Fotó: pestisracok.hu 

Tüntetők az egyetem előtt. Ismert jelszavak, ismert szereplők

A mai kor legfurcsább politikai formátuma a Momentum, amelynek politikai credója jószerivel azt tartalmazza, hogy nem szabad semmit megreformálni, s az egyszerű ember legzsigeribb érzelmeire hatva igyekszik népszerűséget szerezni. Ennek tipikus példája volt az olimpiai pályázat megtorpedózása, azzal a felütéssel, hogy ne fizessünk pénzt sportolók seregszemléjére, hiszen az csak céltalan futkározás, ugrás és egymás két vállra fektetése, a pénzt inkább költsük az egészségügyre, az oktatásra, meg ehhez hasonló területekre. Mindezt az okfejtést olyan politikusok dolgozták ki és adták elő, akik a harmincadik évük felé jártak, de szívükben igazi kádárista nyugdíjasok voltak.

A momentumosodás átsöpört a magyar társadalmon, és magához szippantotta mindazokat, akik egyáltalán nem bíznak a teljesen utat tévesztett MSZP-ben, viszolyognak Gyurcsány Ferenctől, és gyanúsnak tartják a köpönyegét túl ügyesen forgató Jobbikot is. No és természetesen nem kérnek Orbán Viktorból, meg az ő nevével fémjelzett kurzusból. Ebből a nagyon nihilista és megkeseredett kisemberből igen sok van Magyarországon, akik szívesen érzik magukat trendinek, ha a Momentum azt mondja, ez a gondolkodásmód nagyon modern és nagyon nyugat-európai. Nagyjából ez a filozófiája annak, ami épp a Színművészeti Egyetem körül zajlik. Hiszen a mi rendszerváltásunk nagyon nem sikerült. Olyan politikusok ülnek a parlamentben harminc évvel a nagy változást követően, akik ma is hittel éneklik az Internacionálét, és soha nem kellett semmit megbánniuk. Az utókor pedig jóindulatúan azt mondja róluk, valaha a vörös rendszert kiszolgálták és építették, de megváltoztak, ma már igenis modern demokraták. Pedig ilyen nincs, soha, semmilyen körülmények között nem tud valaki egy ledolgozott élet után megváltozni, felébredni, demokratizálódni. Legfeljebb ki tud szolgálni egy másik rendszert, amely éppenséggel demokratikus. Ő azonban a szívében ugyanaz marad, aki valaha volt.

A Színművészeti Egyetem is tartja magát ahhoz, hogy a képzési rendszere kiváló, tanárai elsőrangúak, diákjai istenáldotta tehetségek, és semmi joga senkinek hozzányúlnia ehhez az intézményhez. Csakhogy bizony itt is elvárja mindenki, hogy az állam fizessen, de ne befolyásolja a működést, hiszen mindeddig így volt, aki beleszól itt bármibe, az fasiszta, legalábbis ezt fogjuk mondani a világnak. Aztán persze ezt is mondják, s így lesz egy reformtörekvésből állóháború. Az egyetem hallgatói elbarikádozzák a bejáratot, és ők mondják meg, mi történjen az iskolájukkal, persze az állami támogatás továbbra is érkezzen pontosan, és az is teljesen elfogadható az ő értelmezésük szerint, hogy nyíltan politizáljanak. Mert ugye a politika alapja a közbeszéd tematizálása, azaz ki mondja meg, miről beszélgessenek az emberek a piacon, vagy modernebb korokban a Facebook chat-en. Az ellenzéki politikusok pedig hamar kaptak a lehetőségen, hogy beálljanak a diákok mögé, kibontsák zászlóikat és megmutassák, mennyire demokratikusak és fiatalpártiak ők, egyúttal kiderüljön, mennyire elnyomó a magyar kormány.

Bizony, ha valami változást akar valaki, az elnyomás, ha rámutat, mennyire terhelt ideológiailag az egyetem, az hazudik, ha a Kádár-korszakból megörökölt privilégiumokat harminc év múltán felülvizsgálná, az fasiszta. Hiszen azok mondják, hogy nem engednek az önkénynek, akik valahogy megmaradtak a bebetonozott helyeken, felvették a támogatást, s építették saját maguk kicsi királyságát. Nem volt ez olyan nagyon látványos királyság, egy Vas utcai épület, a belvárosban, de azért a nyolcadik kerületben, de természetesen kiterjed a hatása az összes színházra, mozira, mindenhová, ahol színészek vannak. Mert ők itt végeztek, ők emlékeznek a régi időkre, nem fognak hátat fordítani az alma maternek, egy csapat ők, összetartanak, s a hajlott hátú professzorokat is tisztelik. Még akkor is, ha az a hajlott hátú professzor erkölcsileg cseppet se feddhetetlen, csak elhitte, semmiféle változás nem érheti kis királyságát.

Mivel a színészvilág elég széles és mindenki szeret színházba járni és filmet nézni, borzasztó nehéz rendszert váltani a körükben. Aki változást akar, az magára haragítja nem csak az egyszeri színészpalántát, de akár Hollywoodot is, hiszen szinte hazajár ide a sok szuperprodukció, többek között azért, mert a magyar kultúrpolitika igen fontosnak tartja Budapestet feltenni a színészek térképére. Persze tiltakozni lehet, majd aztán megjelenik Gyurcsány Ferenc, hogy lélekben ő is színészpalánta, s akkor kiderül, hogy micsoda csúnya játékot játszik már megint a hatalom érdekében ugyanaz a jól körülhatárolható kör.