Úgy vélem, megdönthetetlen az állítás, hogy a magyar nótákban minden élethelyzet és minden érzelem benne van. A dallamok olykor sírásra fakasztanak, olykor életerőt adnak, a szövegek pedig arra valók, hogy elgondolkodjunk az életünk alakulásán, sorsunk végkifejletén.

Bevallom, fiatalon nagyon sok nótát hallgattam a hangulatomtól függően kedvtelésből, de rádióban dolgozva munkafeladatból eredően is, most azonban, egyre idősebb lévén, kerülöm a mély érzelmeket kiváltó szövegeket és dallamokat, mert talán egyre közelebbi, amiről Jákó Vera énekelt, hogy rohanunk a végső sötét elmúlás elébe…

Az időnk véges, és hihetlenül gyorsan múlik, még akkor is ha “akinek a szíve fáj, hajnalban is mulatni jár” és ha majdan azt írják a hideg kőre, hogy “élt egyszer egy koldus szegény, dalos ajkú vidám legény, kár volt érte, kár volt…” Igaz, a koldus-szegénység fogalmának tartalma változik, de örök igazság, hogy a sikertelenségeinket, kudarcainkat lehetőség szerint szeretnénk eltitkolni a szeretteink előtt, főleg, ha az az ő életükre nézve is kudarc és csalódás. Ezért szép elképzelni, hogy a vándorfelhők fenn az égen a falu végén csupa jót mesélnek édesanyánknak rólunk, s ő soha nem tudja meg, hogy a sorsunk keserűség, bánat. Ez esetben igazán megnyugtató a gondolat, hogy nem is hull a könnye értünk édes jó anyánknak. Amikor pedig már túl későn érkezünk haza, mi marad? Nótaszerző már elképzelte, mi következhet: “Kimegyek a temetőbe, elhagyatott sírok között járok/Édesanyám horpadt sírján megcsókolok minden szál virágot.”

Talán épp arra kellene a több idő az életben, hogy lehetőségünk legyen megélni minden fontosnak vélt élményt, átbeszélni minden fontos gondolatunkat, kimondani a ki nem mondott szavakat, az ölelésre emelkedő karjainkkal valóban átölelni azt, akinek megölelése fontos a számunkra. És kellene az idő arra is, hogy élvezni tudjuk a napsütést az olyan élethelyzetek után, amikor elhagyott az akit szerettünk – és azt hittük, hogy “minden könnyünk elsírtunk” már érte, s úgy maradtunk, “mint a szedett fa, amikor az őszi szelek jönnek”. Ezért szeretnénk talán sokan, ha az ősz még nem mondana búcsút a szép nyárnak, és az őszi rózsák is várnának még… De hiába, egyszer majd el kell mennünk, s ezzel meg is békélünk, hiszen tudjuk: utánunk is újak jönnek, örök sorsa ez az életünknek.

A temetőket járva is bizonyára sok nóta foszlánya eszünkbe jut azon szeretteink kapcsán, akikért gyertyát gyújtunk, de azon ismerős arcokat látva is, akikkel még közös élmények élnek a földi emlékezetünkben. Sajnos, azzal az ismétlődő érzéssel is szembesülnünk kell: odaát sokkal többen vannak, mint mi itt ebben a földi világban. A közeli szeretteink, a barátaink, a kollégáink, az általunk tisztelt emberek közül egyre többen csak a gondolatainkban üzennek nekünk (lehet, hogy éppen valamely nóta szövegével), pedig olyan jó lenne élőben hallani a megszokott mondataikat, a véleményüket, vagy egyszerűen a hanghordozásukat, vagy netán a leveleiket várni…

Járjuk a temetőket irántuk való tiszteletből, de inkább önmagunk miatt egy meg nem magyarázható lelki találkozás reményében, hogy aztán a sírok között a sok ismerőssel beszélgetve ismét rádöbbenjünk: a halottaink ezekben a október végi, november eleji napokban találkozókat szerveznek az élők számára. A halottaink, akiknek a földi életből való távozásuk előtt sok-sok esetben hiába voltunk az odaadó gondozói, mégiscsak itthagytak bennünket, mint ahogy a kertes házban is elhervadt a nyíló rózsa, amelynek a gondozói voltunk…

“Hiába: mindennek ez a vége”.

Friedrich Anna