Elmaradt a csoda

Sajnos, tökéletesen bevált két héttel ezelőtti jóslatunk: nem történt csoda Brüsszelben, a tagjelöltségre pályázó Szerbia könnyűnek találtatott az uniós mérlegen.
Belgrádban elmaradtak a diadalittas nyilatkozatok, a pezsgőbontás, ugyanakkor a kormánytáborban megkezdődött az egymásra mutogatás, a felelősök keresése. A fogadóirodákban már nem csak arra lehet fogadni, hogy melyik focicsapat lesz az őszi bajnok, hanem arra is, hogy repül-e Vuk Jeremić? Nem, nem Moszkvába és nem is New Yorkba, hanem a kormányból.
A kormánypárt, a DS sebtében összehívott főbizottsági ülésén Dragan Đilas belgrádi polgármester a patrióta körökben imádott ifjú külügyminisztert nevezte meg, mint fő bűnöst a brüsszeli kudarcért, és ezért lemondását követelte. Ezt követelte a legfelső pártvezetés még két tagja, Dragoljub Mićunović és Dragan Šutanovac is. A pártelnök, Boris Tadić államfő azonban egyelőre hezitál, érthető okokból felettébb óvatos: kerülné a belső viszályt a tavasszal esedékes választások előtt.
Minderről persze csak kiszivárgó hírekből értesülhettünk, az államvezetőség kifelé homogénnek és tántoríthatatlannak igyekszik mutatkozni, és azzal próbálja feledtetni a fiaskót, hogy csak egy ütközetet vesztettünk, de a következő csatát már mi nyerjük meg! Mégpedig február 12-én, amikor a Külügyminiszteri Tanács ismét számba veszi az új kliens teljesítményét, hogy azután a márciusban ismét összeülő EU-csúcs áldását adja rá.
Távol attól, hogy a történtek össznépi csalódást okoztak volna az országban, vagy hogy tömegek vonultak volna a belgrádi terekre, tiltakozva Brüsszel igazságtalannak vélt döntése ellen - a pillanatnyi megélhetési gondok, a napi betevő mégis csak nagyobb súllyal esik latba a legtöbb polgárnál, mint a ködbe vesző európai távlatok.
Arról sem hallottunk, hogy az integrációs ügyekkel megbízott funkcionáriusok közül bárki is felvágta volna ereit a kudarc miatt – egyedül a kormány „Nemecsekje”, Božidar Đelić miniszterelnök-helyettes jelentette be lemondását. Ő is csak azért, mert egy könnyelmű pillanatában biztosra ígérte a pozitív döntést, és most már szégyellne visszakozni.
Sajnos, hasonló nemes gesztust Jeremić részéről nehezen tudok elképzelni.
Ám mindettől függetlenül a következő nyolc hét, ami még február 12-ig hátra van, kétségkívül viharos politikai csatározásokkal telik majd el.
Nem csak az ellenzéki pártok követelései miatt, hogy haladéktalanul írják ki a rendkívüli választásokat, hanem azért is, mert a kormánynak, ha sikert akar elérni, gyökeresen változtatnia kell Koszovó-politikáján. A „Koszovó is, EU is” jelszót legjobb lenne azonnal sutba dobni, és elindulni a realitások elismerése felé vezető úton.
Hogy az eddigi besáncolás a famózus vörös vonalak mögé sehová sem vezet, az világosan megmutatkozott december 9-én. Hiába hajtogatják Belgrádban, hogy mekkora elismerést arattak a kormány reformintézkedései, a hágai vádlottak letartóztatása és a Pristinával megkezdett párbeszéd, és hogy ezzel minden feltételt teljesítettek – ez egyszerűen nem igaz.
Az EU valós eredményt vár a dialógustól: például azt, hogy Szerbia ne akadályozza Koszovó részvételét a regionális találkozókon és hogy az észak-koszovói szerbek hagyjanak fel önkényes útlezárási akcióikkal. A képviselet kérdése kulcsfontosságú, mert nem csak arról van szó, hogy milyen táblát biggyesztenek ki a koszovói delegáció asztalára – ez a kérdés lényegében Koszovó államiságának elismerésével függ össze.
A szerb diplomácia, mint tudjuk (hoch persönlich éppen Vuk Jeremić) tűzzel-vassal harcol a pristinai kormánynak a nemzetközi konferenciákon való jelenléte ellen, ha pedig ezt nem sikerült megakadályoznia, akkor inkább a szerb küldöttség mondta le részvételét, ha ezzel kárt is okozott saját országának.
Borislav Stefanović tárgyalóbiztos azzal a nyakatekert javaslattal próbálkozott, hogy „Koszovó – Biztonsági Tanács 1244”, ami utalás lenne arra, hogy a státuskérdést a BT-határozat szabályozza, de az albán fél ezt simán elutasította. Ők arra hivatkoznak, hogy Koszovót már 90 ország elismerte, köztük az EU huszonkét tagállama és a környező országok, tehát semmi ok a Belgrád által szorgalmazott eufémiára.
Ezt a kérdést egyszerűen nem lehet megkerülni, amolyan szakítópróbája lesz ez a tagjelöltség megszerzésének. Mint ahogyan az sem képzelhető el, hogy Brüsszel szemet húny a barikádok felett. Hiába próbálja a kormány úgy beállítani, hogy nem parancsolhat a mitrovicai gerendatologatóknak, amikor ez csak részben igaz, mert mindenki tudja, hogy Belgrádból pénzelik azokat az intézményeket, ahonnan ők a fizetésüket kapják.
Csakhogy egy ilyen szakítás a szerb közvélemény előtt hősökként kezelt barikádosokkal érzékeny szavazatveszteséget hozna a demokratáknak. És akár el is dönthetné a választásokat a felmérések szerint nagyobb támogatottsággal rendelkező szerb haladók javára. Az ex-radikális Tomo Nikolić és társai - akik alig három éve még Nagy-Szerbiáért hadakoztak – most úgyis azzal hitegetik a jónépet, hogy eredményesebben vezetnék be az országot az unióba, mint Boris Tadić elnök demokratái.
Közben az ortodox radikálisok már-már apokalipszist jósolnak, ha Belgrád netán újabb engedményeket tesz a tagjelöltség érdekében, és eláll a Biztonsági Tanács 1244. sorszámú határozatától. Ez már Szerbia végét jelentené, állítják, mert hogy Koszovó után Vajdaság és Szandzsák is a távozás hímes mezejére lépne.
És akkor még csak a belgrádi körülményeket vettük számba, pedig Pristina is „sokat tehet” azért, hogy Szerbia jövőre is lemaradjon a tagjelöltek listájáról.
A napokban hidegvizes zuhanyként hatott Edita Tahiri tárgyalásvezető nyilatkozata, miszerint csak akkor hajlandók folytatni a tárgyalásokat Belgráddal, ha teljesíti az eddig megbeszélteket és ha az észak-koszovói szerbek elbontják a barikádokat.
Na tessék, már megint ezek a cudar sipik fúrják meg a szebb jövőnket!
J. Garai Béla

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban