Keserűen olvasom a párhuzamot a mostani menekültáradat és az 1956-os magyar forradalom leverése után menekülő forradalmárok között.

Rokon családhoz kötődő fájdalmasan megható élettörténetek jutnak az eszembe az '56-os magyar forradalomhoz kötődően. Három fiatal testvérfiú menekült el feleségestől és gyerekestől a megtorlás elől egy Baja melléki faluból, itthon hagyva szüleiket, testvéreiket. Egy ideig egy osztrák táborban vergődtek, majd eljutottak Amerikába. Több városban éltek, végül Chicagóban kötöttek ki, a testvérek és családjaik egymást segítve boldogultak és viszonylagos jólétet teremtettek maguknak. Közben, amikor már lehetett, minden évben haza látogattak, előtte pedig az akkori Jugoszlávia, pontosabban Zombor volt az Amerikából haza érkező testvérek találkozóhelye a magyarországi rokonokkal.. A saját, munkával megkeresett pénzükön. A szoros kapcsolat az itthon maradottakkal megmaradt évtizedeken át, és az igazi öröm az volt, amikor már változott a politikai helyzet, és szülőfalujukba jöhettek haza. Még az Amerikában született unokák is második otthonuknak tekintették a kis magyar falut, és amikor a fiatal férfiak aggastyánná lettek, a gyerekei, unokái megértően fogadták egyikük végakaratát, hogy magyar földben szeretne nyugodni. Az akaratát teljesítették, hamvasztás után az urnát a kis falu temetőjében helyezték el, oda járnak ki hozzá most az itthon élő rokonok, és az évente-kétévente ide látogató amerikai leszármazottak.

Nem tudom, hogy az a bizonyos Frans Timmermans, az Európai Bizottság első alelnöke – aki a migránsok/menekültek ügyében a magyar forradalmárokkal példázódott - ismer-e ilyen történeteket az 1956-os magyar forradalom résztvevőinek sorsáról. Ha ismerne, akkor biztosan tudná, hogy a menekült magyarok életét ugyan megmentették, de a lelki fájdalmát nem szüntethették meg. A kényszerű távozás traumái, a szülőföld (amiért a forradalomban harcba szálltak) elhagyásának kényszere egy életre szólóan nyomot hagyott a lelkekben. Ennek ellenére Timmermans most az Európába áradó szinte csupa férfiból álló tömegek elhelyezése kapcsán húzott párhuzamot a magyar forradalom menekültjeivel az Európai Parlament minapi strasbourgi ülésén, bírálva a menekültkvótákat elutasító Magyarországot.

Történészek rövid, pontos megfogalmazására figyelve a magyar menekültekkel példázódó párhuzam értelmetlenségét az európai vezető politikusok egysíkú politikai tralalájuk pillanatnyi szünetében talán megértenék. Akkor a diktatúra elleni lázadásában a Nyugat által magára hagyott, lényegében fegyvertelen, a szovjet tankok által letiport forradalmárok befogadásáról volt szó, most pedig az Európába igyekvő, afrikai és ázsiai hazájukat az embercsempészek bizniszének segítségével elhagyó, főként fiatal férfiak európai elhelyezése a nagy kérdés. A magyar menekülők ide, a szomszédos országok valamelyikébe szöktek, és a törvényeket tisztelve elfogadták a feléjük nyújtott segítő kezeket. Ismereteim szerint nem lázadtak, nem késelték meg az őröket, nem dobálták őket kővel. És nem kaptak évekig szociális segélyt, sem a falvakban és a városokban lakásokat. Most ez történik, és bár az európai „no go” (ne menj!) zónák létezését a kvóták helyességére és a szolidaritásra hivatkozók elvitatják, azt nem lehet elvitatni, hogy a nagy-nagy tömegek érkezése által a helybeliek élete is nagyon-nagyon változik, a legtöbbször akaratuk ellenére. Ezt németországi tapasztalataimmal tanúsíthatom (és hasonlókat mondtak már a zomboriak, és nem sokára a szabadkaiaktól is halljuk majd ugyanezt...).

Eszement párhuzam ez a Timmermansé. Tele aktuálpolitikai töltettel, nélkülözve a tényeket és a józan ész üzenetét. És a reális megoldás esélyét, azt, hogy a szolidaritással ott segítsenek, azaz az érintett afrikai és ázsiai országokban, ahol a migrációra késztető baj keletkezett. Az erre szánt pénznek jobb helye van ott, mint az európai szociális programok kasszájában. Feltéve, ha a migránsokat is érző embereknek tekintjük, és elképzeljük, hogy egy szép napon az ő szívükben is felébred a vágy ősi földjeik iránt.

Bár a Kádár korszak elítélt '56-osai 1963-ban „nagy” amnesztiát kaptak (ez nem volt teljes) a disszidensek csak a nyolcvanas évek vége felé kezdhettek a végleges hazatérésen gondolkodni. A három évtized az átlagember számára túl hosszú idő az otthoni újrakezdéshez. Miféle párhuzam hát ez, és mit akar Timmermans és mindazok, akik hozzá hasonlóan beszélnek? Három évtizedig itt tartani a migránsokat/menekülteket, vagy mielőbb a válsággócokat felszámolni? Minek kell történnie, hogy átgondolják ezeket a kételyeket? Első körben talán az európai átlagembereket kellene meghallgatniuk (fordítóik biztosan vannak).

Friedrich Anna