A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
Brüsszeli felvételi, buktatókkal
Betűméret:
Pedig hosszú hónapok óta másról sem szólt a politikai közbeszéd, mint arról, hogy milyen sikeres diplomáciai erőfeszítések történnek a státus megszerzése érdekében. Az elnök minden charme-ját bevetette a külföldi államférfiakkal folytatott megbeszélésein, a külügyminiszter körberepülte a vonakodó tagállamokat, a lábát is lejárta, annyit fáradozott a nagy cél érdekében.
És aztán eljött a D-napként emlegetett október 11-e, és az Európai Bizottság a borúlátó jóslatokkal ellentétben pozitív döntést hozott - az eufória mégis elmaradt. Máskor sokkal jelentéktelenebb eseményekből is népünnepélyt szokott kreálni a kormány, most viszont olyan fanyalgás kísérte az örömhírt, mintha mondjuk a fociválogatott csak döntetlent játszott volna az esélytelen Feröer-szigetekkel.
A rezignáltság oka: a pozitív országvéleményhez csatolt feltételek egész sora. Igaz, hogy résnyire megnyitották előttünk az uniós előszoba ajtaját, de a belépéshez az egész ruhatárat fel kell cserélni. Slampos határviszályokkal, barikádos dacolókkal, a szomszédokkal való „haragszom rád”-okkal nincs belépés.
Vagyis olyan feltételes ajánlat érkezett Brüsszelből, ami szinte az elutasítással ér fel. Megszületett ugyan a kompromisszum a Szerbia csatlakozását túl korainak tartó és az integráció mellett kardoskodó országok között, ám ez korántsem tekinthető a belgrádi kormánynak küldött szívélyes meghívónak. A kikötéséket szinte lehetetlen teljesíteni, legalábbis a mostani erőviszonyok közepette. Valóságos csodának kellene történnie ahhoz, hogy decemberig, amikor az Európai Unió legfelső döntéshozó testülete, az Európai Tanács áment mond a tagjelöltségre, minden elvárás teljesüljön.
Pedig nem az elszakadt Koszovó függetlenségének elismerését, a hazafias pártok által nemzeti katasztrófának ítélt szörnyűséget várják el Szerbiától az integráció érdekében (habár uniós szempontból ez lenne a legsimább ügy), hanem csupán a kapcsolatok rendezését. Nagyjából hat feltételről van szó, amelyek teljesítése nélkül tovább folytatódna a vég nélküli civakodás a határátjárók és a vámszolgálat körül, a Pristina kirekesztését célzó próbálkozások.
Ha csak a Cvetković-kormány meggyőzéséről lenne szó, akkor talán bizakodhatnánk a sikerben. A kormányzó demokraták előtt világos, hogy a tagjelölti jogállás megszerzése számukra talán az utolsó szalmaszál a tavaszi választások előtt, még ha közben suttyomban itt-ott át is lépnék a sokat emlegett vörös vonalat. A legnagyobb gond azonban az, hogy rendkívül erős ellenállással kell szembenézniük az ellenzéki tábor, az egyház és a megvezetett közvélemény, nem különben a koszovói káderek részéről.
Most kell megfizetni a nemzetközi közvélemény megtévesztésére szánt propagandamanőverért, amelyben a barikádokat emelő mitrovicai aktivistákat úgy állították be, mint spontán tiltakozókat, akik mindenáron ki akarják harcolni a július 25-e előtti helyzet visszaállítását. Mert nem hajlandók beletörődni az anyaországgal való kapcsolatok megszakításába (és az adó-, és vámmentes csencselés megszűnésébe).
Miközben Ivica Dačić kormányalelnök azzal próbál mentegetőzni, hogy erkölcstelen dolog lenne győzködni a KFOR-ral szembehelyezkedő barikádépítőket, hogy szüntessék be akciójukat (mintha a biztonsági szolgálatnak semmi, de semmi szerepe se lenne az egész felfordulás megrendezésében!), addig a valós helyzet az, hogy nem is igen tudják befolyásolni őket. Addig folyt a hazafias tömjénezés a médiában, a biztatás az ellenzéki pártok és az egyház részéről, hogy mára már a kormány fejére nőttek.
„Ha itt nem lesz Szerbia, akkor Belgrádban sem lesz!”, jelentette ki az egyik harcias helyi vezető, aki attól sem riadt vissza, hogy az összes alkalmazottat, sőt még az iskolásokat is kivezényelje a barikádokra. Nyilvánvaló, hogy neki és mentorainak semmi sem drága, Szerbia uniós csatlakozása sem, és nemcsak a tiltakozók életét kész kockáztatni, hanem akár egy újabb fegyveres konfliktust is.
Nyílt titok, hogy az észak-koszovói községekben a szerb demokraták (DSS) és a haladók (SNS) káderei dirigálnak, Boris Tadić elnököt pedig hazaárulónak tartják. Azt a politikát képviselik távirányított bábúkként, amely szembehelyezkedik az európai integrációval. Cseppet sem meglepő, hogy a radikálisok a legújabb történésekkel kapcsolatban kiáltványt terjesztettek a parlament elé, amelyben nemet mondanának az EU-, és a NATO-tagságnak.
Nem igaz, hogy a történelem ismétlődik, mondják a szakemberek, csupán furcsa párhuzamokat produkál. Például a hőzöngő koszovói nacionalisták huszonhárom évvel ezelőtti vajdasági felvonulásai és a mostani barikádemelési buzgólkodás között. Tragikus lenne, hogy egy elvakult, múltba tekintő, önpusztító politika miatt, amely egyszer már háborúba és nyomorúságba sodort mindannyiunkat, elbuknánk a brüsszeli felvételit.
J. Garai Béla
A jövő századi kutatók számára, akik jobb híján térségünk diplomáciai boszorkánykonyháinak titkaival bíbelődnek majd, valószínűleg felfoghatatlan talányt fog képezni, hogy miként kaphatott itt ekkora szerepet az egyház az aktuális politika formálásában, amikor az állam fennhangon szekularizmusával dicsekszik. Például...
2018. JÚLIUS 7.
[ 16:04 ]
Amíg valamilyen csoda folytán nem születik megállapodás Belgrád és Pristina között, addig arra vagyunk kárhoztatva, hogy a politikusok és a média szünet nélkül Koszovó témájával „bombázzanak” bennünket. Akár szívügyünk a déli tartomány, akár nem.Mai helyzetünkben elképzelni is nehéz azokat a jövendő...
2018. JÚNIUS 11.
[ 10:09 ]
Ki ne szeretne mostanában szerbiai állampolgár lenni? Hiszen csak úgy záporoznak a jólétünkre, sőt, az aranykor beköszöntére tett politikusi ígéretek! Nem illik hálátlannak lenni, de néha már úgy érzem, hogy a könyökömön jönnek ki az ígéreteikkel. A legfrissebb prófécia, amit a napokban hallottam magától az...
2018. JÚNIUS 4.
[ 9:20 ]
