Az iráni konfliktus rövid távon kedvezőbb helyzetet teremthet Oroszország számára, hiszen a közel-keleti feszültségek megemelik az energiaárakat, miközben a Nyugat figyelme és katonai erőforrásai részben más térségek felé fordulhatnak. A válság ugyanakkor komoly gazdasági és geopolitikai kockázatokat is hordoz, mivel a Hormuzi-szoros körüli zavarok az egész világgazdaságra hatással lehetnek.

A február 28-án kirobbant iráni konfliktus rövid távon bizonyos előnyöket jelenthet Oroszország számára, ugyanakkor hosszabb távon komoly kockázatokat is hordoz – írja elemzésében a Migrációkutató Intézet.

A Közel-Keleten kialakuló instabilitás – beleértve a Hormuzi-szoros esetleges blokádját – rendszerint megemeli az energiaárakat, ami az olyan nagy exportőröknek, mint Oroszország, pénzügyi szempontból kedvező lehet. A magasabb olaj- és gázárak növelhetik az orosz állami bevételeket, ami különösen fontos Moszkva számára a háborús és gazdasági nyomás időszakában, közölte a hirado.hu portál.

Az iráni konfliktus emellett könnyen megoszthatja a nyugati országok figyelmét és katonai erőforrásait az ukrajnai háború és a közel-keleti válság között, ami átmenetileg kedvezőbb stratégiai helyzetet teremthet Oroszország számára.

Sayfo Omar, a Migrációkutató Intézet kutatási vezetője ugyanakkor hangsúlyozza, hogy hosszabb távon jóval összetettebb a helyzet.

Az iráni konfliktus rövid távon kedvezhet Oroszországnak a magasabb energiaárak és a Nyugat megosztott figyelme miatt, hosszabb távon azonban Irán meggyengülése és a közel-keleti erőviszonyok átalakulása Moszkva befolyását is alááshatja.

Az elmúlt tíz évben Oroszország tudatosan próbálta növelni befolyását a Közel-Keleten. Katonai bázisokat tart fenn Szíriában, miközben kapcsolatokat épített ki Iránnal, Izraellel és az Öböl menti arab államokkal is. Moszkva olyan szereplőként próbál megjelenni a térségben, amely egyszerre képes katonai erőt felmutatni és diplomáciai kapcsolatokat fenntartani az egymással rivalizáló országokkal.

Ez azért is fontos, mert a Közel-Kelet sokáig az Egyesült Államok befolyási övezetének számított, miközben Oroszország is igyekszik megerősíteni nagyhatalmi szerepét a térségben.

Egy elhúzódó iráni konfliktus azonban könnyen felboríthatná ezt az egyensúlyt, valamint feszültségeket okozhatna az olajpiacon. Elemzők szerint az a benyomás is kialakulhatna Moszkváról, hogy a térségben valójában jóval korlátozottabb a befolyása, mint ahogyan azt a Kreml korábban állította.

Kieső szállítások, emelkedő árak: Az iráni válság globális következményei

Az iráni konfliktus elhúzódása az egész világ számára súlyos gazdasági és energetikai következményekkel járhat. A Hormuzi-szoroson naponta átlagosan mintegy 20 millió hordó kőolaj halad át, ami a világ tengeri olajkereskedelmének körülbelül egynegyedét jelenti. Emellett a cseppfolyósított földgáz (LNG) globális kereskedelmének jelentős része is ehhez az útvonalhoz kötődik.

A háború miatt azonban a tankerforgalom hirtelen visszaesett, egyes időszakokban pedig szinte teljesen le is állt.

A Közel-Keletről Ázsiába tartó üzemanyag-szállítmányok például mintegy 90 százalékkal csökkentek. A kieső mennyiség hatásai gyorsan megjelentek a világpiaci árakban: már a háború első hetében közel húsz százalékkal emelkedett a Brent és a WTI olaj ára, ami az elmúlt évek egyik legnagyobb heti drágulása volt.

A konfliktus az olaj- és gáztermelő infrastruktúrát is érintette. Katar ideiglenesen leállította egyes LNG-létesítményeit, Szaúd-Arábia egyik fontos finomítóját dróntámadás érte, Irak pedig jelentős mennyiségű olajtermelést volt kénytelen visszafogni.

A világgazdaság számára ezek komoly kockázatot jelentenek, mivel inflációt és gazdasági lassulást idézhetnek elő. Ugyanakkor egyes energiahordozó-exportőr országok – például Oroszország – számára rövid távon kedvezőbb pénzügyi helyzetet is teremthetnek.

A Migrációkutató Intézet elemzése arra is felhívja a figyelmet, hogy az orosz állami bevételek jelentős része továbbra is az olaj- és gázexportból származik, így a magasabb világpiaci árak növelhetik a költségvetési forrásokat.

Különösen fontos tényező, hogy a Hormuzi-szoroson áthaladó olaj nagy része Ázsiába tart, elsősorban Kínába és Indiába. Ha a közel-keleti szállítások tartósan akadoznak, ezek az országok alternatív beszállítókat kereshetnek, és ebben Oroszország potenciálisan fontos szereplő lehet.

Moszkva az elmúlt években jelentősen átalakította exportját: az európai piacok visszaesése után az orosz olajszállítások nagy része már Kínába és Indiába irányul. Az iráni konfliktus miatt kieső szállításokat azonban csak korlátozott mértékben tudja pótolni.

Az orosz olajexport jelentős része tengeri szállításon keresztül jut el Ázsiába, amit számos tényező nehezít: a nyugati szankciók, az árplafon, a tankerflotta korlátozott kapacitása és a biztosítási problémák. Emellett az orosz kikötői infrastruktúra is sérülékeny, az elmúlt időszakban több terminálnál is fennakadások voltak, ami szintén korlátozza a szállítások gyors növelését.

A földgáz esetében a helyzet még bonyolultabb, mivel a vezetékes exportot nagyrészt a meglévő infrastruktúra határozza meg. A Szibéria Ereje orosz–kínai gázvezeték már közel teljes kapacitáson működik, ezért rövid távon nehéz jelentősen növelni a szállításokat. A tervezett Szibéria Ereje 2 vezeték hosszabb távon megoldást jelenthetne, de annak megépítése még évekig tarthat.

A konfliktus az olajpiaci együttműködést is befolyásolhatja. Oroszország az OPEC+ keretében működik együtt más nagy olajexportőrökkel, például Szaúd-Arábiával és az Egyesült Arab Emírségekkel. Ez a rendszer az olajtermelés összehangolásával próbálja stabilizálni a világpiaci árakat, az iráni háború azonban növelheti a nyomást egyes országokon, hogy növeljék kitermelésüket a kieső iráni export pótlására.

Ha ez eltér az OPEC+ korábban meghatározott kvótáitól, az feszültségeket okozhat az együttműködésen belül. Moszkva számára ezért kulcsfontosságú, hogy a konfliktus ne rombolja le azokat az energetikai és politikai kapcsolatokat, amelyeket az elmúlt években az Öböl menti államokkal épített ki.

A közel-keleti konfliktus nemcsak a régió biztonságát érinti, hanem közvetett módon az ukrajnai háborúra is hatással lehet. Amikor több válság zajlik egyszerre a világban, a nagyhatalmak figyelme és katonai erőforrásai is megoszlanak.

Ez különösen a légvédelmi rendszerek esetében jelent problémát, mivel ezekből világszerte korlátozott mennyiség áll rendelkezésre. Az Egyesült Államok és szövetségesei például ugyanazokat a fejlett légvédelmi eszközöket használják a Közel-Keleten és Ukrajnában is.

Ilyen a Patriot rendszerhez tartozó PAC–3 elfogórakéta, amely kulcsszerepet játszik a ballisztikus rakéták és drónok elleni védekezésben. A gyártás azonban viszonylag lassú: a Lockheed Martin évente nagyjából 600 ilyen rakétát állít elő, ami még békésebb időszakban is szűkös mennyiségnek számít a különböző országok igényeihez képest.

A közel-keleti harcok első napjaiban ráadásul már százával használtak fel légvédelmi rakétákat az iráni támadások kivédésére, ami tovább növelheti a készletek iránti versenyt.

Amennyiben az iráni konfliktus elhúzódik, fennáll a veszélye annak, hogy Kijev lassabban jut hozzá a számára létfontosságú légvédelmi eszközökhöz. Az ukrán védelem különösen érzékeny erre, mivel a ballisztikus rakéták elleni rendszerekből erősen importfüggő.

Ha a nyugati országoknak választaniuk kell a különböző hadszínterek között, az nehéz politikai és katonai döntésekhez vezethet. Több európai vezető is arra figyelmeztetett, hogy a közel-keleti válság nem mehet Ukrajna támogatásának rovására, a gyakorlatban azonban a korlátozott készletek miatt mégis verseny alakulhat ki az erőforrásokért.

Habár Moszkva korábban jelentős mennyiségben alkalmazott iráni drónokat az ukrajnai háborúban, napjainkban már kevésbé függ Teherántól, mivel a Shahed típusú drónok gyártását nagyrészt saját területére helyezte át.

Oroszország szempontjából az iráni válság legnagyobb kockázata az energiapolitikai együttműködés alakulásában és a közel-keleti befolyásának jövőjében jelentkezhet.