Dr. Harmath Károly ferences szerzetest 1976-ban szentelték pappá, így idén ünnepli pappá szentelésének ötvenedik évfordulóját. Életét kezdettől fogva meghatározta a ferences hivatás, a rendi közösség, valamint az oktatás iránti elkötelezettsége. A szabadkai Teológiai-Katekétikai Intézetben végzett oktatói munkája mellett az Agapé Könyvkiadó és Nyomda, valamint a horgosi Domus Pacis ferences lelkigyakorlatos ház alapítója és igazgatója. Nevéhez fűződik továbbá a Szerbiai Mária Rádió kezdeményezése, a Poverello Alapítvány létrehozása főképp gyermekvédelmi tevékenységgel a vajdasági Lurkóházak révén. Sokoldalú és áldozatos szolgálatáért pápai kitüntetésben részesült.

Beszélgetésünk elején Károly atya hivatásának kezdetéig vezetett vissza. Szabadkán ismerte meg a ferenceseket, és már fiatalon megérintette a ferences lelkiség egyszerűsége és közvetlensége. Ez az élmény olyan mély nyomot hagyott benne, hogy jelentkezett a ferences gimnáziumba, amelyet később Zágrábban és Samoborban végzett. Tanulmányait ezt követően Fiumében, majd Assisiben folytatta, ahol 1976-ban diplomázott. Ugyanebben az évben, a szabadkai székesegyházban szentelték pappá. 1979-ben Újvidékre került, és azóta is az itteni ferences rendházban él, szolgálva Istent, az egyházat és a vajdasági közösséget. Károly atya számára az elmúlt öt évtized nem egyszerűen egy hosszú szolgálati időszak, hanem mindenekelőtt kegyelem. Mint mondja, különleges ajándéknak tartja, hogy ötven éven át hirdethette az evangéliumot, és szolgálhatta azokat a közösségeket, amelyekkel hivatása során kapcsolatba került.

– Az aranymiséjüket ünneplő papok élete, szolgálati helyeiktől függően, számos érdekességet, áldást és elhivatottságot hordoz. Mikor és hogyan ismerte fel, hogy a Jóisten a szerzetesi életre hívja?

– Azt hiszem, ezt nem lehet egyetlen pillanathoz kötni. Inkább egy hosszú folyamat volt, amelyben sok apró mozzanat, sok kis „mozaikkocka” állt össze lassan egy egésszé. Nem tudnám megmondani, mikor született meg bennem az igazi döntés. Ahogy teltek az évek, egyre inkább úgy éreztem, hogy összhangba kerülök Isten akaratával és azzal az úttal, amelyet számomra kijelölt. Természetesen nekem is voltak saját elképzeléseim az életről, és voltak olyan események, találkozások, amelyek közelebb vittek a szerzetesi hivatás felismeréséhez. Nagy hatással volt rám például a szabadkai ferencesek élete. Megragadott az egyszerűségük, a közvetlenségük, az, ahogyan az emberekhez fordultak. Valami megfogott bennük, és ez az élmény később is elkísért. Ugyanakkor fontosnak érzem azt is, hogy a hivatásomnak volt egy otthonról hozott, egészséges alapja. A szüleim és a nagyszüleim nem voltak bigottan vallásos emberek, de a hitnek megvolt a maga természetes helye a család életében. Soha nem hallottam otthon káromkodást, és Istent sem szidták. Három generáció élt együtt a tanyán. Bár nem jártunk mindig rendszeresen templomba, a vasárnap mégis vasárnap volt, annak megvolt a maga rendje és jelentősége. A nagyapámnál mint rózsafüzér koszorúfőnél sokan megfordultak: leginkább férfiak jöttek hozzá, hogy a rózsafüzér titkait „váltsák”. Ez különösen megragadott engem. Láttam, hogy a hit nem csupán a nők vagy az idősek dolga, hanem a férfiak életének is természetes része lehet.

Ezt a lelkületet hoztam magammal otthonról: a hit iránti tiszteletet, a közösséghez való tartozás érzését, de ugyanígy a munka megbecsülését és becsületét is. Talán ezek az apró élmények, találkozások és példák formáltak bennem lassan egy olyan belső irányt, amely végül a szerzetesi hivatás felé vezetett.

– Ötven éve szentelték pappá. Milyen elképzelése volt akkor a papi és szerzetesi életről, és hogyan látja ezt ma? Hogyan tekint vissza az elmúlt évtizedekre?

Nehezen tudok visszaemlékezni arra, milyen elképzelésem volt akkor a papi, szerzetesi életről, mert tulajdonképpen mindig a mindennapokat éltem. Ma sem szoktam nagy terveket szőni. Azt vallom – habár az életemben nem mindig sikerült ezt maradéktalanul megvalósítanom –, hogy amilyen mértékben átadom magamat Istennek, Ő olyan mértékben tud engem felhasználni a tervei megvalósításában. Ha csak egy kicsit adom oda magamat, nem várhatom, hogy valami hatalmas csodát tesz. Ha azonban teljesen rábízom magamat, akkor Ő maga teszi meg a csodát.

Sokszor éreztem ezt egy-egy élethelyzetben. Amikor például először a kábítószer-függőséggel küzdők gyógyítása felé fordultunk, majd később a gyermekek felkarolása következett a Poverello Alapítványon keresztül, ezek nem előre megtervezett dolgok voltak. Egyszerűen a mindennapi élet hozta őket. Én pedig megpróbáltam felismerni, hogy az adott helyzetben mit vár tőlem Isten.

Nem volt mindig minden sikeres, de nem is az volt az elsődleges célom, hogy mindenáron valamilyen eredményt vagy sikert érjek el. Sokkal fontosabb volt, hogy segítsünk az embereken.

A sajtóapostolkodás is valahogy így alakult az életemben. Pál apostol azt mondja: hirdessétek az evangéliumot minden eszközzel, amellyel csak lehet. Úgy gondoltam, hogy erre a helyi egyházban is szükség lehet. Egy idő után meg is mutatkozott, hogy valóban volt rá igény. Ma már kevésbé keresik a könyveket, de emiatt nem siránkozom. A világ megváltozott, más szokások alakultak ki. Függetlenül attól, hogy sokan szkeptikusan fogadják ezeket az új lehetőségeket, én úgy látom, hogy napjainkban a különböző okoseszközök segítségével is el lehet jutni a lelki tartalmakhoz, sőt a lelkiséghez is. Ehhez azonban fel kell nőni, bölccsé kell válni. hogy különbséget tudjunk tenni értékes és értéktelen között. Tudnunk kell, mit keresünk, mi az, ami valóban hasznos és épít bennünket, és azt is, hogy mire nem érdemes elpazarolnunk az időnket.

– Minek örül leginkább a szerzetesi szolgálatában?

– Először is annak, aminek minden ember: hogy dobog a szívem, hogy élek. Örülök annak is, hogy a szerzetesi élet által szellemileg és lelkileg gazdagodhattam. Ha mindazt, amit olvastam és elmélkedtem, olyan jól meg tudtam volna valósítani, ahogyan elképzeltem, akkor az már maga lett volna a földi mennyország. De emberek vagyunk. A Jóisten ezt a világot nem az angyaloknak szánta, hanem az embereknek, és mi is sokszor elbukdácsolunk. Fiatalkoromban nem tudtam megérteni, amikor a lelkiségnek a történetéről tanultunk, hogy egyes szentek miért sírtak a bűneik felett, aztán mostanra rádöbbentem, hogy könny a bűneink felett az tisztító könny. Ha valami sokszor nem úgy sikerült, vagy nem volt összhangban a Jóisten akaratával, akkor átadom magam az ő irgalmának.

A szerzetesi élet megtanított a nyugodt hozzáállásra. Nem filozofálni kell, hanem tenni a mindennapi munkát, és ez idővel meghozta a gyümölcsét. Nem álmodozni karrierről, különböző rangokról, hanem egyszerűen végezni azt, ami rám van bízva.

Hálás vagyok azért is, hogy pap lettem. Eleinte csak azt gondoltam, hogy „dolgozó barát” leszek, pontosabban olyan szerzetes, aki közösségben dolgozik, de nem szentelteti magát pappá. A végén mégis pap is lettem. Aztán lassan jöttek az újabb feladatok, amelyeket vállaltam. Mondhatom úgy is, hogy az Isten széles körűen vezetett az életem különböző hullámain keresztül. Voltak könnyebb és nehezebb időszakok, de mindenben igyekeztem felismerni az ő akaratát és elfogadni azt az utat, amelyet számomra kijelölt.
Hálás vagyok mindazért, amit a szerzetesi életben megtapasztalhattam, és azért is, ahogyan az Isten az életemet vezette. Ma már úgy látom, hogy minden feladat, minden találkozás, minden öröm és minden nehézség hozzátett valamit ahhoz, aki ma vagyok.

– A Szentatya, XIV. Leó pápa az Egyházért és a Pápáért elnevezésű pápai kitüntetéssel, az úgynevezett Érdemkereszttel ismerte el szerteágazó tevékenységét. Ötven év valóban a hűség próbája. Milyen érzés volt mindezt megélni?

– Az elismerés mindig arra ösztönöz, hogy őszintén átgondoljam: mennyire hitelesen teszem azt, amit teszek. Valóban őszintén gondolom és hiszem-e mindazt, amit prédikálok, és ami mellett kiállok? Valóban szeretem-e magát Istent? Az évfordulót elsősorban imaeseményként szerettem volna megélni. Hálaadó misesorozatra került sor Újvidéken, majd a horgosi Domus Pacison át egészen a szabadkai ferences templomig, ahol papként megkezdtem működésemet és szolgálatomat. Nagy örömöt jelentett számomra, hogy sokan csatlakoztak ehhez az ünnepléshez. Úgy fogalmaztam meg, hogy olyan eseménysorozat volt ez, amely imádságban zajlott. Sokan érezték úgy, hogy Isten felé is hálát kell adniuk – természetesen nem miattam. Én csupán egy eszköz vagyok Isten kezében. Ez az ünnepségsorozat tehát nem valamiféle önünneplés vagy öndicséret volt, hanem – meggyőződésem szerint – őszinte, hálás szívből fakadó alkalmak sora, amelyek elsősorban az imádságnak és a közösségi együttlétnek adtak teret. Minden más másodlagos. Amikor azonban Isten előtt hálát tudunk adni mindazért a sok jóért és kegyelemért, amelyet életünk során kaptunk, akkor az ünnep valóban eléri a lényegét: a szívünk megtelik hálával.
Az ünnepléssorozat alatt nem igazán fordultam vissza a múltba. Úgy vagyok vele, hogy a tavalyi hóval már nem tudok mit kezdeni. Nem akartam a múltban megrekedni, sokkal inkább az foglalkoztatott, hogy ma mi a feladatom. Ez az évforduló éppen arra emlékeztetett, hogy ma is van küldetésem és feladatom. Azt is kértem a Jóistentől, hogy adjon erőt ahhoz, hogy továbbra is kitartsak az iránta való szeretetben, és hűségesen végezzem mindazt, amire meghívott.