2012. május 22., kedd
Júlia, Rita, Emil napja
Júlia, Rita, Emil napja
Ahogy elnézem tévében a „Szeretett Vezérüket” sirató észak-koreaiakat, a szinte felfoghatatlan méretű tömeghisztériát, ami hatalmába kerítette az utolsó sztálinista rendszer szerencsétlen alattvalóit, óhatatlanul is 1980. május 4-e jut az eszembe, amikor – az idősebbek még emlékeznek rá - nálunk is hasonló össznépi letargiának voltunk tanúi az „örökös elnök” elvesztése miatt. Szívtépő zokogás fojtogatta a bánatos önigazgatókat Ljubljanától Đevđelijáig, Szabadkától Banjalukáig. És tartott is a búskomorság egészen a temetésig.
Ám alig hogy lezárták a márvány sírboltot a belgrádi Virágházban, és éppen csak kikísérték a „nemzeteink és nemzetiségeink nagy fiának” temetésére összesereglett külföldi államférfiakat, rögtön összeugrottak az örökösök. Néhány év múlva pedig azt is letagadták, hogy elvtársuknak szólították, vagy hogy tudják, merre van Kumrovec.
Hogy az észak-koreaiak meddig fogják gyászolni Kim Dzsongot, teljhatalmú kényurukat, akinek az atomhatalmi ambíciók mellett a szép nők, a finom szivarok és a válogatott falatok voltak a gyengéi (miközben alattvalói sohasem lakhattak jól), nehéz megjósolni. Ám valószínűleg ott is gyorsan bekövetkezik a kijózanodás, ami sohasem maradt még el a diktátorok távozása után.
Mint ahogyan a belgrádi vezetőknél sem tartott sokáig a december 9-ei brüsszeli kikosarazás miatti trauma. Máris új szelek fújnak, mitha mi sem történt volna, mindenki egyekszik elfelejteni ezt a kellemetlen epizódot. Boris Tadić például azzal az érveléssel feledtetné a súlyos fiaskót, hogy Brüsszel az uniós tagjelöltségért cserében azt követelte, hogy ismerjék el Koszovót – ám ő ezt, mint lelkiismeretes vezető, nem tehette meg, mert „a polgárok nem támogatták volna”.
Igaz, hogy közben számos uniós vezető megcáfolta, hogy ilyen feltételt szabtak volna (csupán ahhoz ragaszkodtak, hogy Belgrád rendezze a határátjárók kérdését és szüntesse meg a párhuzamos koszovói intézményeket, mert azok csak bajt okoznak – mint a barikádok körüli incidensek bizonyítják), a szerb vezetők kitartanak abbéli próbálkozásaik mellett, hogy áthárítsák a felelősséget.
Így hát a mitrovicai rönkforradalmárok dörzsölhetik a markukat: egyelőre minden marad a régiben, Szerbia továbbra is védelmezi és önzetlenül pénzeli őket. Nem is akárhogyan. A napokban került napvilágra az a megdöbbentő adat, hogy az elmúlt tizenkét évben a belgrádi kormány nem kevesebb, mint 6,2 milliárd eurót fordított a koszovói szerbek támogatására! Ha százezer koszovói szerbbel számolunk, akkor az azt jelenti, hogy fejenként 62 ezer eurót költöttek rájuk. Statisztikusok azt is kiszámították, hogy Koszovó percenkét 960 eurónkba kerül.
Ám a legnagyobb baj az, hogy ez a temérdek pénz úgy ment el, hogy senki sem tud vele elszámolni. Az ambiciózus projektumokból nem lett semmi, milliók kerültek az ügyeskedők zsebébe. Mi több, sokan nem is élnek már Koszovóban, de továbbra is élvezik az ottani kiváltságokat. A kormány pedig elvárja, hogy mi, többiek, megtapsoljuk e „hazafias” gondoskodást.
Az oktalan, vagy legalábbis erősen megkérdőjelezhető pénzszórás azonban folytatódik: noha az idei büdzsében 123 milliárd dináros űr tátong, Mirko Cvetković kormányfő nagyvonalúan megígérte a banjalukai testvéreknek, hogy 850 ezer euróval támogatják a Srbija nevet viselő palei iskola építését.
Hogy milyen közünk van nekünk a Bosznia-Hercegovina területén levő iskolához? Hazafias közünk. De emellett 4,5 millió eurós hitelt nyújtunk a Republika Srpskának iskolai számítógépek beszerzésére, amihez képest az állami tartalékalapból kölcsönzött 20 ezer tonna gabona már szinte csekélység.
Nem egy parájába kerülnek az országnak az agilis Vuk Jeremić tervei sem. Miután tavaly az ő kezdeményezésére megrendeztük az el nem kötelezettek jubileumi találkozóját (semmi diplomáciai haszon fejében), az idén egy újabb nemzetközi találkozó színhelye lesz Belgrád. Külügyminiszterünknek sikerült elintéznie, hogy itt tartsák a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködési Szervezet (angol rövidítéssel: BSEC) csúcsértekezletét.
Hogy hogy jön a nyugat-balkáni Szerbia a Fekete-tengeri medencéhez? Netán titokban már át is költöztünk ebbe a régióba?
Szó sincs róla. Csupán arról van szó, hogy Szerbia, alapító tag lévén, jövőre átveszi a soros elnökséget. Jeremić máris nagyívű beszédben vázolta fel legutóbbi moszkvai látogatásán, hogy mi mindent fog Szerbia megtenni – kost, was kost – az együttműködés fellendítése érdekében. Például előmozdítja a Fekete-tenger körüli autópálya építését. Nem lepne meg, ha erre a célra is kiszorítanánk néhány milliócskát a költségvetésből.
Nem is értem, hogy minek ez a nagy lihegés az uniós tagságért, amikor itt van nekünk a BSEC? Náluk nincs semmiféle feltétel, semmi macera a reformok végrehajtása miatt, és a mitrovicai gerendatologatókat is addig támogatjuk, amíg csak akarjuk.
Ha pedig megépül a Fekete-tengert övező autósztráda, akkor majd mi is jókat autózhatunk rajta. Sag schon, nem Bécsbe vagy Párizsba, hanem Szevasztopolba.
Azért remélem, hogy az új sztrádát Jeremićről fogják elnevezni.
J. Garai Béla
Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy a szerbiai elnökválasztás második fordulója a keserű kijózanodást hozta nekünk. A ráébredést arra a régi igazságra, hogy... >>
Már csak abban bízhat az ember ebben a nagy hajcihőben, ami a voksolás körül zajlik, hogy megússzuk utcai zavargások nélkül, és az elnökválasztás május huszadikai... >>
Egyelőre még teljesen zavaros a víz a választási pocsolyában, a dicsekvések tömjénfüstjében nehéz kivenni, hogy valójában ki mennyit teljesített: ki győzött és ki az,... >>
Magyar nemzetpolitika