A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
Kötődések
Betűméret:
Újabban a vagyon visszaszármaztatását szabályozni hivatott készülő szerbiai törvény és a kollektív bűnösség elvének fenntartására irányuló hatalmi szándék kapcsán újra nagy késztetést érzek, hogy megálljak ezen a helyen. Talán találok valakit, aki megmondja, ki is lakik a házban. Talán éppen a Franz Himmelnek, a ház építőjének a leszármazottja, egyike annak a 3901 németnek, aki megmaradt még itt Vajdaságban és megmaradt a háza is, és őt valamiért nem érinti a kollektív büntetés?
Igaz, más okom is lenne megállni itt Ratkovón, amit régen magyarul Paripásnak hívtak, a németek meg számunkra igen viccesen Parabutschnak. Itt született 1898-ban Eisemann Mihály, számos remek operett és filmsláger zeneszerzője, szép lenne megtalálni a szülőházát, s megszemlélni a környezetet, ahol egy nagy zenei tehetség látott napvilágot. Nem hinném azonban, hogy a zeneszerzőről túl sokat tudnának az egykoron főként németek-lakta Ratkovóvá keresztelt falu új lakói, akik a második világháború végén elüldözött németek házaiban találtak új otthont maguknak, miközben a régi katolikus temető lerombolt kápolnája messzire hirdeti az új lakóknak az innen eltűnt közösség iránti viszonyulását…
A nevezett háznál mégis meg kellene állni. Ha ott mégsem a Franz Himmel leszármazottai élnek, hanem az új lakóké, igazi esély lenne megtudakolni, hogy ennyi – 66 – év után miért nem verték már le azokat a betűket a homlokzatról?
Tépelődésemre véletlenszerűen kapok választ egy kollégától, akivel az elkobzott vagyon visszaszármaztatásáról szóló szerbiai törvénytervezet/javaslat kapcsán elhangzottakat elemezgetjük és azon méltatlankodunk, hogy a 21. századi Szerbiában még mindig azokra – az akkor jugoszláv – rendeletekre hivatkozva akarnak vagyonjogi viszonyokat rendezni, amelyek kétségkívül a kollektív háborús sarcot szentesítették. Kollégám élménye egy másik telepes faluval, Mladenovóval, vagyis Bukinnal kapcsolatos. A háború után betelepülők rendezett házakat, egyenes utcákat, az utcákon egyenes árkokat, az udvarban mértani pontossággal kialakított virágos kerteket találtak. És sok házon nevet és évszámot is. Az újonnan érkezettek közül többen, miután túlestek az új körülményekhez való alkalmazkodás első nehéz fázisán, egyik első dologként hozzáláttak a házakon levő nevek és évszámok, meg minden egyéb személyes nyom eltüntetéséhez, ami arra emlékeztetett volna, hogy ott a házban tegnap még más valaki hajtotta fejét nyugovóra. Ám több új gazdának eszébe sem jutott ilyesmi és mind a mai napig hivalkodóan színessel kimeszeli a volt tulajdonos nevét a ház homlokzatán:
- Tudom, hogy az övé, és ha jön, én mindent átadok neki! - idézi kollégám ezektől az új gazdáktól hallott, gyakran ismételt mondatokat, és meggyőződéssel mondja, hogy hisz ezeknek az állításoknak az igazában. Hogy ezek a telepes emberek a nagy szegénység terhe alatt állami szervezéssel eljöttek ide, használatba vették azt, ami felett most tulajdont gyakorolnak, és majd egykoron tisztességgel visszaaadják. Egy dolog ugyanis, hogy mint mondott az állam annak idején, és más dolog, hogy ők mit éreztek, amikor idehozták őket idegen helyre, idegen nevekkel ékesített homlokzatú házakba… De az idő múlik, a 66 év is megtette már a magáét, és ezek az épületek most már szülőházai az új lakók gyermekeinek, akik a dolgok természetes rendje szerint érzelmekkel telve kötődnek már a ganghoz, az udvari diófához, netán a névhez is a ház homlokzatán, még akkor is, ha az apjuktól azt hallották: lehet még fordulat, és a régi tulajdonos bármikor visszajöhet…
Pedig dehogy jöhet! Ha élne, már itt lett volna. Ha nem is házért (mert mit kezd vele?), hanem az emlékeiért. Mint azok az elüldözött németek és az ő hozzátartozóik, meg az áldozatok leszármazottai, akik időről időre megjelennek az egykori haláltáborok színhelyén, keresztet állítanak, emléktáblát helyeznek el őseik tiszteletére – hogy utána kissé megnyugodva távozzanak ismét. Látogatók, „turisták” ők immár, akik kívülről szemlélik nagyszüleik házát és a lerombolt, széthúzott német temetőkben már nem találják a családi sírboltokat vagy fejfákat, és ha késztetést éreznek, maguknak kell új táblákat felállítaniuk a régi temetőknél, régi nevekkel, még régebbi évszámokkal és a helybeliek felé tett újabb ígéretekkel, hogy kapcsolataik révén konkrét tőkét is hoznak egykori falujukba, és segítenek új munkahelyeket teremteni. Mert ilyen is van, igaz elvétve, és egyre több lesz. Ez a számítás be fog jönni! A kollektív bűnösség elvének szégyenteljes éltetése ellenére is. Mert a kollektív emlékezet és a származás utáni kiváncsiság olyan erős kötődés, ami miatt az ember minden fenntartáson képes felülkerekedni.
Csak úgy, adalékként: Eisemann Mihály sikereket jegyzett Budapesten, ám halála előtt egy évvel, 1965-ben hazalátogatott Bácskába, és leírások szerint nagyon boldog volt.
Friedrich Anna
A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.
Vannak emberek, akik nem éreznek testi fájdalmat. Meghorzsolják a kezüket, odanyúlnak a forró kályha lapjához, az ujjukkal játszanak a gyertya lángjával – és az idegrendszerük nem riasztja őket, hogy baj van. A jelenségről esettanulmányok alapján már több évtizeddel ezelőtt tanultunk a belgrádi pszichológia tanszéken,...
2026. MÁJUS 4.
[ 13:23 ]
Miközben a magyar Országházban a javában tartanak az új összetételű Országgyűlés alakuló ülését előkészítő egyezkedések a győztes Tisza Párt, az ellenzékbe került Fidesz-KDNP, és a harmadikként bejutó, korábban is ellenzékből politizáló Mi Hazánk Mozgalom politikusai között, úgy tűnik, a szavazók körében...
2026. ÁPRILIS 21.
[ 21:50 ]
Azon felül, hogy az április 12-ei választások után a Tisza párt és hívei a kétharmados választási győzelmüket ünneplik Magyarországon és a világban, jónéhány magyar közvéleménykutató a prognózisaira hivatkozva saját szakmaiságával dicsekedhet, lévén, hogy az általuk jósolt választási eredmények be is...
2026. ÁPRILIS 13.
[ 11:57 ]
