Azt gondolná az ember, hogy a Radovan Karadžić elleni ítélet után fellélegezhetünk, hiszen a hágai Nemzetközi Bíróság előtt évekig tartó peres eljárásban minden kétséget kizáróan bebizonyosodott a boszniai háború eme torz egyéniségű, elferdült lelkivilágú, véres kezű figurájának bűnössége, s ezzel ha nem is zárul le véglegesen egy tragikus korszak a térség népeinek történelmében, de legalább egy nagy lépés történt ebben az irányban.

Azt gondolhatnánk, hogy még a legelfogultabb hazafias érzelmű nemzettársak is megelégedéssel fogadják a legsúlyosabb háború bűncselekményekért kirótt verdiktet, megkönnyebbülve amiatt, hogy a hágai bírák végre helyére tették a dolgokat, hozzájárultak a tisztán látáshoz, és megfosztották a nemzeti hős nimbuszától azt a személyt, aki erre semmiképpen sem szolgált rá.

Ha csak arra gondolunk, hogy miként avanzsált háborús nemzeti vezérré olyan lélekgyógyászként, aki jövedelem kiegészítésként gyakran állított ki hamis orvosi és pszichológiai értékeléseket bűnözőknek, hogy azok elkerülhessék büntetésüket, akit csalás és sikkasztás miatt több évre leültettek (mint életrajzában olvashatjuk), és aki börtönévei alatt felfedezte magában a literátort, majd gyermekverseket és drámákat kezdett írogatni, miközben lesipuskásai szarajevói civilekre vadásztak - már ez is elég adalék ahhoz, hogy erős kételyek merüljenek fel emberi értékeit és hősi jellemét illetően.

Mindezt megtetézi tizenhárom évi rejtőzködése az igazságszolgáltatás elől, amikor hol pincékben, hol kolostorokban bujkált egyházi segédlettel, hol meg hosszú ősz hajat viselve és bozontos szakállt növesztve természetgyógyászként kezelte a potenciaproblémákkal küzdő pácienseit egy új-belgrádi magánklinikán, dr. Dragan Dabić álnéven… Azt az „eredeti” gyógyászati módszert alkalmazva, hogy a maguk vizeletét itatta kezeltjeivel... Miközben orránál fogva vezette a szerb rendőrséget (ha igaz, hogy tényleg nem volt tudomásuk hollétéről).

Mindebből egy kisstílű szélhámos, egy gátlástalan hazardőr alakja bontakozik ki, aki a háború viharában olyan pozícióba került, hogy a legborzalmasabb bűncselekményeket követhette el más nemzetiségű embertársai ellen. És akinek az ítélethirdetés utáni első nyilatkozatában nyomát sem találni a lelkiismeret-furdalásnak, aki most is áldozatnak tekinti magát, és azon kesereg, hogy nem volt elég pénze az eredményesebb rejtőzködésre, mert ha havi hatszáz eurója lett volna, akkor sohasem fogják el.

Egy olyan képmutató, aki a mostani iszlamista merényletekre hivatkozva a kereszténység megmentőjének szerepében igyekszik tetszelegni, mondván, Európa nem képes felfogni, hogy a boszniai szerbek kikkel álltak szemben a kilencvenes években. Azt sugallva, hogy ő már akkor felmérte az Európára leselkedő dzsihadista veszélyt, és szembeszállt vele: valószínűleg a nyolcezer srebrenicai bosnyákot preventív intézkedésként mészároltatta le.

Azt gondolhatnánk, hogy az ítéletet követően és széles körben ismert viselt dolgai alapján egyszer s mindenkorra leáldozik a csillaga, és már csak háborús monstrumként marad meg az emlékezetünkben. Akit olyan rémtettei alapján fognak emlegetni, mint az etnikai tisztogatások, a más nemzetiségűk gyűjtőtáborokba terelése a Nagy-Szerbia számára kiszemelt területekről és a srebrenicai népirtás. Amilyenre méreteit tekintve nem volt példa a világháború utáni Európában.

Idáig azonban, sajnos, még nem jutottunk el. A szerbiai közhangulatot tükröző médiában ezekben a napokban is hősnek kijáró együttérzés veszi körül, egy szerbellenes politikai per áldozatának állítják be és azon keseregnek, hogy vajon megéri-e a szabadulást? Amire jó magaviselet alapján legfeljebb kilencven éves korában számíthat. A patrióta beállítottságú lapok pedig azt találgatják, hogy a „kegyetlen” német börtönökben kell letöltenie büntetését, vagy a sokkal enyhébb, csaknem luxus körülményeket nyújtó norvég fogházakban? És a panaszok közepette még csak említés sem történik a palei hóhér áldozatairól.

Nemcsak a közvélemény jelentős része vélekedik így. Nikola Selaković igazságügy-miniszter már az ítélethirdetés előtt kifejtette, hogy nem várható semmi jó a hágai törvényszéktől, mert az ítéletet már akkor meghozták, amikor a per még el se kezdődött. Selaković eleve igazságtalannak tartja, hogy miközben Karadžićot elítélik, másokat (értsd: a háborúban a szerbekkel szemben álló felek vezetőit) még csak bíróság elé sem állítják, akik „talán sokkal felelősebbek a háború kirobbantásáért”. Ezért szerinte az ítélet nem fogja elősegíteni a térség népeinek a megbékélését.

Ugyanez a gondolatmenet fedezhető fel abban a közleményben is, amelyet az ítélet másnapján összehívott rendkívüli kormányülés után adtak ki. Ismét azt hangoztatják, hogy a szerbek elleni gaztettek elkövetőit egyáltalán nem vonták felelősségre. A közlemény elzárkózik ugyan magának az ítéletnek a kommentálásától, de óva int attól, hogy ezt, vagyis az ítéletet bárki is, úgymond, a szerb nép ellen használja fel. Majd konkrétan ki is mondják, hogy mire céloznak: arra, hogy Szerbia a boszniai Szerb Köztársaság megóvása mellett áll ki, és nem fogja megengedni, hogy a Karadžić elleni ítéletet a szerb nép befeketítésére használják fel.

„Senkit sem veszélyeztetünk, senkit sem fenyegetünk, de senkinek sem engedjük meg, hogy sárba tapossa a szerbek becsületét… Mi büszke és leigázhatatlan nemzet vagyunk”, nyilatkozta A. Vučić.

Radovan Karadžić históriájának és bűnlajstromának ismeretében valahogy falsul cseng ez a nemzeti büszkélkedés, és valószínűleg a hazafias érzelmű választók megnyerését célozza a mostani kampányban. Ám ez is arról szól, hogy a szerb vezetés továbbra is kitartóan ragaszkodik ahhoz a szemlélethez, hogy mindenki egyformán bűnös a kilencvenes évek háborúiért, és hogy Srebrenicában nem történt népirtás (miként azt Hágában megállapították), hanem „csak” szörnyű dolgok, ahogyan Tomislav Nikolić fogalmazott. És nem abból indulnak ki, hogy mindegyik nemzetnek először magából kellene kivetnie az olyan gaztevőket, mint amilyen a véres kezű palei zsarnok, és nem azt mérlegelni, hogy amazok megtették-e ugyanezt.

J. Garai Béla