„Ugyanez van Erdélyben is. Ezt mind mi ellenünk építik” – mutatott az épülő újvidéki tömbházak dzsungelére, amikor hajnal felé kitessékeltek bennünket az egyik szerb kiskocsmából, – „de hiába, mert úgyis megbetegítjük őket!” Azóta elmúlt pár évtized, a dzsungel „itt” is, „ott” is, meg „amott” és „amottabb” is még nagyobb lett, csak mi lettünk betegebbek, egyaránt a szó mind átvitt, mind túlságosan is konkrét értelmében.

Gazsi akkoriban még baloldali anarchistaként rendezte füzetbe szamizdatként megjelenő első teóriáit, aztán volt egy, a klasszikus angol konzervativizmussal, majd a neoliberális gazdaságfilozófiával kacérkodó „búcsúja” a „baloldaltól” – hogy miként ez esetében megjósolható volt, visszataláljon az antikapitalista kiindulóponthoz, a frankfurti iskolához, sőt még Marx Alapvonalaihoz is.

A nyolcvanas években többször, később már csak elvétve találkoztam vele. Amikor 1992-ben a miloševići rezsim letartóztatott és bezárt, kaposvári könyvesszekrényünk hátoldalán öcsém – november óta ő sincs már – megtalálta Gazsi pesti telefonszámát. Évekkel korábbról tudta tőlem, hogy oda van feljegyezve annak a két-három, általam megbízhatónak tartott embernek az elérhetősége, akit értesíteni kell, ha engem egyszer a balkáni zsernyákok lefognának. Szerencsére Gazsi száma – ekkor már magyar országgyűlési képviselő volt – nem változott. Másnap felszólalt az érdekemben, s ezzel örökre az adósává tett.

Utoljára két vagy három évvel ezelőtt egy nyári délelőttön körülbelül másfél órát beszélgettem vele – hosszú kihagyás után. Bár eközben is, noha távolról, de valamennyire mégis követtük egymás politikai pályáját – és nem voltunk egymással megelégedve. Ő Orbán politikájának esküdt ellenségévé vált, én meg ellenkezőleg. Politikai analíziseit azok alapos elméleti körítései ellenére a legtöbbször nem tudtam komolyan venni, mert a gyakorlatban hasznavehetetleneknek bizonyultak. (Elméletírókat ilyen kudarc gyakran ér.) Európa katasztrófa felé rohanását viszont – legalábbis ezen a beszélgetésen – pontosan látta. Mégis, felelete arra a kérdésemre, hogy szerinte mi a teendő, megdöbbentett: „Be kell dobni a gyeplőt a lovak közé, aztán menjenek, amerre akarnak!” Ha ezt filozófus mondja, az legrosszabb esetben is csupán szeszély, ha politikus: bűn.

A kilencvenes években a kisebbségi autonómia gondolatától úgy ódzkodott, mint ördög a tömjénfüsttől. A kisebbségi magyarokat a gettósodástól féltette – ezt a „jóindulatú” gondolatmenetet sajnos már ismertük mind a nagyjugoszláv liberálisok és reformkommunisták, mind pedig a nagyszerb nacionalisták szótárából. Gazsi mintha már elfelejtette volna, amit kolozsváriként járva Újvidék utcáit még tudott: hogy mi is az, amit ellenünk építenek és miért.

Mégis: azt kell mondjam, rendkívüli személyiség volt, jó ember és egyenes jellem. Köszönöm, hogy ismerhettem!

Isten nyugosztalja!