Válasz
Értelemmel, érzelemmel Thália szabadkai templomában
Interjú Jónás Gabriella színművésszel

Értelemmel, érzelemmel 1974 – 2011 a címe a közelmúltban megjelent könyvnek, amely a Korica Miklós - Jónás Gabriella művészházaspár pályáján keresztül mutatja be a szabadkai Népszínház történetét a jelzett időszakban. A kiadványt egy hónappal ezelőtt mutatták be Szabadkán, ahol a művészházaspár élt és alkotott. A könyv második bemutatója Magyarkanizsán lesz, nem véletlenül. Itt született ugyanis Korica Miklós. Június 24-én, 17 órára várják majd a színházkedvelőket és könyvbarátokat a József Attila Könyvtárba.

Az 1974 és 2011 közötti időszak mozgalmas emberöltő volt. A boldog békeidők végén kisebbségellenes művelődéspolitika igyekezett szétverni azt, ami értéket ebben a városban addig létrehoztak. Háborúk sora következett, mérhetetlen szegénység...

Hányattatott sora volt magának a könyvnek is. A kézirat elkészülte után a szerző, Barácius Zoltán elhunyt. Kis idő után követte őt a könyv egyik főszereplője, Korica Miklós is. A gépelt oldalak kötegei csaknem egy évtizedig lapultak a fiók mélyén. Jónás Gabriella tudta, hogy az ő feladata lesz a könyvet kiadni, hisz két ember emlékének is tartozott már ezzel, de nem volt könnyű erőt gyűjteni ahhoz, hogy a szövegbe beleolvasson.

A könyv születésének történetéről, s a művészházaspár pályájának néhány főbb állomásáról beszélgetünk Jónás Gabriellával.

Barácius Zoltán valamikor 2009-ben keresett meg Miklóst és engem azzal, hogy szeretne egy könyvet írni rólunk, kezdi a történetet Jónás Gabriella:

- Zoli tudta, hogy Szabadkára érkezésünktől kezdve én minden cikket eltettem, amihez hozzájutottam, kritikát, riportot, színes írást, ami rólunk megjelent, bármilyen nyelven. Zoltán azt mondta, ha megbízunk benne, akkor ezt a gyűjteményt kölcsön kérné, neki is vannak eltett cikkei, de mégis, mivel a mi színházi életünket szeretné könyvvé formálni, nyilván gazdagabb az az összegyűjtött információs anyag, amivel mi rendelkezünk. Két bőröndben szállítottuk el hozzá az összes, addig meglévő dokumentumot, majd másfél évig dolgozott a könyvön. Ő még nem használt számítógépet. Az a régi fajta újságíró volt, aki írógépen írt, s a két papírlap között indigóval készült a másodpéldány.

Már nagyon beteg volt, amikor telefonált, hogy befejezte, elkészült a könyv, menjünk el érte. Mire elmentünk érte, ő már kórházban volt, az unokahúgát, az egyik rokonát bízta meg, hogy adja át nekünk a kéziratot. Mikor a kórházban meglátogattuk, arra kért bennünket, hogy ennek a könyvnek viseljük gondját, adjuk ki.

- Barácius Zoltán többé már nem jött ki élve a kórházból. Sok munka volt még a könyvvel, hogy megjelenhessen?

- Amikor megbízott bennünket a könyv gondozásával, akkor azt kérte, hogy írjunk egy-egy önvallomást, hogy mi történt velünk addig, amíg Szabadkára érkeztünk, mert hogy ebbe neki nem volt belelátása. Megkért bennünket arra is, hogy írjunk a vándorlásainkról, a főiskolai munkákról. Ugyanis mindketten tanítottunk akkor már egy jó ideje. Ezekkel az eseményekkel egészítettük ki a szöveget.

Halála mindkettőnket lesújtott, mert Zoli nagyon jó kolléga volt, megbízható, pontos. Mindig örömmel és szeretettel dolgoztunk vele, de újságíróként is jeles volt az életünkben, mert folyamatosan tudósított a bemutatókról, megkeresett minket, interjúkat készített... Az ő híres vidámműsorainak éveken át részese voltam a Topolyai Rádióban, a Szabadkai Rádióban, sőt, rám hagyatékozta a teljes dokumentációját, a meglévő, de még fel nem használt vidámműsorok szövegeit. A halála után egészen a Szabadkai Rádió megszűnéséig én szerkesztettem és vittem tovább a vidámműsorokat. Tehát nagyon sokrétű volt a mi együttműködésünk.

Sajnos Miklós is nagyon hamar megbetegedett. Nagyon kevés időt töltöttünk itthon azután, Magyarországon gyógyíttatta magát. Fiam a végszóban el is mondja, hogy majdnem úgy kellett rákényszeríteni Miklóst, hogy a saját előszavát írja meg. Már nem is írta meg, hanem tollba mondta. A könyv végén van még egy fejezet, amit Miklósnak már csak felolvastam, hogy ez így jó lesz? Mondta, hogy jó lesz, s mutatta, mit hagyjak ki, mit tegyek hozzá. Végül is az is közös munka, de annak már nagy része valójában az enyém.

Miklós halála után teltek-múltak az évek, de én gondolni sem tudtam a könyvre. Tisztában voltam azzal, hogy most már két embernek tartozom vele, de egyszerűen nem tudtam felütni azokat a lapokat. Három évvel ezelőtt végül a fiam pirított rám, hogy anyu, mi lesz a könyvvel?! Mivel ő nyomdaipari középiskolába járt, bár nem azzal foglalkozik, kértem, hogy mondja el, hogyan képzeli el a könyvet és essünk neki! Idén év elején jutottunk el addig, hogy megtervezte a formátumát, s elkezdtem begépelni a Zoli által megírt szövegeket. Számozás nélküli oldalak voltak, ki kellett találni, hogyan következnek egymás után, a fejezetek miként követik egymást. Persze ennek megvolt a logikája, előbb-utóbb rájöttünk. Február végén került a szöveg Kulhanek Edina lektorhoz, majd Göncöl Róbert tördelőhöz. A szabadkai Versal nyomda adta ki, ami Kunyi Csaba tulajdonában van. Így jelent meg végre a könyv, aminek végtelenül örülök.

- A könyv címoldalán az 1974-es és a 2021-es évszám szerepel. A kötet eseményei tehát e két dátum között játszódnak?

- Ez pontosan így van. 1974-ben érkeztünk Szabadkára. Miklós végül is hazajött, igaz egy picit Magyarkanizsa mellé, de hazajött. Én pedig mint a felesége, és közös, 4 hónapos gyermekünknek az édesanyja. A világon a legtermészetesebb dolog volt, hogy én is ide szerződöm.

- Magyarországról érkeztek Szabadkára vagy Újvidékről?

- Én Budapesten születtem, onnan is jöttem. Miklós Magyarkanizsán született és tért vissza Szabadkára. A szülei akkor még éltek, közel voltak. Én egy kicsit távolabb kerültem édesanyámtól, de megoldottuk a találkozások lehetőségét még a 70-es években is, amikor nem volt könnyű utazni Jugoszlávia és Magyarország között.

- Milyen volt a pálya kezdete a Szabadkai Népszínházban? Hatalmas színészóriások voltak itt. Sokat tanultak tőlük, segítettek?

- Óriási tapasztalattal rendelkező, nagy színészek voltak itt, akiktől sok-sok mindent el tudtunk lesni. A mai napig hálás vagyok érte. Pataki László, Karna Margit, Sántha Puszta Lajos... Nem szeretném tovább sorolni a neveket, mert nagyon-nagyon sokan voltak. Ami a legjobb volt az egészben, hogy vártak minket, jókor voltunk jó helyen. Az igazgató és a főrendező, ifj. Szabó István és Virág Mihály bíztak bennünk, és évadról évadra olyan feladatokkal terheltek, amikből tanulni és fejlődni tudtunk. Az hazugság, hogy az akadémia vagy az egyetem – hol hogyan hívjak - négy éve alatt a színész megtanulja a mesterséget. Nem lehet megtanulni! Közel 50 éve vagyok a pályán, s a mai napig tanulom a mesterséget.

- Azután sikerült ezeknek az óriásoknak a nyomdokaiba lépni, hiszen mindketten a vajdasági színművészet meghatározó személyiségei lettek.

- Erről szólnak a könyvben található kritikák részletei, a riportok.

Nagyon nagy boldogság a számomra, hogy Szabadka, Vajdaság elfogadott engem. Elfogadott és megszeretett. Sokkal könnyebb egy olyan közegben dolgozni, ahol úgy érzi az ember, a munkáját megbecsülik, hogy annak van értelme. Innentől kezdve egy percig nem sajnáltam, hogy a szülővárosomat otthagytam, hisz a rokonaimmal, barátaimmal nem szakadt meg a kapcsolat, s én Szabadkán otthonra találtam.

- Melyik volt az az előadás, amelyikben a legjobban érezte magát, amelyik a legjobban sikerült, amire azt mondta, hogy igen, most voltam a legjobb?

- Voltak mérföldkövek az elmúlt évtizedek alatt, de nem tudok csak egy előadást kiemelni. A Rómeó és Júlia, a Mirandolina, a Nóra, a Zöld hajú lány rockopera, a monodrámám, az Árva Bethlen Kata, a csodálatos Deák-darab, a Határtalanul... Ezek mind olyan szerepek voltak, amelyek szakmai nyelven mondva pofon vágtak engem. Olyan fokon tudtam azonosulni a szerepekkel, hogy azt éreztem, hogy ezeket nekem írták. Úgy éreztem, ha ezek közül csak egyet is eljátszottam volna, s semmi mást nem csinálok, már akkor megérte színésznek lenni.

- S amikor a csúcson voltak, akkor elérkezett a 80-as évek második fele, a Ristić-korszak. Ön hogyan látta és hogyan élte meg mindazt, amik akkor történtek?

- Azzal, hogy Ljubiša Ristić átvette a Szabadkai Népszínház vezetését, gyökeresen megváltoztatta a színház felépítését, a repertoár jellegét. Igaz, hogy előtte a színház már mélyponton volt, de hullámvölgyek voltak, vannak és lesznek.

Mélyponton volt nemcsak a magyar társulat, hanem a szerbhorvát is. Ő nagy újításokat vezetett be: megszüntette a két társulatot, közös művészeti előadóegységet hozott létre. Mindenki minden nyelven játszott, mindegy volt, hogy tudott vagy nem. Ez eddig rendben is volt. Gyönyörű szerepeket játszhattam el fantasztikus kollégákkal, Rade Serbedžijával, Miodrag Krivokapićtyal, de nem az anyanyelvemen! Én közben folyton azt éreztem, hogy magamnak is és a közönségemnek is adósa vagyok. Ha magyarul játszhattam volna, akkor mennyire árnyaltabb és gazdagabb lehetett volna a szerepformálásom, mert végül is számomra idegen nyelven szólaltam meg. De ez sem volt baj, amíg mellette voltak magyar nyelvű bemutatók is. Azután ezek egyre csökkentek, a tájolás megszűnt, a horvátországi és szlovéniai turnék is elmaradtak. Mindaz, ami a Népszínház lényegét jelentette a számomra és számunkra, az megszűnt. Én nem bírtam ki végig Ljubiša 10 évét, 1993-ban felmondtam. Akkor már évek óta külső munkatárs voltam az Újvidéki Művészeti Akadémián. Hívtak, hogy menjek oda állandó munkaviszonyba, az egy fix, stabil állás, mellette rengeteg szabadidő van, szabadúszóként tehát működhetek, s úgy döntöttem, hogy ezt a lehetőséget választom. Felmondtam, de nem a színháznak, hanem Ljubišának, mert a műsorpolitikájával már nem tudtam egyet érteni. Erre a válasza az volt, hogy két hét múlva Miklóst kirúgta. Miklós nagyon sokáig munka nélkül volt, majd egy újabb rendszer, egy újabb főigazgató, Erdudác Zsuzsanna kellett hozzá, hogy őt visszacsalogassa a Népszínház Magyar Társulatának a táborába, amely akkor már csak két tagot számlált. Nagyon sokan meghaltak, nyugdíjba mentek, elköltöztek, világgá mentek, fogadalmat tettek, hogy soha többet a Népszínház kapuját át nem lépik.

- Azután következett az újrakezdés. Miként tudott segíteni?

- Az újrakezdés az valahol 1995 környékén történt, amikor először a Kosztolányi Dezső Színház vezetésével bíztak meg, majd egy évre rá, amikor Erdudác Zsuzsanna lett Ljubiša Ristić után a Népszínház főigazgatója, felkért, hogy a Magyar Társulatot is igazgassam. Egyik társulatnak sem voltak színészei...

- A háború után voltunk, nagyon sokan elmentek.

- Nagyon-nagyon nehéz időszak volt. A közönséget kellett elsősorban megfogni és visszacsalogatni. A színházterem ki volt ürítve, Ljubiša amikor elment, minden elvitt, a díszlettárat, a ruhatárat... Ami mozdítható volt, azt elvitte magával Belgrádba. Gyakorlatilag az üres falak között, nulla pénzből kezdtük újra. A város azonban erős és hathatós támogatást adott. Támogatta az újraindítást. Két-három tagja volt a társulatnak, de a Gyermekszínháznak voltak színészei, az Újvidéki Színháznak is voltak színészei, az Újvidéki Művészeti Akadémián voltak növendékeim, akiket be tudtam vonni a munkába. Jó kapcsolatunk volt a Szegedi Nemzeti Színházzal. Onnan is tudtam vendégeket hívni, meg Békéscsabáról is. Voltak mozgósítható művészek, s megindult a bemutatók sora. Godányi László szervező fantasztikus segítségével három éven át csináltuk a Palicsi Nyári Színházi Estéket, ami nemzetközi fesztivál volt, hisz a Felvidékről, Erdélyből, Ukrajnából, Magyarországból is érkeztek vendégelőadások, de Horvátországból, Belgrádból, Zomborból is. Az 1200-as nézőteret három éven át, nyaranként 16-17 este megtöltöttük emberrel. Jöttek a környékbeliek autókkal, Godányi Laci még azt is megszervezte, hogy a távolabbiaknak legyen busz, hogy azok behozzák a nézőket. Mindez felülmúlhatatlan élmény.

- Sikerült a Szabadkai Népszínházat talpra állítani, de azután elérkezett az az idő, amikor lerombolták az épületet. Hogyan fogadta ezt a döntést?

- Majdnem sírva fakadtam, amikor a végső döntés megszületett, hogy a régi előcsarnok és az oszlopok kivételével mindent lerombolnak. Akkor talán még bíztam abban, hogy mivel ez egy gyors döntés volt, akkor talán egy gyors válasz is születik majd, azaz rövid idő alatt felhúzzák az új épületet. Ha jól számolom, 14 éve már, hogy ugyan áll már egy épület, de még mindig funkciótlanul. Én nagyon-nagyon remélem, hogy a Népszínház művészei, s a Magyar Társulat tagjai, akiknek a 90 százaléka valaha a növendékem volt, mihamarabb a birtokukba tudják majd venni, s vissza tudják hozni azt a fajta eleganciát, könnyedséget, szépséget, azt a fajta varázst, ami a színpad varázsa, hogy ez az épület is templommá válhasson, Thália templomává.

- Szeretne szerepelni a színpadján?

- Nem tudom, ezen nem gondolkodtam. A színész nem ott szerepel, ahol szeretne, hanem ahová meghívják!

Németh Ernő
Az Ön hozzászólása

1000 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A magyarkanizsai OZ nagy varázslata - illusztráció
2021. AUGUSZTUS 30.
[ 12:35 ]
Hobbiból vállalkozás és megélhetés teremtése. Ez a célja a magyarkanizsai Sándor Ervinnek, aki kajakkölcsönzőt nyitott a nyár elején a Prosperitati Alapítvány segítségével. Az üzleti számítások egyelőre beigazolódnak, az érdeklődés nagy, nem mellesleg hozzájárul a Tisza-parti kisváros turisztikai kínálatának a...
2021. JÚLIUS 29.
[ 9:17 ]
Óriási változáson ment át az utóbbi években a vajdasági magyar közösség, és míg korábban sokaknak azzal a dilemmával kellett szembenézniük, hogy elhagyják-e szülőföldjüket a boldogulás érdekében, mára megerősödtek, és sikeresek – hangsúlyozta Kövér László, az Országgyűlés elnöke kedden a szabadkai Pannon...
2021. JÚLIUS 7.
[ 9:45 ]
Hogyan sikerült megegyezni a közös felvidéki magyar párt létrehozásáról, és hol tartanak most a tárgyalások? Miért nem kell a határon túli magyar politikusoknak állást foglalni magyarországi belpolitikai kérdésekben? Miért fontos, hogy a magyar állam támogassa a határon túli magyar közösségeket? Mózes Szabolcs, a...
2021. JÚNIUS 17.
[ 10:39 ]
Beolvasás folyamatban