A Greenpeace a templomi egerekért

Nem tudom, mi magyarok mi mindenben vagyunk világelsők. Kíváncsi lennék rá, habár az a benyomásom, hogy nem tudjuk magunkat megfelelő módon reklámozni, és mindig mindenről lemaradunk.
Jelenleg, úgy látom, egy dologban felülmúlhatatlanok vagyunk. Mégpedig az ájtatosságban. Csak merje valaki azt mondani, hogy mi magyarok nem vagyunk istenhívő nemzet! Nemrég olvastam, hogy Magyarországon háromszázhét bejegyzett egyház létezik. Melyik nemzet tud még ilyesmivel dicsekedni?! S ha kitartóak leszünk a népszaporulat visszaszorításában, akkor hamarosan arról cikkezhetek, hogy több az egyházunk, mint ahány magyar létezik az országban. Egyháztúltengésben szenvedünk. S mivel a hit is lehet megbetegítő – valaki egy ilyen címet adott könyvének, amelyben rámutat erre a reális veszélyre – az is megtörténhet, hogy a kis maradék még beteg is lesz. Hogy az egyházak száma a nagy demokráciának vagy valami másnak köszönhető-e, annak eldöntése nem az én tisztem. Viszont arról is tudunk, hogy Szerbiában hivatalosan csak hét „történelmi” felekezetet tart nyilván a vallási törvény. A többiek meg találják fel s jegyeztessék be magukat „lélekvadász egyesületként”. S az is tény, hogy itt másról is el kell gondolkodnunk, nevezetesen arról, hogy az egyenrangú vallások között hogyan létezhet „egyenrangúbb” is
Akárhogy is van, egy kicsit az a sanda gyanúm, hogy a vallástúltengéssel is úgy van, mint XXIII. János pápa idejében a vatikáni alkalmazottakkal. Az az anekdota járja, hogy a Jó János pápát egy alkalommal megkérdezték – ugyan ki más, mint a kíváncsi újságírók –, hogy hányan dolgoznak a Vatikánban. A jó humorérzékkel rendelkező szentatya természetesen nem jött zavarba, hanem világos választ adott: „Körülbelül a fele.”
Nem rendelkezek adatokkal arról, hogy a bejegyzett tömérdek egyház közül ténylegesen hány működik. Különösképpen pedig azt nem tudom, hogy imádkoznak-e egyáltalán ezekben a felekezetekben. És ha igen, akkor kihez? Istenhez vagy a mammonhoz? Hajlamos vagyok arra gondolni, hogy jó részük csak amolyan „postaláda-egyház”, amely ki tudja, milyen célból alapítatott. Honlapjukat hiába keressük, telefonra sem futja nekik, a telephelyük címe is kétséges, mert lehet, hogy éppen valamilyen terepjáró missziós buszban evangélizálnak. Aggódom templomaik egereiért, mert ha szegény eklézsiának nem futja telefonra, akkor vajon milyen szegények lehetnek az egerei? (És ilyen esetben vajon mi a zöldek mozgalmának, a Greenpeace-nek a teendője?) De ennek valószínűleg van jó oldala is: ha más nem, akkor legalább az egér betartja az evangéliumi böjt parancsát. Mert annak a néhány pénzbeszedőnek, akiknek a polgárok adójának 1 százalékával kell gazdálkodnia, valószínűleg nem marad ideje olyan mellékes tevékenységekre, mint igehirdetés, közösségszervezés, ima, böjt, karitatív munka...
Talán nem is az egyházak száma a legnagyobb gond. Ha már ennyi felekezet, ennyi kis- és nagyegyház, történelmi és „holnap keletkező” felekezet létezik, akkor miért nem vagyunk szentebbek? Nem az olyan szentekre gondolok, akiknek dicsfényét daliás testőrök tartják világfelettinek tartott dúsgazdag munkaadójuk feje fölött, és nem is oltárnyalókra, mert számomra a szentség a mindennapi élet velejárója. Megnyilvánulási formái is nagyon emberiek: az élet tisztelete, a becsületesség, a munka, a bajbajutott megsegítése, a megértés ápolása, az emberi méltóság tisztelete... Sorolhatnám szinte végkimerülésig. S ha ez nem látszik egy társadalomban, akkor tulajdonképpen mire valók az egyházak? Kirakategyházak?
Harmath Károly OFM
_{(Megjelent: Hitélet, 2011. március)}

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban