Gion Nándor művei és műhelytitkai a címe Kurcz Ádám István fiatal budapesti irodalomtörténész új könyvének, mely az Újvidéki Rádió magyar szerkesztősége egykori főszerkesztőjének, az Újvidéki Színház egykori igazgatójának, az egyik legjobb vajdasági magyar írónak a munkásságát mutatja be. A 412 oldalas, közel 100 fényképpel illusztrált kiadvány a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg, és április 20-án mutatták be a XXIV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Ebből az alkalomból készítettük az alábbi interjút a szerzővel.

Beszélgetőtársam szenvedélyes Gion-kutató. Identitás és történelem Gion Nándor prózájában címmel 2015-ben védte meg doktori értekezését a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Most pedig megjelent egy vaskos kötete az 1941-ben Szenttamáson született és 2002-ben Szegeden elhunyt íróról.

- Mi késztette arra, hogy egy határon túli magyar író életművét kutassa?

- Az, hogy Gion Nándornak fantasztikus életműve van. Szinte minden elérhető nyomtatott és kéziratos művét elolvastam, és úgy találom, hogy nincs egyetlen sikerületlen sora sem. Nagyon olvasmányos az egész életmű, melyben minden mindennel összefügg. Ráadásul Gion végigírta az egész XX. századi magyar történelmet. Igaz, hogy délvidéki magyar szemszögből, de ez nem elvesz, hanem inkább hozzátesz az élményhez, amelyet akár a budapesti olvasónak is jelent. A vajdasági viszonyokkal, a vajdasági helyzettel, a vajdasági valósággal is megismerkedhetünk általa. Ez helyi színt kölcsönöz a műveknek, amitől számomra és a többi magyarországi olvasó számára kicsit egzotikus is az életmű.

- Ön azt írja Gion Nándorról, hogy „célul tűzte maga elé, hogy legalább olyan izgalmasan írjon, mint amilyen izgalmasak azok a betyártörténetek voltak, amelyek miatt ő megszerette az olvasást. Ez sikerült is neki, de Gion nemcsak ezért izgalmas író, hanem azért is, mert művei a magas irodalomhoz tartoznak, és nagyon sok szinten értelmezhetők”. Tényleg értelmezhetők, még Budapesten is?

- Igen, és nem csak határon túli magyar vonatkozások vannak bennük, hanem - ahogy utaltam rá - az egész XX. századi magyar történelmet nagyon érdekes szemszögből mutatják be ezek a nagyon olvasmányos művek. Ifjúsági kalandregényeket vagy bandaregényeket látunk a felszínen, amelyek éppen olyan izgalmasak, mint a Tüskevár, a Pál utcai fiúk, vagy akár az Egri csillagok. Ugyanakkor allegorikusan, szimbolikusan is értelmezhetők, és bennük van az egész XX. századi magyar történelem, a nagy magyar sorsfordulók: Trianon, a II. világháború és a szocialista évek is. Ha az ember rászánja az időt, és alaposan, elmélyülten olvassa ezeket a regényeket, akkor megláthatja, hogy ezek a szintek egyre csak bomlanak-bomlanak, és szinte nincsen vége. Miután leadtam a könyvem kéziratát, azóta is sok új összefüggés tárult fel számomra is.

- Magából a kötet vastagságából is látszik, hogy mennyire gazdag életpálya Gion Nándoré. Mi újat hoz ez a dokumentumokkal, fényképekkel gazdagon illusztrált könyv ahhoz képest, amit eddig tudtunk az íróról?

- Én igyekeztem csak újat mondani: kibontani, megfejteni azokat a szimbólumokat, jelképes megfogalmazásokat, sorok közötti utalásokat, amelyek szinte mindenütt jelen vannak az egész életműben, de amelyek egyszeri olvasásra nem biztos, hogy mindenkinek kiderülnek. Ha az ember több mindent olvasott már Giontól, akkor érzi azt, hogy itt valaminek lennie kell még a mélyben, mégsem tudhatja, ha nem ismeri a délvidéki (vajdasági) valóságot. Nekem megadatott, hogy nagyon sokat utazhattam arrafelé, nagyon sok helyi emberrel beszélgethettem az ő életükről, megismertem az itteni történelmet, és ebből nagyon sok olyan mozaikkockát össze tudok rakni, amelyekkel talán hozzásegíthetem a magyarországi olvasókat - de talán még a vajdaságiakat is, hiszen nekem van egy külső nézőpontom - ahhoz, hogy leessen nekik is a tantusz; hogy rácsodálkozhassanak arra, amit érezhettek, de talán nem értettek meg Gion Nándort olvasva.

- A könyv címe: Gion Nándor művei és műhelytitkai. Az író művei ismertek, a műhelytitkai kevésbé. Melyekre hívná fel a figyelmet?

- Gion 99 százalékban a valóságot írta meg. Emiatt nevezik őt realista írónak is különféle jelzőkkel: „mágikus realista”, „tündéri realista” vagy „dúsított realista”. Volt, aki azt írta Gionról, hogy „szociografikusan hiteles” az, amit ír. Más pedig azt írta, hogy „dokumentarista valósághűségről” tesznek tanúbizonyságot a művei. Ez 99 százalékban tényleg így van, de az az 1 százalék, ahol Gion eltért a valóságtól, ott van a kutya elásva, ott vannak elrejtve a legérdekesebb dolgok! Hogy egy példát mondjak, a Vajdaságban is élő magyar családnév a Hovanyec név. Ebből Gion egy picit kifacsarva csinált egy Hofanesz nevet, ami már örmény névnek számít. Azok a szereplők, akik ezt a nevet viselik, mint hangsúlyozottan kisebbségiek szerepelnek a művekben. Ugye az örmény egy hangsúlyozottan kisebbségi nép, a világ nagyon sok pontján él diaszpórában. Így Gion a Hofanesz nevű szereplőivel különösen céloz a kisebbségi sorsra. Egy másik példa: Gionnak sok német felmenője volt. Ezek a német ősök - amennyire a dokumentumokból kikövetkeztethető - már elmagyarosodtak. Gion mégis a legnémetesebb nevükkel szerepelteti őket. Dédapjáról, Krebsz Istvánról például úgy írt, hogy „Stefan Krebs”, dédanyjáról, Bechtler Katalinról pedig hogy „Katharina Bechtler”, és sorolhatnám. Miért? Hogy a nevük által is kifejeződjön az, hogy ők kisebbségiek, mert ők még a magyarokhoz képest is kisebbségben voltak a Délvidéken. Így Gion az ő 1900-as évek eleji sváb sorsukban mutatta be, hogy milyen lett a vajdasági magyarság sorsa, miután 1918-tól ők is kisebbségbe kerültek. De sok más hasonló példa létezik még, például hogy A kárókatonák még nem jöttek vissza című regény leginkább az 1944-es vérengzésekről szól jelképesen: a kárókatonák például azokat a magyar katonákat jelképezik, akiket visszavárnak a regényszereplők, hiszen ha nem mentek volna el, nem történhettek volna meg például a ’44-es atrocitások sem...

- Mit hozott Gion Nándor életében, hogy 1993-ban Magyarországra költözött? Megírt-e Magyarországon olyan dolgokat, amelyekről Jugoszláviában, azon belül Szerbiában nem regélhetett?

- Gion sok olyan dolgot írt meg Magyarországon, amelyről otthon hallgatnia kellett. Ő a Vajdaságban felelős beosztásban volt. Átköltözése előtt az Újvidéki Rádió főszerkesztőjeként, korábban az Újvidéki Színház igazgatójaként dolgozott, még korábban a Vajdasági Írószövetség elnöke és a Jugoszláv Írószövetség elnökségi tagja volt - kisebbségi magyarként. Nagyon vigyáznia kellett, hogy mit ír meg ahhoz, hogy megjelenhessen. Sokat kellett cseleznie, vagy, ahogy ő fogalmazott „trükkösködnie” ahhoz, hogy a regényei átcsússzanak a cenzúrán. Vagy ha már megjelentek, akkor ne kelljen miattuk önkritikát gyakorolnia. Ennek ellenére, már a Vajdaságban 1993-ig nagyon sok mindent megírt. Ő volt az első, aki 1967-ben megírt regényében (Kétéltűek a barlangban) célzott Jugoszlávia gulágjára, a Goli otok nevű kényszermunkatáborra. 1968-ban írott második regényében pedig (Testvérem, Joáb) nagyon sokat célozgatott például az 1944-es vérengzésekre is, amikor jugoszláv partizánok tizedelték meg a délvidéki magyarságot, főként a férfiakat és az értelmiséget. A hetvenes évek elején írt regényeiben célzott a szocializmus kezdeti időszakának fájó emlékeire: a padláslesöprésre, az államosításra. A Miénk a gyár! című novellájában például megírta, hogy valaki, aki a leglelkesebben üdvözölte az akkori rendszerváltást, amikor munkaképtelenné vált, kiderült, hogy nem volt ám övé a gyár! Éppúgy bocsátották el, mint ahogy megtették volna korábban, mondjuk a harmincas években. Gion az elüldözött svábokra is sokszor emlékeztetett: az egyik legkülönösebb regényszereplője például egy meghalt német kislány, Gizike Schladt, akinek a sírja ma is megvan a szenttamási temetőben... Tehát Gion a Vajdaságban is nagyon sok mindenről írt, de főként a sorok között. Amikor Gion átjött Magyarországra, akkor írhatott ezekről a dolgokról nyíltan is, de akkor sem szaladt el vele a ló. Mértéktartó maradt: humorral és iróniával kerekedett felül a sérelmeken, a bajokon; és ezzel megóvta magát attól, hogy túlzásokba essen. Ő Magyarországra kerülve sem a kisebbségi sérelmeit sorolta, nem panaszlajstromot írt, nem a sebeit nyalogatta, hanem olyan szemszögből mutatta be a magyar történelmet, és leginkább a délvidéki magyarság történelmét, amely izgalmas, modern szóval élve nagyon is „fogyasztható”.

- Gion Nándor kötődése Szenttamáshoz legalább annyira jellemző, mint néhai Illés Sándor író hűsége Temerinhez. Gondolom, nem véletlenül írja Kurcz Ádám István a könyv vége felé, hogy „Gion sokkal inkább szenttamási, mint vajdasági magyar író volt”.

- Nem véletlenül, mert ő valóban a szülőföld írója volt és akart is lenni. Ugyanakkor Gion nem szerette a „vajdasági” címkét. Ő nem „vajdasági magyar író” akart lenni, hanem „magyar író”, mindenféle címke vagy megszorító jelző nélkül. Ugyanakkor a szenttamási, az otthoni élmények olyan meghatározóak voltak számára, amelyek muníciót adtak egészen az élete végéig az íráshoz. Az az egyszerű kis utca, ahol felnőtt, minden embertípusból mutatott neki mintapéldányokat. Ahogy írta Gion, volt az utcájukban például egyszerű földműves, gyári munkás, lecsúszott arisztokrata és szerencselovag is. Ő ezeket az embereket nagy figyelemmel hallgatta esténként a házuk előtt egy kidőlt akácfa törzsén ülve. Azokat a történeteket, amelyeket tőlük hallott, évekkel, jó másfél évtizeddel később úgy írta le, persze kicsit stilizálva, ahogy az otthoni öregektől hallotta. Azt is írja Gion egyik regénye szereplője szájába adva, hogy: „Rájöttem, hogy minden város Szenttamás. Még akkor is, ha sokkal nagyobb.” Ezt ráadásul egy Budapestre vetődött szenttamási regényhős mondja. Tehát Szenttamás egy olyan világ, amely segített értelmezni Gion számára azt a valóságot, amelyet akár Újvidéken, akár Budapesten, akár a világ más pontján tapasztalt. Más szóval, ha valaki a világ egy pontját megismeri, akkor az segítség neki ahhoz, hogy bárhol máshol eligazodjon. Tehát Tamási Áront idézve „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, és ha valahol tényleg otthon vagyunk benne, akkor bárhol máshol is megtaláljuk a helyünket. Ezért lett a könyvem mottója az az egyszerű mondat, hogy: „azoknak, akik mégis otthon maradnak”.

- 26 könyve jelent meg a viszonylag fiatalon, 61 éves korában 2002-ben meghalt Gion Nándornak. Sokra vitte, ahhoz képest, hogy géplakatosként kezdte. Mi az, amiben a legtöbbet adott Gion az olvasónak?

- Egy olyan korban, amelyben divat volt megkérdőjelezni a történetek elmondhatóságát, ő ezen felülkerekedett és úgy fogalmazott, hogy „nincs időm észrevenni a történet eltűnését”. Nem vett tudomást arról, hogy arrafelé halad a világ, hogy megkérdőjeleződik a történetek elmondhatósága, azaz hogy képesek vagyunk-e szavakkal visszaadni a körülöttünk lévő valóságot. Gion mindvégig egyszerűen, magával ragadóan, olvasmányosan mesélt. Az, hogy géplakatosként indult, abból a szempontból nagyon fontos, hogy nem veszítette el soha a valóságérzékét és a hétköznapi emberekkel való kapcsolatát. Úgy írt, hogy ha egy géplakatos vagy egy szobafestő vagy bárki más a kezébe veszi a könyveit, akkor nem tudja letenni, és maradandó élményt jelent számára. Ismerek olyanokat, akik nem lettek írók, irodalmárok, de mert kiskorukban a tanítójuk vagy az iskolai könyvtáros ajánlott nekik egy könyvet, például a Postarablókat, a Kárókatonákat, vagy a Sortűz egy fekete bivalyért című regényt, ma is emlékeznek rá, és szeretettel emlegetik. Pedig elmúlt harminc év, hogy olvasták ezt vagy azt a könyvet.

- A Gion-műveknek eddig tizenkét nyelven huszonnyolc átültetése keletkezett, ezek közül tizenegy teljes kötetnek, a többi egy-egy novellájának és a vele készített interjúnak a fordítása. Az Újvidéki Rádió magyar és szerb nyelvű drámaszerkesztősége és a Magyar Rádió közel félszáz hangjátékot rendezett a műveiből. Kurcz Ádám számára mit jelent a Gionról írt könyv megszületése?

- Én abban reménykedem, hogy akik eddig is olvasták Giont, azok ezután tudatosabban veszik elő a műveit, de mások műveit is. Most, hogy nemrégen volt húsvét, egy angol kifejezéssel szeretnék itt élni. „Easter egg”-nek, magyarra fordítva „húsvéti tojás”-nak is nevezik azokat a szövegben előforduló poénokat, amelyek el vannak rejtve az írásművekben. Gion műveiben rengeteg ilyen „húsvéti tojás”, rengeteg ilyen poén van. Annak örülnék, hogy ha azok, akik újra előveszik Giont, ezeket megtalálnák, s örömüket lelnék ezek kibontásában, feltörésében. És azt is remélem, hogy a könyvem kedvet csinálhat azoknak is, akik még nem olvastak Giont, hogy merjék levenni a köteteket a polcról. Minden olvasni szerető ember jól jár vele, ha megismeri ezt az életművet.

Ternovácz István