Tulajdonképpen büszkeséggel kellene, hogy eltöltsön az a tudat, hogy most már mi is a győztes hatalmakhoz tartozunk! Azoknak a nemzeteknek a közösségéhez, amelyek antifasiszta koalíciót alkottak a második világháborúban, és vereséget mértek a náci eszméket hirdető, sötét tengelyhatalmakra. A mi alatt természetesen az összes szerbiai állampolgárt értem, kivétel nélkül - magunkat, kisebbségieket is beleértve -, hiszen a múlt szombati moszkvai katonai díszszemlén a szerb elnök magától értetődően az egész országot képviselte.

Így akár személyesen is büszke lehetnék arra, hogy a Győzelem napján az államfő képviseletében lélekben magam is ott lehettem a moszkvai díszpáholyban, amikor a Kreml előtti tér felett elhúztak a legkorszerűbb orosz harcigépek, végigdübörögtek a diadalmas orosz hadsereg páncélosai, köztük az az Armata nevű szupertank, az orosz haditechnika csodája, amely feltartózhatatlanul képes eljutni a kontinens bármelyik pontjáig. És a díszpáholy válogatott vendégei előtt elmasíroztak az elitegységek, köztük a szerb hadsereg délceg gárdistái is.

Eddig valahogy mindig volt bennem egy nagy adag kétely, hogy a győztesek bevesznek-e egyszer engem is maguk közé? Nem hányják-e szememre apáink bűneit, azt, hogy vesztünkre rossz oldalon sorakoztak fel. Jó, nem konkrétan az én felmenőim, ők épp olyan kisemberek voltak, mint jómagam, dehogy tudtak beleszólni abba, hogy melyik oldalra álljunk! Hanem az akkori országvezetők, akik egy másik ország vezetői voltak, amelyhez mi is tartoztunk. De most megértük, hogy mi is felsorakozhatunk a győztesek oldalán.

Olvasom a belgrádi tudósítók beszámolóit, és úgy érzem, mintha engem is hatalmába kerítene a lelkesedésük. Csak úgy röpködnek a szemlével kapcsolatos magasztos jelzők, a „grandiózus”, a „csodálatos”, a „fenséges”. És hogy ez volt az eddigi legnagyobb moszkvai katonai parádé. Idézik Putyin elnököt, aki arról beszélt, hogy bár a Nyugat újraélesztené a hidegháborút, országa kész megvédeni a békét az egész földgolyón. A Nyugat a moszkvai díszszemlét is megpróbálta bojkottálni, de nem sikerült nekik, mert lám, „a világ harminc befolyásos államférfija volt jelen”. Hogy csak a legeminensebb vendégeket említsük: Hszi Csin-ping kínai, Pranab Mukherjee indiai, Raul Castro kubai elnök, valamint Tomislav Nikolić és Milorad Dodik... Igaz, a vezető nyugati hatalmak és az Európai Unió államférfiai közül senki sem jelent meg, így tiltakozva az oroszok ukrajnai beavatkozása miatt, de úgy látszik, ez senkit sem zavart Moszkvában.

Arra viszont ugyancsak büszkék lehetünk, hogy – a hazai lapok beszámolói szerint – Moszkvában a kínai elnök után a szerb elnök kapta a legnagyobb publicitást, a szerb gárdisták felvonulását pedig Vlagyimir Putyin lelkesen megtapsolta. Sőt, az egyik lap értesülése szerint az orosz elnök annyira fellelkesült szereplésükön, hogy kifizette ott-tartózkodásuk költségeit. A szerb elnök pedig arról beszélt, hogy milyen nagy nap volt ez Szerbia, a szerb hadsereg és a szerb történelem számára. Miközben a Putyin elnökkel való találkozón sikerült tovább mélyíteni a baráti kapcsolatokat a két ország és a két nép között.

Úgy látszik, hogy a két nép közötti kapcsolatok mélyítésében a katonai díszszemlék kulcsszerepet játszanak: a mostani moszkvai és a tavaly az orosz elnök tiszteletére rendezett belgrádi parádé is ezt a célt szolgálta. Igaz, a belgrádi nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és kidobott pénz volt megrendezése, mert Putyin röviddel ezután lemondta a Déli áramlat gázvezeték építését, amihez oly nagy reményeket fűztek Szerbiában. Az hozta volna meg jólétünket. De ne legyünk kicsinyesek, a barátság csak fontosabb, mint holmi gázvezeték.

Szóval lenne mire büszkéknek lennünk a moszkvai parádé kapcsán... Csak tudnék szabadulni attól az eretnek gondolattól, attól a felszínes benyomásomtól, hogy ez a fényes díszfelvonulás inkább hasonlított erődemonstrációra, mint békefelvonulásra. És el tudnám felejteni azt, hogy miközben Nikolić az antifasiszta szerepében tetszeleg, néhány éve még egy igencsak sötét eszméket hirdető pártnak volt a főkolomposa, és a mai napig sem mondott le csetnik vajdai kinevezéséről, amivel egykori bajtársa, Vojislav Šešelj tüntette ki.

És azt a történelmi tényt is nehezen tudom felfogni, hogy Szerbia hetven éve a győztes hatalmak közé tartozott, és most teljes joggal tünteti fel magát az egykori antifasiszta koalíció tagjának. Mint ahogy azt is nehéz összeegyeztetni, hogy miközben a szerb elnök a moszkvai díszpáholyban feszít, nyíltan dacolva az unió által meghirdetett szankciós politikával, addig legközelebbi „harcostársa”, A. Vučić kormányfő Washingtonba készül azzal a bevallott szándékkal, hogy támogatást kérjen az amerikai kormánytól Szerbia gyorsabb uniós csatlakozásához.

Hiába, nehéz megtalálni a jóléthez vezető utat.

J. Garai Béla