Gyűjtögetem és olvasgatom Ferenc pápának a háromnapos magyarországi látogatása alatt kimondott üzeneteit. Az április 28-a és 30-a közötti számtalan emberi gesztus, a gondolatok szárnyán vagy a fizikai létben történt megérintés kicsit átalakította az életünket, mert önismeretre, az életvitelünk átértékelésére, emberi kapcsolataink újragondolására serkentett. Számomra talán az egyik legfontosabb üzenet az, amit a fiatalokhoz intézett kérdés formájában, s amire a válasz csak a belső csendben születhet meg: „mi van a szíved mélyén, mi az, amit igazából keresel?” Életre szóló útmutatás ez az önismerethez és a naggyá válás útjához, amely végső soron az olyan személyiséggé való kiforrással teljesül be, hogy naggyá leszünk mások szolgálatában, legyen bármi is a munkánk… S ha ezen az úton sérüléseink és netán büntudatunk is keletkezik, a sportarénában összegyűlt 11 ezer fiatal pápai felszólításra kórusban mondott és ismételt mondata a megerősítés: „Isten mindig megbocsát”.

Nagy vágyam volt, hogy egyszer valamikor egy római utazás alkalmával a Vatikánban részt vegyek egy olyan pápai szentmisén, ahol rengeteg emberrel lehetek együtt, és így megérezzem az együtt gondolkodás és érzelmi megnyilatkozás hangulatát. Ez a vágy valószínűleg a szó szoros értelmében már nem válik valóra, viszont két alkalommal is beteljesült, hiszen két pápai szentmisén is voltam, nem Rómában, Budapesten.

(Sohasem tudhatjuk, hogyan, mi módon következik be, amit nagyon szeretnénk – s fogadjuk el, hogy sohasem ugyanúgy, ahogy mi megfogalmaztuk, de varázsalotos utakon, az élet nagy csodájaként mégiscsak beteljesül akár kárpótlásként, akár jutalomként…)

Az első pápai mise számomra a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárómiséje volt a Hősök terén 2021 szeptemberében, a második pedig immáron most, a vasárnapi Kossuth téri szentmise. A 2021-es valamiféle lelki felemelkedés volt, hiszen fordítói munkámnak hála, ott lehettem egy, a Hősök teréhez közeli épületben, ahonnan hetekkel a nagy esemény előtt figyelhettem a készülődést, napról napra hallva, ahogy a próbákon szólisták és kórusok éneklik: „Krisztus kenyér s bor színében Úr s Király a föld felett…”. Még most is elérzékenyülök, ahogy felidézem a készülődés hangulatát és azt a pillanatot, amikor a hiveket köszöntő Ferenc pápa ott ment el a pápamobilról integetve alig pár méterre tőlem. A körülöttem levő emberek együtt-lélegzését nem lehet elfelejteni, hiszen nem magáért a látványért, hanem a közös könyörgések erejébe vetett hitünkért voltunk ott.

Most, a Kossuth téren, a második budapesti pápai szentmisén számomra valahogy elveszett ez a felemelő lelkiség. Volt azonban helyette gondolatözön a hétköznapokról, közösségi életről, emberi kapcsolatokról és a tettek lehetőségeiről. A nagy emberáradatban csak az egymás feje közötti réseken láthattuk a mise cselekményeit a kivetítőkön, s ha felágaskodtunk, akkor is csak az oltár magasabb része látszott a zászlókkal és a kereszttel. De mindannyian jól hallottuk a kérést, hogy váljunk nyitott kapukká az emberek előtt. „Legyetek nyitott kapuk” – hangzott a pápai kérés, és nekem ott eszembe sem jutott, hogy – mint utólag egyes beszámolókban olvasom – ez felszólítás volt a menekültek befogadására. Nem így értelmeztem, sokkal inkább értelmeztem az ember ember iránti kapcsolatára, hiszen ha a politikát nézem, egy nappal előtte menekültekkel találkozva kiderült az effajta befogadás elve és ténye. Sokkal inkább értelmeztem tehát ezt felszólításnak arra vonatkozóan, hogyan éljük hétköznapjainkat a közösségben, ahova beleszülettünk: ha embertársunkat elfogadjuk, befogadjuk a szívünkbe és megértjük, akkor nincs békétlenkedés, nincs ellenségeskedés és végső soron nincs közösségi elkülönülés és szakadékmélyítés, aminek háború is lehet a kimentele. De akárhogy is van, ott a Kossuth téren megnyilvánult a jelen levő több százezer ember együttes békakarata. Kiérződött ez abból a sokáig tartó tapsból, ami válasz volt a mise végén elhangzott pápai fohászra, hogy a Szűzanya tekintsen a sokat szenvedett népekre, különösen a meggyötört ukrán és orosz népre. Így együtt: a meggyötört ukrán és orosz népre. Mintha az óhaj szállt volna messzire, hogy az együttérzésünk e hosszas taps nyomán formálódjon tettekké a világpolitikában, mintkét nép érdekében. S aztán, a mise végén, az „Isten, áldd meg a magyart!” pápai áldás után már elfelejtettük a világpolitikát, s a Boldogasszony anyánk éneklésekor a könnyektől csillogó szemek az égre tekintve már önmagunkért szóló fohászt tükrözték: „ne feledkezzél el szegény magyarokról”…

A hírekben megjelent, hogy a magyar tévéállomások némelyike mintegy 20 órai élő közvetítést és hírmagyarázatot sugárzott Ferenc pápa háromnapos látogatása alatt. Hála ennek, aki követte az elhangzottakat, feltöltődött. Talán még azok a politikusok is, akikhez „az európai kontinens hite és jövője, és a béke ügyében” szólt az üzenet, hogy vége legyen az indulatszításnak és háborús infantilizmusnak.

S visszakanyarodnék a fiatalokkal való találkozáson elhangzott biztatáshoz: a fiatalok értékesek és nagy dolgokra vannak teremtve. Ehhez pedig egy megállapítást csatolnék a Kármelita kolostorban a közélet szereplői és diplomaták előtt mondott beszédből, ami remélhetőleg nem a mai fiatalok, hanem a ma politikai szereplői által „nagy dologként” már most megvalósul: újra fedezzük fel az "európai lelket", az európai közösséget alapító atyák lelkesedését és álmát, akik tudtak a saját korukon, a nemzeti határokon és a közvetlen szükségleteken túlra tekinteni és olyan diplomáciát kialakítani, amely képes volt egységet alkotni a szakadékok szélesítése helyett.

S mennyi jó üzenet volt még!