalázó feltételek magukban hordták az új konfliktus rémképét, Ferdinand Foch marsall, a szövetséges erők parancsnoka állítólag azt mondta: "Ez nem béke, csak húszéves fegyverszünet." Szavai látnokinak bizonyultak, a Németországban csak diktátumként emlegetett, megalázó szerződésnek nagy szerepe volt abban, hogy 1933-ban a revánsot ígérő, nemzetiszocialista Adolf Hitler jutott hatalomra.