Levelek a Rózsa utcából
Transzgenerációs traumák

A málenkij robotra elhurcoltak és kisemmizettek életérzése kapcsán nyilatkozta a Magyar Nemzetnek Makra Mónika történész, hogy még mindig vannak, akik nem tudták feldolgozni, hogy szeretteiket egykoron robotra hurcolták és a családjukat mindentől kifosztották. Ez egy transzgerenrációs trauma, amely máig hat az elhurcoltak és családjuk egészségi, lelki és sokszor anyagi állapotára – állítja a történész.

Ugyanezt sokkal korábban kimondták a holokauszt áldozataira vonatkozóan – szerte a világban, miközben mindarról, ami a II. Világháború végén, és a háborút lezáró időszakban történt a szocialista tömb országaiban, nem volt szabad beszélni.

Pedig az 1944/45-ös magyar-ellenes megtorlások áldozatainak hozzátartozóira, az ugyanazon években a Vajdaság- és Jugoszlávia szerte létesített megsemmisítő táborokba elhurcolt németekre, magyarokra és nemzetiségtől függetlenül minden elhurcolt emberre és családjára is ugyancsak érvényes, hogy a traumák több nemzedék életét megpecsételték. És érvényes tehát – mint fentebb - a Magyarországról Gulág- és Gupvi-lágerekbe elhurcoltakra, hozzátartozóikra és utódaikra is.

Az elvesztett életeket semmi és senki nem adhatja vissza, a tragédiák következményein azonban enyhíteni lehetett volna, de nem volt rá közösségi jóváhagyás és akarat. A túlélők lelki gondozása elmaradt, az életbe való kapaszkodás pedig sok ember számára a traumák elfojtásával, tagadásával, “a fátylat rá” jelenségbe való meneküléssel volt lehetséges. Megmaradt viszont a szorongás, a bizonytalanság, a kisebbrendűség, a kitaszítottság és a kollektív büntetés miatti megalázottság – olykor a szégyen – érzete, és mindez nemzedékről nemzededékre áttevődve sajátos megfoghatatlan kísértetként rátelepedett a családra, és nem engedte, hogy teljes életet élhessenek a tagjai.

“Ó, látod-e Uram, szörnyű sorsunkat?

Véresre vertek, s házunkból kiűztek,

Sokat közöttünk élve temettek.

Meggyalázták szép, tiszta lányainkat,

Szemünk láttára, ó, jaj, anyánkat.”

A fenti sorok Jung Tamás bánáti címzetes püspök 1947-ben írt könyörgéséből valók, amelyet a Keskenyúton Alapítvány az 1944/45-ös délvidéki áldozatokért bemutatott idei szentmise emléklapjára nyomtatott. Benne van tömören a nagy igazság.

Aki ma érintettként beszél a múltról, az elődei közé tartozó áldozatok és a túlélő megkínzottak sorsáról és szenvedéseiről, azt nem teszi érzelemmentesen, mint ahogy a kívülálló hallgatóságban is általában felébred az empátia. Ez is része a transzgenerációs trauma feldolgozásának, és ezért is – nem csak az áldozatok iránti tiszteletadásból – kell beszélni minderről. Ennyi év elmúltával is, annál is inkább, mert sok van, mi még mindig tisztázatlan és feltáratlan.

És beszélni kell több más okból is, főleg ilyenkor, amikor például a Gulág-Gupvi áldozatokra való emlékezés napja egybe esik a nők elleni erőszak leküzdésére szervezett több napos aktivizmussal. Utóbbi most már “csak” a családon belüli erőszakról szól elsősorban, ám a maradantó traumák vonatkozásában a háborúban nők kárára elkövetett erőszakól sem feledkezzünk meg, amely nem más, mint a női mívolt fegyveres eszközként való felhasználása, az ellenség mély megalázása és az ellenséges félhez tartozó családok olyan mértékű szétzilálása, amely hosszú évekre szólóan gátolja a felemelkedést. A nő ugyanis az élet továbbadásának a szimbóluma is, akit ha erkölcsileg megsemmisítenek, a közösségét is megfosztják a rendezett családi élet lehetőségeitől. Az ENSZ még 1948-ban kihirdette az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amelyben a szabadságra és biztonságos életre való jogról beszél, ám például még 1993-ban is (sajnos igen!) szükség volt arra, hogy a bécsi világkonferencián a nők fegyveres konfliktusok során történő megerőszakolásáról és a kárukra törtőnő szexuális visszaélésekről is nyilatkozatot fogadjon el.

Mert hiába, a rossz újra megtörténik. Az orvosság, azt mondják, elsősorban az lehet, ha a rosszat kibeszélve közösségeket szembesítünk az emberi lét árnyoldalaival. A transzgenerációs traumák orvoslásának is ez az útja: a kibeszélés. Ezért ne legyen terhelő, ha ilyen-olyan emléknapok alkalmával az átlagosnál többet foglalkozunk gyarló dolgokkal. Mindennek az emlékezésen túl a lelkileg egészségesebb jövőt is szolgálnia kell.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Téma érzelmekkel - illusztráció
2019. DECEMBER 6.
[ 12:27 ]
Jóslat - illusztráció
2019. NOVEMBER 2.
[ 21:54 ]
Szex és határ - illusztráció
2019. OKTÓBER 17.
[ 15:41 ]
Azt mondja ismerősöm, hogy félreeső helyen magányosan élve nem csak attól kell manapság rettegni, hogy valaki éjszaka ránk tör, hanem nagyon elővigyázatosnak kell lenni fényes nappal is. Persze, közismert, hogy falvainkban időnként feltűnnek házaló árusok, akik között alkalmik tolvajok is lehetnek, hiszen volt már rá...
2019. OKTÓBER 9.
[ 12:43 ]
Ahogy távoznak a nagyra becsült kollégák és a nem eléggé gyakran látogatott kedves rokonok, egyre jobban tudatosul, hogy a határtalannak vélt lehetőségek mennyire korlátozottak, és erősödik az intelem is a ránk szabott idő végességéről és életerőnk gyengüléséről. Sokan vagyunk a világon, akik túlléptük a hatvanat....
2019. OKTÓBER 2.
[ 13:34 ]
Idillikus történetek egy nem idilli világból. Mayer Antal “Én már választottam hazát…” című könyve ilyen: a családi élet harmóniájának legszebb árnyalatait tárja elénk egy olyan korból, amikor ideológiai ellentétek miatt legközelebbi családtagok hidegültek el egymástól, ugyanakkor családi kötelékek nélkül az...
2019. SZEPTEMBER 23.
[ 15:19 ]
Beolvasás folyamatban