Kollár Árpád, a Fiatal Írók Szövetségének volt elnöke, a zentai születésű és Szegeden élő költő, műfordító, irodalomszervező is József Attila-díjat vehetett át a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából. A Például a madzag (2005), a Nem Szarajevóban (2010), a Milyen madár (2014) és A ​Völgy, írta Tárkony (2016) című kötetek szerzője Rizsányi Attila kérdéseire válaszolt.

– Érdekes egybeesés, hogy közvetlenül az elismerés odaítélése után Szabadkán és Palicson voltak könyvbemutatói. Milyen érzés József Attila-díjasként a helyi, a vajdasági közönség elé állni?

– Szerencsés és nem tervezett egybeesés volt, hogy éppen másnap volt találkozóm gyerekekkel pont abban a könyvtárban, a szabadkaiban, ahol először kölcsönöztem életemben. Emlékszem, hogy jó érzés volt gyerekkoromban vadászni a polcai között.

– A díj odaítélői költőként, műfordítóként és irodalomszervezőként említik. Mennyiben szólhat az elismerés az utóbbiaknak, és mennyiben a két legutolsó kötetének, amelyek talán a gyerekek felé fordultak a leginkább?

– Szerintem nehéz szétválasztani egy író, költő gyerek- és felnőttirodalmi munkásságát, hiszen ugyanazzal a lendülettel, igénnyel írok. Nem gondolom, hogy lenne különbség irodalom és irodalom között ilyen tekintetben. De az biztos – és ebből a szempontból releváns a kérdés –, hogy a Milyen madár című gyerekverses kötetem szakmai és nemzetközi sikere nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy a József Attila-díj esetében is átszakíthattam a célszalagot.

– A kötetekről született számos kritikában olyat is lehet olvasni, hogy sikerült megtalálnia az egyensúlyt a gyerekek és a felnőttek megszólítása között, illetve hogy a könyvek azt mutatják, nincs is éles határ e tekintetben. Kitűzött célja volt, hogy a verseit felolvasó felnőtt is jól érezze magát?

– Gyerekirodalom nincs felnőtt nélkül, hiszen felolvasásra szánt műfaj. Kapcsolatot létesít a gyerek és a felnőtt, a gyerek és a pedagógus között. Amíg kicsik a gyerekek, az esti mese olvasásánál elengedhetetlen a felnőtt jelenléte. Erős tehát a szimbiózis, a kooperáció. Mivel én így, harmincvalahány éves fejjel szeretek gyerekverseket és meséket olvasni, úgy gondoltam, hogy más felnőttek, komoly nénik, bácsik is hasonlóan érezhetnek. És a visszajelzések alapján ez így is van. Megfordítva pedig: a gyerekeknek is járhat egy másfajta irodalom, ami komolyabb, furcsább, ha úgy tetszik, nehezebb, mint amit megszoktak. Nem biztos, hogy van tehát éles határ ezen műfajok között. Harmadrészt pedig én felnőttversekkel is szoktam traktálni a gyerekeimet, el is szoktam mondani, hogy A walesi bárdokat például fürdés közben szavalom nekik, és egész jól megszokták, már-már gyerekversnek tekintik. Vagy például József Attila Hetedik című költeménye, a legedás Sebő-féle feldolgozásban, egy nagy-nagy gyerekvers, ha a komoly tartalmat lehántjuk róla, így a kisebbek is nagyon tudnak neki örülni, noha nyilván egész mást értenek alatta.

– Bármennyire is túlzónak mondhatja valaki, most egy kalap alá venném a visszajelzéseket. A felnőtteké lehet mondjuk egy-egy kritika, vagy akár a mostani díj is, miközben – mint mondja – a saját gyerekeinek is felolvas, nyilván vannak reakcióik, és Szabadkán meg Palicson is túlnyomórészt fiatalokból álhatott a közönség. Melyik visszajelzést hogyan lehet fogadni és hasznosítani?

– Jól esik az embernek a szakmai siker. Ha egy könyvéről majdnem negyven kritika, ajánló és méltató szöveg születik, akkor persze, hogy hízik az egoista, nárcisztikus költő mája. De azt be kell látnunk, hogy olvasó nélkül nincsen irodalom, és ha értő olvasókhoz eltalál, olyanokhoz, akiknek fontos lesz egy-egy vers, mondat, mese, történet, az nagyon jelentős. Ilyen értelemben nincs jobb, mint a közönségtalálkozó, ahol nagyon értelmes, okos gyerekekkel kerültem szembe, akik nevetni tudtak felolvasás közben, utána pedig együtt tudtunk elgondolkodni arról, merre vezethet egy-egy vers, mese. Mi lehet mögötte, a személyes életükben vannak-e hasonló történések, a szövegben található kérdéseket fel tudják-e tenni saját magukkal kapcsolatban? Mint elmondták, nem is olyan egyszerű arra válaszolni például, hogy milyenek ők. Ilyenkor elkezdődik a közös gondolkodás, és azt látja az ember, hogy a szöveg működik az olvasóban, a befogadóban. Ilyenkor nyert ügye van.

– A díj, mint utaltunk már rá, nem csak a költőnek szól, már ha ezt így külön lehet választani, hanem az irodalomszervezőnek is, illetve az irodalomszervezői tevékenységnek. A legtöbb hír még most is a Fiatal Írók Szövetségének elnökeként említette, noha nemrégiben leköszönt, vagy említhetnén akár a Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivált, az ahhoz való kötődését. E tekintetben mit emelne ki az elmúlt időszakból?

– Az utóbbi években azt tapasztaltam, hogy az író és az irodalomszervező egy testben el akarja pusztítani egymást, nagyon nehezen férnek meg, ha az ember mind a kettőt lelkiismeretesen akarja csinálni. Ez a két dudás egy csárdában esete. Éppen január elsejével adtam át a stafétát fiatalabbaknak a FISZ élén. Számomra nagyon fontos ez a szerep, élveztem, amíg csináltam, pont elég is volt ennyi. Szerteágazó tevékenységünk volt, és ha már újvidéki orgánumnak nyilatkozom, kiemelném, hogy élő és természetes kapcsolatokat tudnunk létrehozni a különféle országokban élő magyar közösségek fiatal írói között. Olyan fórumot tudtunk létrehozni, ahol ezek a fiatal alkotók, szervezetek, kiadók magától értetődő módon tudtak találkozni és kapcsolatba lépni. Rengeteg könyvet adtunk ki, és évi több száz programot szerveztünk Újvidéktől Pozsonyon át Kolozsvárig, Szeged, Budapest, Győr mellett más településeken, alternatív programokat, konferenciákat. És a hab a tortán a sínbuszfesztivál volt, amit több évig szerveztünk Orcsik Roland kollégámmal együtt, és a sínbusz megszűntével számolódott fel. De az abszolút jutalomjáték volt: évi két nap őrület.

– Nem kerülhető meg a kérdés, hogy éppen akkor adta át a FISZ vezetését, amikor érdekesen alakul a Kárpát-medencei irodalmi tehetséggondozás ügye. Ilyen tekintetben milyen kihívások várnak az új vezetőkre?

– E tekintetben a legjobbkor adtam át a FISZ-t. Korpa Tamás és Antal Nikolett társelnökségben viszi tovább a szervezetet. Őszintén szólva: bele lehet fáradni abba a folyamatos küzdelembe, hogy szinten tartsunk és teremtsünk, és biztosítsuk mindennek a jövőjét. Nem vagyok pesszimista, sőt. Ha a Fiatal Írók Szövetségéről vagy az irodalmi tehetséggondozásról van szó, akkor ennek a jövője rövid- vagy rövidközéptávon biztosított, hosszú távra pedig csak a bolond tervez a mi régiónkban. Az más kérdés persze, hogy vannak olyan fórumok, amelyek sokkal több pénzből gazdálkodva még mindig nem láthatóan teljesítenek úgy, mint a régebbi szervezetek, de mi azért megszoktuk, hogy a kevésből is ki kell hozni a maximumot.

– A személyes pálya kapcsán viszont az a kérdés, hogy a költő és az irodalomszervező előbb említett harcából a költő került ki győztesként?

– Nagyon remélem, hogy így van, sőt hogy jó mélyen eltemeti magában az irodalomszervezőt, nem hagyja előlépni. Pihenni szeretnék egy kicsit, de millió tervem van. Most még három gyerek mellet is jut íróidő, és ez fura érzés. Az utóbbi napokban sikerült például dolgozni a disszertációmon, amely Tolnai Ottó lírai munkásságával foglalkozik, illetve egy félbeszakított, úgynevezett felnőttverseskötetet mindenképpen elő akarok venni. Fut egy projektem Trolltár néven is, amelyben a vajdasági származású dementorokat szedem össze vicces formában. Úgyhogy ötlet ezer van, félbehagyott szöveg megannyi, csak íróidő kell hozzá.

– Egy helyen azt nyilatkozta, hogy a szülőföld, a hozott anyag intenzíven foglalkoztatja.

– Attól még, hogy az ember harminc kilométert arrébb megy a térképen, adott esetben északabbra, lényegi tekintetben nem változik semmi. Tehát én nem oda tekintek, hanem onnan vagy onnan is tekintek. Nem lehet levetkőzni azokat az impulzusokat, amelyek a felnövés alatt adódnak, és én nem is akarom, természetesen. Nagyon sokat feldogozok a hozott anyagból, van belőle bőven, remélem, kitart még egy ideig.

Rizsányi Attila