A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
Tragikomédia médiánkról
Betűméret:
Igazán kár, hogy nem akad körünkben nušići vénával megáldott alkotó, mert remek, mulattató szatírát írhatna az utókor számára a mi kis hebehurgyaságainkról, még ha ezek minket, kortársakat aligha nevettetnek, inkább elkeserítenek és feldühítenek. A magunk gerjesztette viharocskáinkról, amelyek kisebbségi sajtónk lavórnyi vizében zajlanak olykor, bolhaköhögésnyi mennydörgések és szikrányi villámlások kíséretében – most éppen egyetlen napilapunk körül.Számukra, mármint az utókor számára mindez - a főszerkesztő leváltását célzó buzgolkodás, a hajuknál fogva előráncigált indoklások, az újságírók leckéztetése, az úgynevezett szerkesztéspolitikával kapcsolatos nagyokos fejtegetések - valószínűleg nehezen érthető, abszurd komédiának tűnne, amin nem győznének csodálkozni, hogy jé, ilyesmi is előfordulhatott az ősöknél, a felvilágosult huszonegyedik század elején?
A darab szereplőgárdáján is bizonyára jól elszórakoznának utódaink: a hatalomhoz, vagy annak csak közelébe jutott különös figurákon, a küldetéstudattól párás tekintetű szónokokon, akik az egész, a tizenötmilliós nemzetben képesek gondolkodni még a békalencsés Palicsi tó partjáról is, s akik nyomban megokodosodnak és megtáltosodnak, amint mikrofonközelbe kerülnek. Olyannyira, hogy olyan témákról is képesek szakszerű, kimerítő és letaglózó véleményt kifejteni, amiről egyébként halvány dunsztuk sincs.
Mint például a tudós pszichológus, akiről egyszerre csak kiderül, hogy nem csak a lelki bajok tudora, hanem titkon kiváló szakértője az újságszerkesztésnek is. Nyilván azért is választották meg az MNT tájékoztatási bizottságának elnökévé, hadd kezelje a pszichés tünetekben szenvedő újságírói társaságot.
A cselekmény folytán például megtudhatjuk a doktor úrtól, hogy csak olyan lapot tart elfogadhatónak, amely pozitív energiát sugároz, cselekvésre ösztönöz és nemzetileg fölöttébb elkötelezett.
Hogy miként lehet ilyen béklyóval tárgyilagos és hiteles újságot készíteni, amit az olvasó is elfogad, arra ugyan nem ad választ, azt viszont természetesnek tartja, hogy a lapigazgató vagy az annak funkcióját betöltő tanács mirnix-dirnix leválthatja a főszerkesztőt, ha nincs vele megelégedve. Merthogy „ilyen világban élünk”. Amikor főszerkesztőt meneszteni annyi, mint teszem azt, kirúgni a lakájt egy francia bohózatban.
(Valószínűleg odaátról veszi a példát, a messzeföldön híres populista nemzeti vezetőtől - aki itteni pártberkekben amolyan eszményképnek számít -, s aki egyik első intézkedéseként olyan sajtótörvényt hozatott, amelytől egész Európa értelmisége felhördült. Nem kisebb nemzetközi bírálatot váltott ki az Alkotmánybíróság önkényes megzabolázásával vagy a közhivatalokban bevezetett indoklás nélküli felmondásokkal, a nagyobb fegyelem és alázat okán.)
Ám akadnak itt más érdekes szereplők is!
Köztük a magát médiaszakértőként hirdető tévészerkesztő, aki monológjában egy egészen különös teóriáját fogalmazta meg a sajtószabadságnak: igen, szükség van rá, mármint a sajtószabadságra napilapunk esetében is, de nem korlátlan mértékben. Hogyisne! Csak olyan határok között, amelyeket a MNT szab meg a védőszárnyai alá vont médiának.
A MNT-ben feltehetően már elkészült a Nagykönyv, amely megszabja az újságírói tevékenység efajta korlátait. És aki ezeket a határokat átlépi, az úgy repül a szerkesztői székből, hogy a lába se éri a földet!
Az amúgy csak szerényen filmrendezőként bemutatkozó buzgó szellemi aktivista pedig parádés belépőjében azt rótta fel a szóban forgó újság tollnokainak, hogy nem a kellő szimpátiával követték az eseményeket, amelyekről tájékoztatniuk kellett volna. És így mérgezték közösségünket.
De ez még semmi! Mert az is a terhükre írandó, hogy e téves hozzáállásuk függvényében negatív kép alakulhatott ki az olvasóban azokról, akik felvállalták a magyarság sorsa alakításának képviseletét.
A leendő közönség már a gondolattól is elszörnyed, hogy egyes felelőtlen zsurnaliszták, miközben aljas szándékkal és kihegyezett golyóstollal buzgón mérgezik a környezetet, még azt a szörnyűséget is elkövetik, hogy nem magasztalják kellő mértékben politikusainkat! Mi több, ártalmas nemtörődömségükkel azt idézik elő, hogy negatív kép alakul ki róluk az olvasóban.
Hát ha nem köztük kell keresni a gyilkost, vagy legalább a nušići gyanús személyt, aki alássa a helyi hatalmat, akkor nem tudom, kik között!
El tudom képzelni a leendő főszerkesztőt, amint a jövőben ráhangolja a munkatársakat egy-egy eseményre, nehogy isten ments!, unszimpatikus tudósítással álljanak elő, és így negatív képet fessenek a sorsunk alakítását felvállaló nagyszerű funkcionáriusainkról. Hisz tudni kell, hogy róluk, mármint sorsunk alakítóiról, csak rokonszenvesen és pozitívan szabad írni, lehetőleg három hasábos fotóval illusztrálva, ez csak természetes egy ilyen demokratikus közösségben, mint amilyen miénk.
Ha tőlem függne, még azt is előírnám, hogy az őket ábrázoló fényképeket kötelezően retusálni kell photoshoppal.
Más környezetekben a politikusok az ilyesmit nem szokták ilyen nyíltan megkövetelni a médiától, de csak azért nem, mert nekik nincs nemzeti tanácsuk, sem TJGYT-jük, sem ennyi buzgó szekértolójuk, hogy ezt elintézzék helyettük.
Nem említettem még a többi szereplőt és epizódistát, akik – ha valaki tényleg megírná a viszonyainkat tárgyaló komédiát - szintén jól elszórakoztatnák a következő nemzedékeket.
Köztük nemzetközi hírnévnek örvendő jogászunkat, aki egy jólnevelt grófnő óvatosságával elzárkózott a vétkes főszerkesztő durva ledorongolásától - tudván, hogy Európában ez már nem divat -, csupán arra intette szereplőtársait, hogy ha már a leváltásnak meg kell történnie, akkor legyenek kíméletesek. Tegyék azt úgy, hogy annak „ne legyen rossz üzenete”.
Vagyis csomagolják sztaniolba az ügyet, nehogy nagyobb legyen az MNT és a VMSZ, nem különben a vezető politikusaink tekintélyén esett kár, mint amekkora a haszon.
Attól tartok, hogy az intelemmel kicsit elkésett, de ez már nem az ő bűne.
Persze, a darab cselekménye csak akkor lenne teljesen világos az utókor számára, ha a műsorfüzetben röviden felvázolnák az előzményeket is.
Azt például, hogy a szóban forgó médium munkatársai a háborús kilencvenes években egyszer már megvívták élet-halál harcukat a lap függetlenségéért, és nem voltak hajlandók kiszolgálni a militarista nagyszerb diktatúrát. Akkor a Božović-kabinet készítette el a lapvezetés bűnlajstromát, és próbálta meneszteni a főszerkesztőt, de a makacs munkatársak ellenállása miatt beletört a bicskája.
Így született újjá a Magyar Szó, a független közvélemény lapjaként, s nyerte el olvasói bizalmát.
Az egész mostani főszerkesztő-menesztési ügy attól válik tragikomédiává, hogy akkor a szerb állam próbálta megzabolázni a lapot, most pedig saját tulajdon kisebbségi nemzeti tanácsunk.
És attól, hogy az akkori „vétkeket” összevetve a TJGYT által felrótt mulasztásokkal megdöbbentően sok hasonlóságot fedezhetünk fel.
J. Garai Béla
A jövő századi kutatók számára, akik jobb híján térségünk diplomáciai boszorkánykonyháinak titkaival bíbelődnek majd, valószínűleg felfoghatatlan talányt fog képezni, hogy miként kaphatott itt ekkora szerepet az egyház az aktuális politika formálásában, amikor az állam fennhangon szekularizmusával dicsekszik. Például...
2018. JÚLIUS 7.
[ 16:04 ]
Amíg valamilyen csoda folytán nem születik megállapodás Belgrád és Pristina között, addig arra vagyunk kárhoztatva, hogy a politikusok és a média szünet nélkül Koszovó témájával „bombázzanak” bennünket. Akár szívügyünk a déli tartomány, akár nem.Mai helyzetünkben elképzelni is nehéz azokat a jövendő...
2018. JÚNIUS 11.
[ 10:09 ]
Ki ne szeretne mostanában szerbiai állampolgár lenni? Hiszen csak úgy záporoznak a jólétünkre, sőt, az aranykor beköszöntére tett politikusi ígéretek! Nem illik hálátlannak lenni, de néha már úgy érzem, hogy a könyökömön jönnek ki az ígéreteikkel. A legfrissebb prófécia, amit a napokban hallottam magától az...
2018. JÚNIUS 4.
[ 9:20 ]
