Szerintem korunk (európai) embere menekülő lénnyé vált, amely sebesült vad módjára sehol sem találja helyét. Nem az a gond, hogy nincs hely, hanem az a baj, hogy minden sivárrá és üressé vált. Az éltető táptalajokat az értelmetlenség sivatagjai váltották fel. A kiábrándulás és a gyökértelenség sivatagában nem terem semmi, a sivatag viszontagságos éghajlata pedig még a meglévő életfoszlányokat is megöli.

Igaz ugyan, hogy otthonaink nem üresek. Található bennünk sok minden. Minden nyafogás és panaszkodás ellenére is bőven áldozunk fölösleges kütyükre, pénzt dobunk ki sohasem használt dolgokra, mert lépést akarunk tartani a korral, a divattal, a technika fejlődésével. Némely dolgokra már annyira rászoktunk, hogy el sem tudjuk képzelni nélkülük az életünket, pedig nem is olyan régen még fennhangon mondogattuk, hogy nekünk arra már nincs szükségünk, hogy az csak felesleges pénzkicsalás az amúgy is vérszegény bugyellárisból.

Megszoktuk a kényelmet is. Erre neveltük és neveljük az új generációkat védvén őket a nehéz munkától, a széltől, az esőtől és a napsütéstől. Elfeledtük, hogy az embereket nem üvegburokban szokás nevelni. Sőt arról is megfeledkeztünk, hogy a kihívások és a megpróbáltatások teszik igazán éretté és edzetté az embert. A felnőtté válás útja megnyert csatamezőkön keresztül vezet. Tudom, hogy erre sokan felkapják a fejüket, de azt is tudom, saját élményemből, hogy csak az átszenvedett nehézség tölt el igazi boldogsággal.

S akkor a kipróbált értékeket még nem is említettem. Szeretek különbséget tenni a múltból napjainkig fennmaradt, bevált értékek között és az elsősorban a tömegkommunikációs eszközök és liberális gondolkodásmód révén propagált, divatosnak és menőnek mondott tiszavirág életű érték(pótlók) között.

Úgy látom, hogy nemcsak a háborútól és a gazdasági alulfejlettség elől menekülnek ma az emberek. És nemcsak a közel-keletiek vagy a keletiek, esetleg afrikaiak menekülnek. Hányan vannak, akik helyben maradtak, de mégis menekültek. Fizikai (és jogi!) kerítés ugyan valamelyest védi őket, de ők már nem élnek a józan ész világában. A bölcs életvitel eltűnt mindennapjaikból. Az ész migrációja az önállóság elvesztését és az értelemkeresés abbahagyását okozta. Sokaknak már kedvük sincs gondolkodni, mert megfájdul tőle a fejük (vagy esetleg elviselhetetlenné vált számukra a berozsdásodott agytekervények nyikorgása). Az értelmes életet a „fast food” életvitel váltotta fel. Mindent csak habzsolnak: az életet, az élvezeteket, minden kényeztető lehetőséget. Minden élvezetet önzően ki akarnak próbálni és megkaparintani. Létezésük és cselekvésük értelmén már nem gondolkodnak, hiszen gondolataik irányítását átengedték külső tényezőknek, olyan hírforrásoknak, amelyek megrágva tálalják a legromlottabb ételeket, a lelket és szellemet gyilkoló lelki tunyaságot. A kultúra, a szellem művelése – különösen pedig az Isten és bennünket meghaladó valóság – értelmének a keresése túl nagy megerőltetésnek számít. Meglepődve olvastam nemrégiben az egyik felmérés eredményeit, miszerint a magyarok fele fel sem teszi az élet értelmének kérdését.

Az ész migrációja az értelemkeresés terepéről az élvezetek és az értékbizonytalanság birodalmába beláthatatlan károkat okoz. Ha nem tudjuk értelmessé tenni az életünket, akkor mindent elvesztettünk. Az értelmetlen élet csupán vegetálás, sokszor végzetes kimenetelű és másokat is a mélységekbe rántó önmegsemmisítés. Pedig az ember magas – és magasztos – dolgokra kapott meghívást. De úgy látszik, jobban tetszik a lábunk alatti szemét, mint a magasságok tiszta fényárban úszó távlatai. Az aggasztó méreteket öltött értéktiprás nagy kihívások elé állít. Folyamatosan felmerül a kérdés, hogyan lehet ellenállni a családellenes lelkületnek, mit tehetünk a gender-elmélet ellen, hogyan lehet megakadályozni a meg nem született életek kioltását. És van-e még bennünk egyáltalán hit és erő a küzdelemhez. Jelent-e még valamit Krisztus Urunk kijelentése, hogy ő velünk van a világ végéig?

Harmath Károly OFM

(Hitélet, 2017. június)