Ez van...

Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy a szerbiai elnökválasztás második fordulója a keserű kijózanodást hozta nekünk. A ráébredést arra a régi igazságra, hogy többszörösen is kisebbségben vagyunk ebben az országban. Kisebbségben számbelileg és státuszunk tekintetében az államalkotókkal szemben, de azokkal szemben is, akik Tomislav Nikolićot akarják látni az elnöki tisztségben.
Sovány vigasz, hogy a vajdaságiak többsége, mindenekelőtt az európai felzárkózás ügyét tartva szem előtt, az eddigi elnökre adta voksát, ahol pedig többen vagyunk magyarok, ott Nikolićnak nem sok babér termett.
Ám mindez kevés volt a délebbi országrész választóival szemben, akik a Szerb Haladó Párt jelöltjének jobboldali nacionalista-populista demagógiájára voltak vevők. És akik úgy érzik: a nemrég óta viselt európai öltöny csak külsőség, az ő Tómójuk legbelül a régi, a nép fia, aki szakított ugyan a valóságtól elrugaszkodott volt eszmetársával, a legvadabb soviniszta eszméket hirdető csetnikvajdával, de lélekben most is az a sumadijai, aki egészséges gyanakvással tekint mindenre, ami az ellenséges Nyugatról érkezik.
A demokrácia alapszabálya szerint most illene fátylat borítani a múltra, és sok sikert kívánni a győztesnek, abban a bízva, hogy állja a szavát, és valóban minden polgár elnöke kíván lenni. És nem fogja megakasztani az integrációt sem egy szemellenzős Koszovó-politikával. Legalább is első nyilatkozataiban ezt ígéri. Bár az kissé gyanút keltett, hogy államfőként elsőként Moszkvát kívánja felkeresni, és csak utána Brüsszelt és Washingtont. És hogy Moszkva örömmel üdvözli az ellenzéki vezér győzelmét, míg Nyugaton egy nacionalista politikus előretöréséről beszélnek, aki megnehezítheti az európai integrálódást.
Az elnökcsere, a vezetőcsere a legtermészetesebb dolog kellene hogy legyen, hiszen ez a lényege a demokrácićnak, amiről Winston Churchill óta tudjuk, hogy „a kormányzat rossz formája, ám még mindig jobb az összes többinél”.
Az ember azonban valahogy nehezen tudja túltenni magát a megélt dolgokon. Az a fránya emlékezet folyton felidézi a kilencvenes éveket, Nikolić buzgólkodását a Milošević-rezsim idején, amikor kormányalelnökként közreműködött a szerb biztonsági erők koszovói „rendcsinálásánál”. Annál az etnikai tisztogatásnál, aminek végül a NATO vetett végett légiakcióival.
És amely háborúnak és pusztításnak máig viseljük következményeit.
Nehéz feledni hajmeresztő kijelentéseit is. Például arról, hogy Szerbia inkább legyen orosz gubernátum, mint EU-tagállam. Vagy hogy nem sajnálja, hogy meggyilkolták Zoran Đinđićet, Szerbia első demokratikusan megválasztott kormányfőjét. Hogy gyűlöli a horvátokat genocíd természetük miatt. És hogy pártja továbbra se mond le Nagy-Szerbiáról, csak most már nem háborúval, hanem békés eszközökkel igyekszik ezt elérni.
És a munkatársai, akik vasárnap este önfeledten ünnepelték a győzelmet: köztük az az Aleksandar Vučić, aki ugyancsak Šešelj-csatlósként kezdte pályáját, majd a Marjanović-kormány tájékoztatási minisztereként meghozta azt a hírhedt sajtótörvényt, amely börtönbüntetéssel szankcionálta a háborút elítélő, úgynevezett defetista cikkeket. Vajon ő most milyen vezető posztot fog betölteni?
Tomislav Nikolić azonban Szerbia elnöke a választók akaratából következő öt évre. Ez van, ha szeretni nem is muszáj.
J. Garai Béla