Egy piszlicsáré ügy

Nem szokásom saját zsurnalisztikai tapasztalataimmal előhozakodni, de most mégis hadd mondjak el egy tanulságos ősrégi történetet, még az „átkos” időkből.
A hetvenes évek végén éjszakai szerkesztőként működtem egyetlen napilapunknál: az volt a dolgom, hogy az este nyolc órai lapzárta után, éjfél előtt befutó híreket beszerkesszem. Történt egy nap, hogy „Tito elvtárs” kimaradt a Magyar Szóból – az én hibámból. Egy jelentéktelen táviratról volt szó, de az akkori sajtóban szentírásnak számított, hogy az „örökös elnökkel” kapcsolatos minden hír az első oldalra kerül, és ez alkalommal egyedül a mi lapunkból maradt ki.
Lett is belőle akkora galiba, hogy majdnem repültem állásomból! Hiába bizonygattam, hogy nem is láttam az ominózus faxjelentést, ezért nem került be a lapba, a főszerkesztő hajthatatlan volt. Vizsgálatot rendelt el annak kiderítésére, hogy hová tűnt el a Tito-távirat? A telexszobában tartott nagytakarítás után kiderült, hogy az asztal alá csúszott és még egy cipőtalp nyoma is látszott rajta. Főszerkesztőnk, hithű kumroveci káder, szentül meg volt győződve róla, hogy „az osztályellenség keze tette be a lábát” a szerkesztőségbe – vagyis valaki, aki nyilván a szocialista önigazgatás elszánt ellensége, szándékosan megtaposta a Tito-táviratot és bedobta az asztal alá!
Azóta szerencsére változtak az idők, már nincs kötelező szabály arra, hogy a vezető politikusokkal kapcsolatos híreket miként tálalják a lapok. Elég rátermettek a szerkesztők arra, hogy maguk döntsék el, milyen eseményt emeljenek ki az olvasónak. A Magyar Szó esetében ezt az örvendetes változást, talán sokan emlékeznek rá, egy rendkívül kemény küzdelem hozta meg, amelyet a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején vívtak meg a lap dolgozói a lelkes olvasók támogatásával az alapítóval, azaz az akkori miloševići hatalommal. Sztrájkokkal, felvonulásokkal, olyan szókimondó háborúellenes vezércikkekkel, amelyekért akár több évi ingyen koszt-kvártélyt is kiszabhattak volna.
Mindezt azért mondtam el, mert belepillantva a Magyar Szóba a múlt héten, november 30-án mély csalódás töltött el. Egy kicsit úgy éreztem, mintha visszatért volna a pártállami múlt, amivel egyszer már leszámolt a lap.
Címoldalán ugyanis arról számolt be újságunk a fejléc alatt, három hasábos címmel, hogy „Terjeszkedik a VMSZ”. Mellette a pártvezető, Pásztor István elmaradhatatlan képével. Bevallom, előbb arra gondoltam, hogy Szabadkán új székházba költözik a vezetőség, mert a régit már kinőtték, de rögtön kiderült, hogy egészen másfajta terjeszkedésről van szó: alapszervezetet alakítanak Belgrádban.
Hogy ez mennyire bölcs lépés, összhangban van-e legnépesebb pártunk stratégiájával és miért jó ez nekünk, magyar kisebbségieknek, akik zömében erre a formációra szoktunk szavazni - erről nem szeretnék elmélkedni. Valószínűleg nem is tudnék érdemben hozzászólni, sohasem voltam pártfunkci. Lehet, hogy bennem van a hiba, de őszintén szólva az sem izgat különösebben, hogy belgrádi szerbek csoportja miért néz fel annyira a VMSZ-es vezetőkre, hogy mindenáron alapszervezetbe kíván tömörülni. Az sem tud felrázni a pártélet iránti sajnálatos közönyömből, hogy állítólag más szerb városokban is lesznek majd VMSZ-alapszervezetek. Ám ez talán maradjon is pártügy, ami egy pártközlönyben mindenképpen központi helyet kell hogy kapjon.
De hogy egyetlen napilapunkban a nap híreként a fejléc alatt szerepeljen, azt erősen kétlem, hogy helyénvaló. Ráadásul leszorítva a lap aljára a nap igazi szenzációját: a szerb elnök felhívását koszovói nemzettársaihoz, hogy bontsák le a barikádokat és menjenek haza.
Hát ekkora súlya van már egy magyar pártvezetővel készített interjúnak, hogy háttérbe szorítja azt a hírt, amit a fél világ várt a szerb vezetőségtől? És amitől az uniós tagjelöltsége függhet annak az országnak, amelynek az adott történelmi körülmények folytán mi is polgárai vagyunk.
És mi lesz akkor, ha ne adj’ isten összeugranak a mitrovicaiak az albánokkal? Akkor is előnyt élveznek majd a pártinformációk?
Ám ez még nem minden! Mert milyen meglepetéssel szolgált a lap másnap, december elsején? Újra három hasábos cím a fejléc alatt, s újra a VMSZ belgrádi alapszervezete. Ha netán valaki nem vette volna meg az előző napi újságot. Első gondolatom az volt, hogy tévedésből megismételték az előző napi anyagot, de nem: ezúttal arról számolt be a lelkendező tudósító, hogy megalakult az új pártsejt.
Igaz, hogy a tagok közül mindössze ketten vallják magukat magyarnak, a többi belgrádi magyar egyelőre nem siet bekapcsolódni, de ez megint csak a VMSZ gondja, és nem az enyém. Ha ők ezt a szervezkedést ennyire fontosnak tartják, akkor biztosan fontos, csinálják is. De lehetőleg ne akarják, hogy ez legyen a nap híre mindannyiunk számára.
Kétszer egymás után. A harmadik napon már meg se mertem nézni az első oldalt. Nehogy még felsorolják név szerint mind a húsz buzgó új párttagot, kikerekítve ezt a furcsa párt-zsurnalisztikai sikersztorit.
Nem tudom és nem is akarom találgatni, hogy az ügyeletes szerkesztő a maga eszétől cselekedett így, vagy kapott-e külső sugallatot. Vagy egyszerűen csak kiváló gondolatolvasó, és megérezte, hogy mivel örvendeztethetné meg legbefolyásosabb pártunk vezetőit. De hogy az ilyen hozzáállás erősen csorbítja a lap tekintélyét, azt talán nem kell különösebben bizonygatni. Egyszersmind kézzel fogható bizonyítékot szolgáltatott azoknak, akik eleve kétkedéssel fogadták az alapító MNT fogadkozását, hogy tárgyilagos és elfogulatlan, elsősorban a szakmaiságot szem előtt tartó tájékoztatásra helyezi majd a súlyt.
Lehet, hogy mások számára ez csak amolyan piszlicsáré ügy, ami legfeljebb a szakmabeileket érdekli, de talán mégsem az.
Persze, távol áll tőlem a szándék, hogy e melléfogásból (amit az olvasók talán észre sem vettek, annyira megszokták, hogy a sajtó „eteti” őket) messzemenő következtetéseket vonjak le az egész lap arculatára és színvonalára vonatkozóan. Talán nem kell külön hangsúlyoznom, hogy mennyire becsülöm azt az önfeláldozó munkát, amit a volt kollegák végeznek nagy-nagy tisztességgel és becsülettel – mellesleg: csaknem éhbérért -, hogy változatos, olvasmányos lapot készítsenek ennek a mi kis közösségünknek.
Inkább csak arra buzdítaná őket egy bogaras idős szerkesztő, hogy ne adják alább, és őrizzék meg azt hitelességet, amit az elmúlt két évtizedben szerzett magának a Magyar Szó.
J. Garai Béla

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban