Dr. Korhecz Tamás 2010. július 3-ától tölti be a Magyar Nemzeti Tanács elnöki tisztségét. Azt megelőzően tíz éven keresztül volt tartományi jogalkotási, közigazgatási és nemzeti kisebbségi titkár. Részt vett a nemzeti tanácsokról szóló törvény előkészítésében. Jogászprofesszorként tanít több egyetemen. Négy gyermek édesapja.

- Dr. Korhecz Tamás a Magyar Nemzeti Tanács első közvetlen választásokon megválasztott elnöke. Listavezetőként személyesen Önnek szavazott bizalmat a vajdasági magyar közösség 2010-ben. A 2014-es Magyar Összefogás listán azonban nem szerepel a neve. Mi ennek az oka? Személyesen döntött úgy, hogy nem folytatja az itt megkezdett munkát?

- Pontosan így történt. Az elmúlt másfél évben a VMSZ részéről többször is felkértek arra, hogy folytassam ezt a munkát, illetve jelöltessem magam. Én ahhoz tartottam magam, amit még a ciklus elején megbeszéltem Pásztor Istvánnal, mégpedig hogy egy négyéves mandátumot vállalok. Természetesen ettől függetlenül talán alakulhatott volna úgy a dolgok sora, hogy megváltoztatom a 2010-ben hozott döntésemet, de végül maradt az eredeti elhatározás.

Politikusnak sosem tartottam magam, szakpolitikusnak igen. Tíz évet töltöttem el a tartományi kormányban, ezután vissza akartam vonulni a politikától, de olyan kihívást jelentett az első közvetlenül megválasztott Magyar Nemzeti Tanács, hogy nem tudtam nemet mondani a felkérésre. Ki kellett próbálnom, mint a törvény egyik szerzőjének, hogy az autonómiaépítés vonatkozásában mit tudunk elérni. Ennek a mérlegét megvontuk. Elkészítettük a négyéves munkára vonatkozó jelentést, az összefoglalót. Azt gondolom, hogy a történet így kerek.

- 2013-ban tett egy olyan nyilatkozatot, amelyben rámutat arra, hogy az eredményekhez folyamatosságra és folytonosságra van szükség. Ugyanezt emelete ki Pásztor István is az új Magyar Összefogás lista bemutatásakor, amelyen azonban csupán 9 név szerepel a régiek közül. A várható személycserék vajon elősegíthetik-e ezt a folytonosságot?

- Ebben a jelölőszervek illetékesek. Egy dolognak kétségtelenül örülök, mégpedig annak, hogy nagyon sok ember van – úgy tűnik – befutó helyen a Magyar Összefogás listáján, akik óriási mértékben mozgatták az elmúlt négy évben az MNT körüli történéseket. A listavezető, Hajnal Jenő is olyan személy, aki nemcsak az elmúlt négy évben, de már az ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács megalakulása óta, tehát 15 éve jelen van az MNT munkájában. Lehet, hogy ez a kilenc személy most úgy tűnik, hogy nem túl sok, de emlékeztetnék arra, hogy a hivatalban levő három tanácsos is szerepel a listán. 2014-ben a törvény úgy módosult, hogy csak az lehet a végrehajtó szerv tagja, aki MNT-tag. Várkonyi Zsolt, Beretka Katinka és Lovas Ildikó nem lehetne az MNT végrehajtó szervének, a Közigazgatási Hivatalnak a főhivatalnoka, ha nem jutna be a Magyar Nemzeti Tanácsba. Ebben a vonatkozásban erőteljesen látom ennek a folytonosságnak a szándékát, és azt az igényt is, hogy az a szakmai felkészültség, amely jellemezte az MNT munkáját, biztosítva legyen az következő ciklusban is.

- A munka megkezdésekor tett egyik ígéretét messzemenően betartotta: a médián keresztül úgy kommunikálta, nemcsak Ön, de a hivatalban lévő tisztségviselő is az MNT tevékenységét, hogy mindenki számára nyilvánvalóak voltak azok az eredmények, amelyeket elértek. Mi az, ami kimaradt a Napról napra az MNT-vel rovatból? Melyek voltak a jelentősebb a problémák?

- Az hiszem, hogy nem kendőztem el a problémák meglétét. Természetesen nem csupán a problémákat kívántam közvetíteni, de nem rejtettem el azt sem, amikor bizonyos kérdésekben falakba ütköztünk vagy nem mentek a dolgok. Örülök annak, hogy most, amikor leköszönök, ennek a négy évnek minden eredményével és kudarcával szembesülni tudok. Kevesen mondhatják el egy ciklus végén, hogy a négy évvel ezelőtti ígéreteiknek 80-85 százalékát teljesíteni tudták.

Néhány dolog van, amelyek nem sikerültek. Itt kell megemlíteni az Európa Kollégiumot, amely egy stratégia programunk volt, sok pénzt és jelentős magyarországi támogatást fordítottunk rá. Szégyenszemre idén sem költözhetnek be a diákotthonba az újvidéki egyetemisták. Nem az MNT-től függött az, hogy befejeződik-e az épület, hiszen itt van a beruházó, a finanszírozó, a tulajdonos, és egyik sem a nemzeti tanács. Viszont mi szívvel-lélekkel azon voltunk, hogy sikerüljön. Ezt egy fájdalmas kudarcként élem meg.

A másik ilyen a szerb nyelvi képzés. Már a stratégiánkban konstatáltuk, hogy a tömbben a magyar fiatalság többsége nem tanul meg szerbül, annyira sem, mint németül, angolul vagy franciául. Ez nemcsak a társadalmi integráció szempontjából, hanem a szülőföldön való érvényesülés szempontjából is hatalmas probléma. Rengeteg olyan szakma, karrier van, amit jó szerb nyelvismeret nélkül nem lehet betölteni, befutni. A magyarság többsége nem rendelkezik ezzel a nyelvismerettel, aminek fő oka az, hogy hihetetlenül rossz a program, ahogyan a szerbet oktatják az iskolákban. Mi kidolgoztuk ennek az alternatíváit, a cselekvési terveket, a programjavaslatokat. Folyamatosan vertük a minisztérium ajtaját, de egyszerűen olyan nagy volt az ellenállás, az obstrukció az apparátusban, hogy nem értünk célt. Ezért kezdtük el alternatív módon oktatni a szerb nyelvet. Az egyetemre indulóknak a Magyar Nemzeti Tanács szervez felzárkóztató képzést, ami azonban nem helyettesíti a 12 évet az iskolában.

A sikertelenségek sorába tartozik még az alkotmánybíróság 2012-es ítélete, amely a magyar autonómiaépítés szempontjából rendkívül súlyos kudarc. Lehet azt mondani, hogy az alkotmánybíróság döntése lehetett volna még drasztikusabb az autonómiák megcsonkításában, de én így is egy hatalmas vereségnek élem meg ezt a döntést, amellyel beszűkültek a lehetőségeink, és amely jogszabályi jelentőségén túl azt is jelzi, hogy a szerb társadalomnak hihetetlenül nagy az ellenállása még a nem területi autonómia vonatkozásában is. Ez egyfajta vészcsengő abban a vonatkozásban, hogy még nagyon sokat kell tenni a bizalomépítés és elfogadtatás tekintetében, ami nem biztos, hogy nagy sikerekkel kecsegtet.

Kudarcként élem meg, hogy nem kapott társadalmi és politikai támogatást a szabadkai magyar állami egyetem koncepciója, amelyet a Magyar Nemzeti Tanács felkarolt. Kidolgoztunk egy komoly hatástanulmányt, de támogatottság híján nem tudtunk hozzálátni ennek a projektumnak a megvalósításához, noha azt gondolom, hogy az elmúlt 20 évben nem volt olyan jelentős magyar vonatkozású projektum, mint amilyen ez lehetett volna.

Az sem volt egy kellemes epizód számomra, amikor a Magyar Szó főszerkesztőjét váltottuk le. Annak ellenére, hogy én azok közé tartozom, akik szerint Pressburger Csaba szakmai mulasztásokat is vétett, ezzel hozzájárulva a saját leváltásához. Mégis, amikor főszerkesztőt váltunk le, az számomra, mint valamikori sajtósnak, egy olyan dolog, ami legfeljebb egy kényszerhelyzet eredménye lehet. Örültem volna, ha erre nem került volna sor.

- Szerettem volna rákérdezni, hogy utólag hogyan ítéli meg ezt a lépést. Sokan nem értettek egyet Pressburger leváltásával, a médiában dolgozók egy része az MNT jelentős presztízsvesztésének értékelte a történteket. Az elnöksége alatt talán ez volt a legnagyobb „botrány”. A választ megkaptam.

- Kibontanám ezt a történetet, amit általában kell elhelyezni a sajtószabadság összefüggésében. Azt hiszem, hogy a vajdasági magyar sajtóban a sajtószabadság körülbelül akkora, és akkora is lehet, mint általában a szerb sajtóban. Ez messze elmarad a legmagasabb standardoktól. Ugyanakkor azt gondolom, hogy illúzió azzal hitegetni magunkat, hogy létezik független és szabad sajtó annak eredeti értelmében bárhol a világon, ami nem azt jelenti, hogy ezért nem kell, vagy nem lehet erőfeszítéseket tenni. Ugyanettől terhes a mi kis sajtóvilágunk vagy akár a magyarországi sajtó világa is. A mai napig úgy élem meg, hogy ez egy olyan dolog, amelyben magának a sajtónak is sokat kellene tenni, hogy úgymond adjon a saját integritására, a saját szakmaiságára. Azzal is találkozom, hogy a mi sajtónkban is létezik öncenzúra, egyfajta alákérdezős stílus, gazsulálás, amire nem mindig van a másik oldalnak igénye. Ez egy kétirányú folyamat – általánosságban, nem csak a vajdasági magyar sajtó vonatkozásában –, akiknél a pénz van, azok mindig is tehetnek azért, hogy befolyásolják, hogy mi történik az adott sajtótermékben. Egyrészt ezek önkorlátozására is szükség van. Másrészt arra is, hogy valóban komolyan fogják fel magukat azok, akik a híreket, interjúkat készítik, tényfeltáró újságírással foglalkoznak. Itt szükség van egy kis bátorságra. Találkoztam már olyanokkal, akik azt mondták, hogy ha így tennének, akkor veszélybe kerülnének, esetleg levennék a fizetésüket. Ha nem kell bátorság ahhoz, hogy szókimondó légy, ott nincs bátorság. A bátorság az, amikor van egyfajta kockázata annak, amit teszünk.

- Nem érzi úgy, hogy azzal, hogy az MNT átvette az alapító-, társalapítói jogokat különböző médiaházak felett, az említett újságírók éppen ennek akarnak megfelelni?

- Mindig van alapítója a sajtónak. Nagyon kevés olyan sajtótermék van, aminek egyfajta önigazgatási modell szerint azok a tulajdonosai, akik írják a lapot. Akár a világ leghíresebb sajtótermékeit nézzük, azoknak is mindig van alapítójuk és tulajdonosuk. Ebben a vonatkozásban úgy gondolom, hogy a természetes alapítója egy közszolgálati szerepet ellátó magyar médiumnak a Magyar Nemzeti Tanács, nem a szerb állam és nem Vajdaság Autonóm Tartomány. Lehet, hogy nem ideális helyzet a sajtó olvasatában, hogy az MNT az alapító, de valakinek alapítónak kell, hogy legyen. Azt bizonyítja az elmúlt négy év, hogy a MNT egy olyan jó gazda módjára viselkedő és megbízható tulajdonos volt az általa alapított média irányában, amit nem biztos, hogy a média tapasztalt volna, ha mondjuk egy manipulatív, tőkével rendelkező befektető lenne a tulajdonosa ezeknek a közszolgálati tartalmakat biztosító médiáknak, vagy akár az a szerb állam, amelynek tudjuk, hogy azok a politikai pártok a mozgatói, akik hatalmon vannak. Lehet, hogy egy elméleti modell síkján létezik, de nem biztos, hogy az adott szerbiai körülmények között van jobb modell ennél.

- Ha már itt tartunk, a színházakkal kapcsolatban is érkeztek negatív visszajelzések a társulatok részéről mind az újvidéki, mind a szabadkai igazgató, illetve művészeti vezető kinevezésével kapcsolatban. Ezekben az esetekben mit tartottak döntőnek, a szakma hozzáállását, a társulat érdekeit vagy a közönséget képviselőket?

- Különbséget tennék a két eset között. Az Újvidéki Színház esetében arról volt szó, hogy az új igazgató kinevezésére vonatkozó pályázatra jelentkezett egy olyan személy, aki addig sikeresen részt vett a színház munkájában és fémjelezte a színház tevékenységét, sőt, megbízott igazgatóként is jelen volt, ő Gyarmati Kata. És jelentkezett Venczel Valentin színművész is, aki korábban az Újvidéki Színházban dolgozott, de hosszú évtizedek óta már nem tagja a társulatnak. A pályázaton kiderült, hogy Gyarmati Kata nem teljesíti azt a törvényes feltételt, hogy ki lehessen nevezni igazgatónak, akár támogatta a társulat, akár nem, a szakmai közvélemény akár nagyra becsülte a munkáját, akár sem, jogi akadályai voltak annak, hogy a Magyar Nemzeti Tanács őt támogassa, így a kulturális bizottság azt javasolta, hogy Venczel Valentint nevezzék ki, aki érvényes pályázatot adott be. Azt igyekszik a közvélemény elhallgatni, hogy mindkét esetben a Magyar Nemzeti Tanács egy véleményező joggal bírt, a döntést nem az MNT hozza meg. Az eltelt idő azt bizonyítja, hogy nem omlott össze a társulat, nem mentek el a színészek. Azok a vehemens bírálatok, heves, fenyegető, riogató felhívások, hogy Venczel Valentin tönkreteszi ezt a társulatot, szélnek ereszti az alkotói csapatot, hamisnak bizonyultak.

A másik esetben nem a színház igazgatójára tettünk javaslatot, hanem a magyar társulat művészeti vezetőjének személyére. Mezei Zoltán, aki megítélésem szerint sikeresen vezette nyolc éven keresztül a szabadkai Népszínház magyar társulatát, nem vállalta tovább a megmérettetést. A pályázatra jelentkező négy jelölt mindegyike megfelelt a feltételeknek. Az MNT kulturális bizottsága többségi szavazattal Andrási Attilát javasolta erre a tisztségre, akit egyébként a társulat nem támogatott. Ezt a javaslatot a színház igazgatója elfogadta. Itt volt mozgástere a bizottságunknak és a színház igazgatónőjének. Mindkét intézmény Andrási Attilát tartotta a legalkalmasabbnak. Szakavatott emberek, színházigazgatók, elismert színművészek ülnek a Kulturális Bizottságban, színházlátogatóként ízléstelennek tartanám a döntésüket megkérdőjelezni. Ősszel, amikor elindul az új évad, mindannyian alkothatunk majd véleményt arról, hogy a színház mutat-e egyfajta megújulást vagy fejlődést.

- Egy kérdés még a színházzal kapcsolatban: Szó volt arról is, hogy megalakítanák a Vajdasági Magyar Nemzeti Színházat Szabadkán, ebből a tervből nem lett semmi. Van rá reális esély, hogy megvalósul?

- Ezt is odasorolhattam volna az említett néhány kudarc közé, noha nem tettem arra ígéretet, hogy lesz Vajdasági Magyar Nemzeti Színház. Több olyan intézmény is van, amelynek alapító vagy társalapítói szerettünk volna lenni, ilyen a Népszínház is. Itt sajnos az eddigi alapítók a törvényes rendelkezések ellenére sem mutattak hajlandóságot, hogy ez megtörténjen. Arra reális esély van, sőt, szükség is van, hogy a szabadkai Népszínház magyar társulata önálló színházként működjön, akár Magyar Népszínház, akár Vajdasági Magyar Nemzeti Színház néven. Nagyon gazdag a színházi palettánk,négy és fél hivatásos társulatunk van. A szabadkai Népszínháznak van leginkább repertoárját és nézőszámát tekintve is nemzetiszínház jellege. Szükség van arra, hogy önállósuljon, hiszen a szerb társulatnak egészen más szerepe van az ország színjátszásában, mint a magyarnak, amely a mi központi színházunk. A két társulat kiegyenlítése a magyar színjátszás rovására ment az elmúlt időszakban. Ki kell mondanunk, hogy a célunk a társulat önállósítása, ami nem önálló épületet és eszközöket jelent, de működésében, pénzelésében, programpolitikájában egy önálló intézmény kell, hogy legyen.

- Az MNT első lépéseinek egyike az oktatásügyi stratégia kidolgozása, erre fektették a legnagyobb hangsúlyt is. Joó Horti Lívia, az MNT közoktatási bizottságának elnöke többször nyilatkozott a magyar nyelven tanuló diákok számának alakulásáról, a beiskolázási kampányról. Folytatódik-e a csökkenő vagy stagnáló tendencia? Hogyan látja az elindított folyamatok jövőjét?

Az oktatási stratégia szerkezetét már 2008-ban és 2009-ben kidolgoztam. Mint tartományi kisebbségügyi titkár számos adathoz és információhoz jutottam hozzá. Éreztem, hogy az oktatás területén van a legnagyobb mozgásterünk, ott dől el ennek a közösségnek a jövője. A két magyar tehetséggondozó gimnázium megalapításkor 2003-ban már egy új oktatáspolitikai szemlélet jegyében történt a fejlesztés. Amikor az MNT-ben elfoglaltam az elnöki tisztséget, közkinccsé tettem ezt a dokumentumot, amihez hozzátettek mások is, így kibővült, gazdagodott. Az a meggyőződésem, hogy a tudás a legjobb befektetés. A magyar közösségünknek, amely rengeteg hátrányt szenved, igazából a tudáson, oktatáson keresztül van kitörési lehetősége. A mandátum négy évét felölelő beszámolóból kiderül, hogy a legkézzelfoghatóbb eredmények is ezen a területen mutatkoznak meg.

Három dolgot emelnék ki, amire kifejezetten büszke vagyok ezen a téren. Az első, hogy a magyar nyelvű iskoláztatás presztízsét sikerült növelni. Elmondhatjuk, hogy mostanra jóval kevesebben iratkoznak szerb osztályba azok közül, akik tanulhatnának magyar nyelven is, köszönve az iskolabusz programnak, a beiskolázási támogatásnak, a felvilágosító kampánynak, vagy a Vackor-kampánynak.

A másik, amit kiemelnék, hogy sikerült a pedagógusokkal, az iskolákkal való együttműködésen keresztül magyar közoktatás minőségét is javítani. A PISA felmérések tanúsága szerint a magyarul tanító iskolák a legjobb iskolák Szerbiában. Ez a minőségi változás az elmúlt években következett be, ami nem közvetlenül az MNT érdeme, de az oktatással való törődés, a tanárokkal való kapcsolattartás hozzájárult a mérhető változáshoz, az egészen biztos.

A harmadik dolog pedig a komplex ösztöndíjazási program, amelynek a fő célja az volt, hogy tömegesen lehetővé tegyük a magyar fiataloknak a szülőföldjükön való felsőoktatási oklevél megszerzését, segítsük az érvényesülésüket. Egy olyan egyedülálló rendszert hoztunk létre, amelynek nem volt előzménye sem Szerbiában, sem Közép-Kelet-Európában. Ebben a támogatási rendszerben, adatbázisban több mint 1500-an fordultak meg eddig. Talán ez a legnagyobb dobás az elmúlt négy évben, hiszen a most alakuló fiatal értelmiségi tömeg egy olyan potenciált jelent, ami megváltoztathatja ennek a vidéknek, ennek a közösségnek a sorsát. Generációk fognak diplomát szerezni a következő mandátum alatt az MNT támogatásával, akik jóval nagyobb százalékban képzelik el itthon a jövőjüket. Az ehhez kapcsolódó Várady kiválósági ösztöndíj pedig már egy közösségi szolidaritás eredménye.

A felsoroltak tükrében esélyünk van a szemléletváltásra. Mindaddig nem lehet jövője a közösségnek, amíg maga a közösség nem hisz benne. A legnagyobb problémánk mint közösségnek, hogy kisebbségben vannak azok, akik itthon látják a boldogulásukat, a családjuk jövőjét. Bízom abban, hogy a mostani ösztöndíjasok közül sokkal több ilyen szemléletű vezető, szakember kerül ki. Ha ez így lesz, akkor nem kell aggódnunk a jövőnkért. Amire a kérdésében utalt, hogy a beiskolázási kampány sikerének ellenére is csökken a kisiskolások száma, az annak az eredménye, hogy csökken a születésszám itt, a Vajdaságban, ehhez társul még az a divat, ami az elvándorlást jelenti. Ez pedig azt bizonyítja, hogy minden eredményünk megkérdőjeleződik, ha nem tudunk változtatni azon a tendencián, hogy a fiatalok nem házasodnak, nem vállalnak gyereket, vagy csak egy gyermeket vállalnak. Ha ezen a helyzeten nem tudnak változtatni a döntéshozók, akkor minden törekvésünk ellenére ez nem más, mint egy jól megszervezett eutanázia vagy lámpaoltás.

- A beiskolázás kapcsán az MNT olyan tabutémákat is feszegetett, mint amilyen a vegyes házasságokból származó gyermekek vagy a más nemzetiségű gyermekek magyar osztályokba történő iratkozásának ösztönzése. Egy kérdés azonban nem került terítékre, mégpedig a roma gyermekek beiskoláztatása. Tudjuk azt, hogy nincsen roma anyanyelvi oktatás Szerbiában, a többségi magyar közösségekben élő roma származású diákok magyar osztályba kerülnek, ami óriási kihívást jelent a pedagógus számára és a tanuló számára egyaránt. Hogyan látja ezt a problémát? Milyen kapcsolatban áll az MNT a Roma Nemzeti Tanáccsal, illetve a cigányság érdekképviseleteivel?

- Ez azért összetett kérdés, mert a Roma Nemzeti Tanács nem azok irányítása alatt áll, akiknek kapcsolata lenne a magyar romákkal. Különbséget kell tennünk legalább három roma közösség között. Az egyik a magyar többségű területeken hagyományosan élő, a magyarsággal kontaktusban lévő, magyarul beszélő, vagy magyarul is beszélő közösség, a legtömegesebb ezek közül a horgosi és a csantavéri összesen 1000-1500 fővel. Egy másik, amely jelen van a magyarok lakta környezetben, a koszovói roma közösség. Ezek a romák kulturálisan távol állnak a magyarságtól, szerb osztályokban tanulnak a gyerekeik. A harmadik csoport a roma mellett szerb nyelvet beszélők közössége, velük általában nem élünk egy térségben. Amikor a Roma Nemzeti Tanáccsal való egyeztetések folynak, akkor a legkevésbé tudunk egyeztetni a magyar romákkal kapcsolatban, mert ők nincsenek képviseltetve a Roma Nemzeti Tanácsban, rólunk nem is igazán vesznek tudomást, hiszen egy néhány százalékos populációt jelentenek csupán. Ami a magyar romákat illeti, azt gondolom, hogy helyileg kell kezelnünk a problémákat, amennyire lehet, integráljuk a magyar közösségbe. Saját magunk árnyékát is néha túl kell lépnünk, mert amennyire nem szeretjük, hogy velünk szemben kirekesztően viselkednek, mi is tudunk kirekesztően viselkedni. Az lenne jó megoldás, ha ennek a közösségnek lenne autentikus nem kormányzati szervezete és képviselete, mert legtöbbször az okozza a gondot, hogy nem igazán van kivel tárgyalni arról, hogy közösen megoldjuk a problémákat. Nagy kérdés, hogy a magyar roma kisebbséget a Magyar Nemzeti Tanácsnak kell-e képviselnie, hiszen a közösség szorosan kapcsolódik a magyar kultúrához, de etnikailag a roma közösség része.

- A Magyar Nemzeti Tanács egyik utolsó elfogadott stratégiája a demográfiai stratégiai. Milyen esélyeket lát ebben? A probléma két fókuszát már meghatározta: a születésszám csökkenését és az elvándorlást, amit divatnak nevezett, de talán egyesek kényszer szülte lépésként élik meg, míg mások maradhatnának, de mégsem teszik.

- Valóban provokálok azzal, hogy divatnak nevezem az elvándorlást, de ez a provokáció abból ered, hogy környezetből ismert esetek legalább felében olyan emberek döntenek úgy, hogy külföldre költöznek, akiknek nincsen valódi egzisztenciális problémájuk, és úgymond a „divat” hatására döntenek úgy, hogy jobb külföldön mosogatni, mint itthon a szakmájukban dolgozni. De nem akarom megkerülni a kérdést. A demográfiai stratégiai az én szempontomból becsületbeli ügy volt. Vannak olyan jelenségek, amelyeket szőnyeg alá söpörni, amelyekkel kapcsolatban hazudozni, mellébeszélni, vizet prédikálni a szó szoros értelmében bűn. Ezekről a problémákról, amelyek alapjaiban rengetik meg a közösséget, mint a gyermektelenség, az elöregedés és a kivándorlás, szólni kell. Az elhallgatás, amit ebben a kérdésben egyes politikusok, közéleti személyiségek és a média folytatott az elmúlt években, egy hihetetlenül képmutató magatartás volt, ami két dologból állt. Egyfelől nem nevezzük nevén a gyereket, nem mondjuk ki, hogy a fogyatkozás fő oka az alacsony születésszám. A másik dolog, amit ki kell mondani, nincs semmi összefüggés a gazdagság, a nyugati életszínvonal és a gyermekvállalás között. Ne hazudjunk magunknak, ne mondjuk azt, hogy majd akkor lesz sok gyerek, ha nem lesz 25 %-os a munkanélküliség. Nem lesz. Ezért tartottam becsületbeli ügynek azt, hogy ez a stratégia megszülessen és a Magyar Nemzeti Tanács a maga részéről megtegye azt, amit megtehet. Korlátozottak a lehetőségeink, ahhoz azonban hozzátehetünk, hogy az anyaság megkapja a megbecsülést, legyenek olyan munkahelyek, ahol az anyáknak nem kell választania a munkahely és a gyermekvállalás között, hogy az önkormányzatok legalább részben enyhítsék a nagycsaládosok terhét. Mindebbe bevontuk a médiát, amely a példamutató nagycsaládok bemutatásával közvetítette ezeket a taburomboló üzenetek. Mert az ember könnyen mondja, hogy nem vállal gyereket, nem házasodik meg, mert majd akkor kell, ha biztonság lesz, gazdasági jólét. A környezet elbizonytalanít sokakat. Amikor kiosztottunk a példamutató nagycsaládosok díját, jó volt látni, hogy hány ilyen boldog nagycsalád van a Vajdaságban. Ők látták, hogy nem egy újabb autó vagy táblagép teszi őket boldoggá. A közösségi elismerés megerősíti őket, a környezetüket is, a következő generációt is mindezen értékekben.

- Ön négygyermekes családapa, ez a hivatás megmarad az MNT után is. Mik a tervei a jövőben?

- Továbbra is itthon képzelem el a saját és a gyermekeim jövőjét. A hazaszeretetet, illetve a közösség iránti elkötelezettséget valahol örökül kapjuk a szüleinktől, akik a nagyszüleiktől kapták, én is sértetlenül szeretném átadni ezt az értéket a gyermekeimnek. Ebből a szempontból semmi nem változik.

Én eddig sem a politikából éltem, mindvégig egyetemi oktatóként dolgoztam. Azt tervezem, hogy ennek a tevékenységnek a kiteljesedése vár a jövőben. Több egyetemen tanítok, számos olyan tudományos munkát nem írtam meg az idő szűke és a közéleti szereplés miatt, ami ért bennem, amivel foglalkozni szeretnék. Ugyanakkor nem mondom, hogy soha semmilyen politikai tisztséget nem vállalok. Most politikai nyugdíjba vonulok, hogy valaha visszatérek-e, az sok mindentől függ.

Amikor 13 évvel és 10 hónappal ezelőtt beléptem a politikába, az is úgy történt, hogy megcsörrent a telefonom és azt mondták, hogy engem látnának szívesen a tartományi titkárnak, másnapig adtak gondolkodási időt, amire nem volt szükség, mert rögtön elvállaltam. Mindig úgy éreztem, hogy engem valamilyen csillag vezet az úton. Ez a szakasz most lezárul. Az hogy mi történik a jövőben, várjuk ki.

Kívánunk feladatokban és kihívásokban gazdag felkéréseket és telefonhívásokat!

Basity Gréta