Számos olyan kép járja be a világot háborgó korunkról, amelyről ösztönösen azt gondoljuk: „ezt már láttuk”.

Ez a meggyőződés nem illúzió és nem is tükröz irracionális gondolatot, hanem a valós eseményekről még élénken élő, a múltat olykor meg is szépítő vagy inkább a nehézségek tragikumát élező emléket idéz. Küzdelmes idők jártak és járnak errefelé is, szűkebb és szélesebb pátriánkban, s ezt mindannyian megtapasztaltuk valami módon.

Nemrégiben baráti körben kommentáltuk az élet alakulását annak összefüggésében is, hogy a március 7-ei hírekben megnéztük a tömegtüntetések képeit a grúz fővárosból, Tbilisziből, ahol a parlament épületénél könnygázt is bevetett a rendőrség az elégedetlenkedők ellen, akik már a parlament épületét is be akarták venni. Kimondjuk, hogy ilyen képet már láttunk többször is, Szerbiában is. S mintegy vezényszóra jött a bizonyíték is, amikor a szerb televíziók többsége felidézte az 1991. március 9-ei belgrádi tüntetések képeit. Több mint harminc év múlt el azóta, de az akkori belgrádi hírek elemeit, amelyek a médiaszabadság követeléséről szóltak, akár be is lehetett volna helyettesíteni a grúziai információkkal, hogy a tüntetők nagyobb médiaszabadságot követelnek a kormánytól, amely végül meg is hátrált. (Mint ahogy annó Belgrád is, amikor leváltotta az állami tévé igazgatóját, de ez persze nem volt elég, és évek során állandósultak a tüntetések). A parlament épülete elleni grúziai támadás további képeit pedig sok más, általunk ismert helyszínnel is felválthatjuk lelki szemeink előtt akár Belgrád vagy Budapest vonatkozásában.

A dolgok ismétlődnek. A demonstráció a politikai akarat kifejezésének a formája, ám amikor konkrétan a kormány ellen irányul, át is csúszhat az ország destabilizálásának eszköztárai közé.

Ezeknek a mostani grúziai eseményeknek is vannak érdekes kormánybuktató elemei, mégpedig a külföldről érkező támogatások kapcsán. A kormányzat olyan törvényt akart érvényesíteni, amely gyakorlatilag a minimumra korlátozza a média és a civil szervezetek külföldi támogatását és ez által a lehetséges politikai befolyást. Kormányzati részről erre az lett volna megoldás, hogy a nem kormányzati szervezetek és a média tevékenységhez szükséges pénz több mint 20 százalékának külföldi biztosítása már lefizetésnek számított volna az „ügynöki munkáért”. A tüntetők ezen háborodtak fel, hiszen jól jön a külföldi pénz, aminek elfogadása nem feltétlenül egyenlő az árulással. A grúz kormány meghátrált, s visszavonta a törvényt. Mindezek után óhatatlanul az összehasonlítás kalandjaiba visznek a gondolatok. Elsősorban azért, mert az említett belgrádi, több mint három évtizeddel ezelőtti ellenzéki tüntetés után ugyan közvetlenül még nem, de a szerb közbeszédben csakhamar állandóvá vált a külföldi bérencekről és hazai árulókról („strani plaćenici, domaći izdajnici”) szóló vád, amely azt sugallta, hogy az, aki külföldi pénzt fogad el, eleve a saját hazája ellen munkálkodik.

Persze, ez kizárólagos állítás volt (ennek irracionális voltára utalva Belgrádban akkoriban többen viselték a „külföldi bérenc vagyok” feliratú bedzseket). De kormányok szempontjából más a szemszög. Ha tudjuk – márpedig tudjuk – hogy külföldi titkosszolgálatok kemény pénzekkel tömegtüntetéseket irányíthatnak és kormányokat buktatnak meg, akkor az adott hatalmi struktúra óvatossága is magától értetődő. Most, az Ukrajnában folyó háború kapcsán is sokszor felidézik a Kijevben, a Majdánon 2013 késő őszén szervezett, majd a következő évben hatalomváltást eredményező tüntetéseket, amelyekről az is tudott dolog volt, hogy az akkor működő ellenzéki tévét Amerika pénzelte. (Később még több, más célra küldött amerikai pénzeket is emlegettek, hogy minél több tüntető, minél tovább kitartson.)

Házunk tája közelében mostanában is látunk demonstrációkat. A koszovói szerbek megoldatlan helyzete miatt szinte sorozatban, kormánykritikai célzattal. A szerb jobboldali ellenzék Koszovó kapcsán épp most jelentett be március 17-ére jelentett be tüntetéseket Belgrádban. Aki az elmúlt hónapokban Budapesten járt, akár véletlenszerűen is tanúja lehetett a tömeges tanár- és diáktüntetéseknek, amelyeken kemény kormánykritikát fogalmaztak meg a résztvevők, elsősorban az alacsony bérek miatt. Mint tudjuk, a magyar kormány azt mondja, emel ő fizetéseket, de nem jön az ide járó pénz Brüsszelből. S tart ez a feszült helyzet hónapok óta, aminek egyértelmű fokozását célozta meg az Európai Bizottság decemberi döntése, amivel kizárta a magyar egyetemistákat, tanárokat és kutatókat az Erasmus és Horizont nemzetközi programok lehetséges ösztöndíjasainak köréből. Megint a pénz. Nincs elég a magyar pedagógusok számára, ezzel az ösztöndíj mizériával pedig újabb teher nehezedik a kormányra – amiről már itt is van a kormánybuktatási kalkuláció: a kormány iránti haragból előbb-utóbb majdcsak utcára mennek az érintett 21 magyar egyetem hallgatói és tanárai, szám szerint 182 ezer egyetemista és legalább 18 ezer tanár és kutató… Micsoda „demokratikus” elképzelés, s ezek után nem csoda, hogy Gulyás Gergely magyar miniszter mindezt Brüsszel részéről faji alapon történő bosszúnak nevezte.

Ezek után van-e valamilyen következtetés a külföldi pénzek kapcsán? Talán annyi: a nehéz helyzetekben levő emberek külföldi donációs programok nélkül a legtöbb közösségben nem tudnák kitörni a helyben való topogásból. Az ösztöndíjak is a korlátozott lehetőségekből való felemelkedést, ugyanakkor a szélesebb együttműködést, a tudományos haladást szolgálják (nem csak a magyar egyetemistáknak, másoknak is). Ha mindezekhez a donátor politikai célja csapódik, akkor az már manipuláció, önös érdekekből.