Virtuális Jézuska a fogyatkozó magyarok között

Karácsonykor a „Jézuska” ajándéka eljut sok családba. Szándékosan beszélek a Jézuska ajándékáról, mert a gyerek semmilyen formában nem látja az ajándékhozót. Őt csak megemlítik, vagy elmondják, hogy éppen ott járt, és a karácsonyfa alá rakta az ajándékokat. Persze, ennek a Jézuskának a megtestesítője az üzletlánc kihordója vagy a szülő vagy az éppen felkért rokon. Ők a virtuális Jézuska megtestesítői.
A régi tanyasi emlékeimben még él az, amikor a meleg kemence padkáján bóbiskolva vártuk a szép fehér ruhába öltözött Jézuska jövetelét (de csak addig, amíg fel nem fedeztük, hogy a Jézuska a szomszéd nagylány. Igaz, az első évben ezt a felfedezésünket még nem mondtuk el a felnőtteknek, nehogy az elkövetkező esztendőben elfelejtsen hozzánk eljönni a Jézuska). Hozta is az ajándékokat. Persze, nem a megamarketekben vásárolt kínai szemetet, hanem olyan házilag horgolt zoknikat, amelyek még melegítettek is. A Jézuska várása mindig nagy öröm volt. Manapság már az ilyenfajta „felfedezés” traumájától igyekeznek megkímélni a gyerekeket. Mindent idejében és őszintén elmondanak a gyereknek, nehogy pszichikai károsodás érje. Hát ilyen traumákat hordozunk mi, a régebbi generációk tagjai: öröm tölt el bennünket, amikor visszagondolunk a szép élményekre, a szép Jézuska-várásokra.
Felnőttkorban már megértettük, hogy a karácsony ettől sokkal nagyobb valami, hogy sokrétű üzenete van. A karácsonyi ajándék lényege pedig abban áll, hogy Isten odaajándékozza magát az embernek, mert szereti az embert. Mintha csak azt mondaná: az ember az egyetlen lény, aki méltó ahhoz, hogy ő, az Isten emberi alakot öltve hasonlóvá legyen hozzá.
Jézus megtestesülésének cáfolhatatlan üzenete az, hogy az emberi élet isteni érték, bármit is hoz magával. Ebből kifolyólag időszerű kérdésként merül fel, hogy hogyan viszonyulunk az élet kérdéséhez. A magyarság létszámcsökkenésének a ténye egyáltalán nem sugallja azt, hogy nagy kedvünk lenne az élethez. A csökkenés okát tudós embereink különböző szemszögből igyekeznek megvilágítani és megmagyarázni. Egyik, általam nagyra becsült szociológusunk interjújából tudtam meg, hogy vidékünkről átlagban naponta tizenegy magyar távozik a másvilágra. (Azt azonban nem sikerült megtudnom, hogy naponta hányan születnek). Nem sok matematika kell ahhoz, hogy a túl optimálisan háromszázezerre becsült vajdasági magyar mikor tűnik el a föld színéről. Én nem bocsátkozom számításokba, nehogy úgy járjak, mint az egyszeri pincér, aki felajánlotta kéziratát kiadásra, amelyben a matematika segítségével bizonyítja Isten létezését. Bizony, ha a kedves vendég számlájához hozzáadta még a dátumot is, akkor nem kizárt dolog, hogy meggyőződött Isten létezéséről (mert lehívták!). Számomra marad a kérdések sokasága: van-e kiút, megállítható-e ez a csökkenés, mit kellene tenni..., vagy sok ősi nép példájára mi is átadjuk helyünket ezen a földbolygón olyanoknak, akik számára érték az élet.
Magyarságmentési ötletekben nem szenvedünk hiányt. Szép, hogy különböző alapokból különböző rendezvényekre különítenek el pénzeszközöket. A kételyeim akkor merülnek fel, amikor az egyenlősdit látom, mert számomra nem minden érték egyenlő. Maradiságomban az értéklétra kategóriában gondolkodom, azt várva, hogy majd csak valakinek eszébe jut, hogy a pénzügyi támogatásokkal a szüléskedvet meg a gyerekek felkarolását is kellene ösztönözni. Mert ha ezt nem tesszük, akkor például kinek fogunk (nemzeti) színészkedni, mert nem lesz sem színészünk, sem színházlátogatónk.
Milyen jó lenne, ha a karácsonyt nem csupán a magukra maradt magányosok ünnepelnék, sorsuk felett siránkozva, hanem családok, amelyekben gyermekek ricsaja emlékeztet az élet fontosságára, szépségére, kívánatosságára. Akkor a karácsonyi légkör nemcsak meghittebb lenne, hanem magában hordaná a jövő és a megmaradás biztos reményét.
Harmath Károly OFM
_{(Hitélet, 2010. december)}

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban