A málenkij robotra elhurcoltak és kisemmizettek életérzése kapcsán nyilatkozta a Magyar Nemzetnek Makra Mónika történész, hogy még mindig vannak, akik nem tudták feldolgozni, hogy szeretteiket egykoron robotra hurcolták és a családjukat mindentől kifosztották. Ez egy transzgerenrációs trauma, amely máig hat az elhurcoltak és családjuk egészségi, lelki és sokszor anyagi állapotára – állítja a történész.

Ugyanezt sokkal korábban kimondták a holokauszt áldozataira vonatkozóan – szerte a világban, miközben mindarról, ami a II. Világháború végén, és a háborút lezáró időszakban történt a szocialista tömb országaiban, nem volt szabad beszélni.

Pedig az 1944/45-ös magyar-ellenes megtorlások áldozatainak hozzátartozóira, az ugyanazon években a Vajdaság- és Jugoszlávia szerte létesített megsemmisítő táborokba elhurcolt németekre, magyarokra és nemzetiségtől függetlenül minden elhurcolt emberre és családjára is ugyancsak érvényes, hogy a traumák több nemzedék életét megpecsételték. És érvényes tehát – mint fentebb - a Magyarországról Gulág- és Gupvi-lágerekbe elhurcoltakra, hozzátartozóikra és utódaikra is.

Az elvesztett életeket semmi és senki nem adhatja vissza, a tragédiák következményein azonban enyhíteni lehetett volna, de nem volt rá közösségi jóváhagyás és akarat. A túlélők lelki gondozása elmaradt, az életbe való kapaszkodás pedig sok ember számára a traumák elfojtásával, tagadásával, “a fátylat rá” jelenségbe való meneküléssel volt lehetséges. Megmaradt viszont a szorongás, a bizonytalanság, a kisebbrendűség, a kitaszítottság és a kollektív büntetés miatti megalázottság – olykor a szégyen – érzete, és mindez nemzedékről nemzededékre áttevődve sajátos megfoghatatlan kísértetként rátelepedett a családra, és nem engedte, hogy teljes életet élhessenek a tagjai.

“Ó, látod-e Uram, szörnyű sorsunkat?

Véresre vertek, s házunkból kiűztek,

Sokat közöttünk élve temettek.

Meggyalázták szép, tiszta lányainkat,

Szemünk láttára, ó, jaj, anyánkat.”

A fenti sorok Jung Tamás bánáti címzetes püspök 1947-ben írt könyörgéséből valók, amelyet a Keskenyúton Alapítvány az 1944/45-ös délvidéki áldozatokért bemutatott idei szentmise emléklapjára nyomtatott. Benne van tömören a nagy igazság.

Aki ma érintettként beszél a múltról, az elődei közé tartozó áldozatok és a túlélő megkínzottak sorsáról és szenvedéseiről, azt nem teszi érzelemmentesen, mint ahogy a kívülálló hallgatóságban is általában felébred az empátia. Ez is része a transzgenerációs trauma feldolgozásának, és ezért is – nem csak az áldozatok iránti tiszteletadásból – kell beszélni minderről. Ennyi év elmúltával is, annál is inkább, mert sok van, mi még mindig tisztázatlan és feltáratlan.

És beszélni kell több más okból is, főleg ilyenkor, amikor például a Gulág-Gupvi áldozatokra való emlékezés napja egybe esik a nők elleni erőszak leküzdésére szervezett több napos aktivizmussal. Utóbbi most már “csak” a családon belüli erőszakról szól elsősorban, ám a maradantó traumák vonatkozásában a háborúban nők kárára elkövetett erőszakól sem feledkezzünk meg, amely nem más, mint a női mívolt fegyveres eszközként való felhasználása, az ellenség mély megalázása és az ellenséges félhez tartozó családok olyan mértékű szétzilálása, amely hosszú évekre szólóan gátolja a felemelkedést. A nő ugyanis az élet továbbadásának a szimbóluma is, akit ha erkölcsileg megsemmisítenek, a közösségét is megfosztják a rendezett családi élet lehetőségeitől. Az ENSZ még 1948-ban kihirdette az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amelyben a szabadságra és biztonságos életre való jogról beszél, ám például még 1993-ban is (sajnos igen!) szükség volt arra, hogy a bécsi világkonferencián a nők fegyveres konfliktusok során történő megerőszakolásáról és a kárukra törtőnő szexuális visszaélésekről is nyilatkozatot fogadjon el.

Mert hiába, a rossz újra megtörténik. Az orvosság, azt mondják, elsősorban az lehet, ha a rosszat kibeszélve közösségeket szembesítünk az emberi lét árnyoldalaival. A transzgenerációs traumák orvoslásának is ez az útja: a kibeszélés. Ezért ne legyen terhelő, ha ilyen-olyan emléknapok alkalmával az átlagosnál többet foglalkozunk gyarló dolgokkal. Mindennek az emlékezésen túl a lelkileg egészségesebb jövőt is szolgálnia kell.