El tudom képzelni, mekkora aggodalmat keltett Pristinában Tomislav Nikolić legújabb kinyilatkozása koszovói ügyekben. Gondolom, Hashim Thaciék mély döbbenettel olvasták a bécsi Die Presseben megjelent interjút, amelyből rá kellett ébredniük, hogy vége a függetlenségről szövögetett szép álmoknak. Hiába a sok áldozat, a NATO-intervenció, le kell mondaniuk a csalfa reményekről, hogy maguk intézhetik sorsukat. Bele kell törődniük, hogy ismét Szerbia déli tartománya lesznek.

„Hajlandóak vagyunk széleskörű autonómiát adni Koszovónak, de semmi többet ennél” – ismételte meg ultimátumszerűen évek óta hangoztatott dörgedelmeit a szerb elnök, majd így folytatta: „Koszovó függetlenségét nem fogjuk elismerni, függetlenül ennek következményeitől”.

A következmények alatt azt kell érteni, hogy Szerbia még az uniós csatlakozásról is kész lemondani, ha ennek fejében Koszovó elismerését követelnék tőle. Mint az osztrák lapnak kifejtette, Belgrád csakis Koszovóval együtt hajlandó csatlakozni. Ha Brüsszel déli tartományuk nélkül akarná őket felvenni, ez Nikolić értelmezésében azt jelentené, hogy nem is akarják befogadni Szerbiát.

Nem tudom, hogyan fogadták a szerb vezető intelmét Brüsszelben és azokban az uniós tagállamokban, abban a huszonkettőben, amelyek meggondolatlanul elismerték Koszovó államiságát, és diplomáciai viszonyt létesítettek vele? Továbbá, mit szándékozik tenni az a több mint száz ország – köztük az Egyesült Államok és Japán -, amelyek ugyancsak elismerték Koszovót? Ők is kénytelenek lesznek meghátrálni a szerb elnök vasakarata előtt és módosítani álláspontjukat?

Nem tudni, mi késztette Nikolićot bombasztikus kijelentésére, amely abból a régi álláspontjából fakad, hogy Koszovó fontosabb, mint Európa. Miért gondolja, amit józan ésszel feltételezni is alig lehet, hogy a pristinai vezetés – az őket támogató nyugati hatalmakkal a háta mögött – önként lemond a népszavazáson elfogadott függetlenségről és Nikolić kedvéért elfogad bármiféle „széles autonómiát”? És ugyan miért volt szükség ezt az idejét múlt tézist felmelegíteni most, a haladók vezette új kormány megalakítása előtt, amikor már úgy tűnt, hogy a brüsszeli megállapodás aláírásával hallgatólagosan elfogadták a koszovói realitást, mert rájöttek, hogy azon úgysem tudnak változtatni? És amikor intenzíven készülnek az uniós csatlakozási tárgyalások megkezdésére, amit nem kellene felesleges diplomáciai galibákkal megnehezíteni.

Az sem teljesen világos, hogy miért van szükség újabb Koszovó-határozat elfogadására a belgrádi parlamentben, amiről a múlt héten értesültünk az elnök hirtelenszőke, vastagon sminkelt „tanácsadója”, Stanislava Pak tolmácsolásában. Ha csak nem azért, hogy megfúrják a Pristinával való párbeszédet. Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy Nikolić úgy érzi: Aleksandar Vučić elsöprő választási győzelme háttérbe, a másodhegedűs pozíciójába szorította őt, ezért igyekszik magára vonni a figyelmet, megmutatni Vučićnak és Brüsszelnek is, kerül ez, amibe kerül az országnak, hogy ki vezényli a menetet, ki a dirigens a haladók rezesbandájában.

Eközben Vucic inkább arra fókuszál, hogy kivel fog kormányozni. Hétfőn elsőként Pásztor István VMSZ-vezetővel ült tárgyalóasztalhoz, hanyagolva eddigi szoros szövetségeseit, Ivica Dačić szocialistáit és a nyugdíjaspárt ambiciózus vezetőit. Pásztor már annyiszor ajánlkozott partnernek a haladóknak a választások után és azt megelőzően is, hogy egyenesen sértő lett volna, ha nem hívják meg őket. Tudósítások szerint Aleksandar Vučić fel is ajánlotta az együttműködést, sőt, annyira gáláns volt, hogy a VMSZ igényelte államtitkári posztok mellett késznek mutatkozott akár miniszteri tárcát is felkínálni nekik. A tárgyalók nyilatkozatai szerint a tartományi hatalom megváltoztatásáról ez alkalommal nem volt szó, de hogyan is feltételezhetnénk azt, hogy egy esetleges országos szintű SNS-VMSZ koalíciós megállapodás nyomán nem hullana szét a demokratákkal fennálló tartományi partnerség? Ki hiszi el, hogy a haladók csak úgy, a szép szemükért és kiváló kádereikért veszik be a magyarokat a kormányba, és nem kérik cserébe az eddigi szövetség felmondását és a régóta követelt tartományi választások kiírását? A rendszerint jól értesült Večernje novosti például hétfőn már ezzel a címmel tudósított Vučić és Pásztor megbeszéléseiről: „A magyarok belépnek a kormányba, Vajdaságban pedig választások lesznek”.

A belgrádi hírportálok olvasói sem maradtak közömbösek a készülő SNS-VMSZ partnerség iránt. A bejegyzések zömében helyeslik a magyarok részvételét az új kormányban, többen pedig azt tanácsolják Vucicnak, hogy rajtuk kívül másokat ne vegyenek be a koalícióba, ha komolyan gondolja a reformokat, mert Ivica Dačić szocialistái és Boris Tadić (új)demokratái is leszerepeltek. Pásztor Bálintot pedig az ország egyik legjobb és legracionálisabb politikusának tartják. Akadnak azonban aggodalmaskodók is, akik némi iróniával emlékeztetnek arra, hogy a szerbek Kertes Bracikával sem jártak valami jól...Vagy azt találgatják, hogy mit szól mindehhez Tomislav Nikolić? „Egy magyar” aláírással pedig az egyik hozzászóló szemére veti Pásztor Istvánnak, hogy megfeledkezik arról, mit tettek ezek a politikusok a kilencvenes években a magyaroknak?

Egy blogíró véleménye szerint viszont a haladóknak azért van szükségük a magyarokra, hogy legyen kit hibáztatniuk, ha felsülnek a reformokkal. Egy bűnbak mindig jól jön minden kormánynak.

J. Garai Béla