Válasz
Mezei Szilárd: „Ha az embernek szerencséje van, ott tud érvényesülni és kiteljesedni, ahol született”
Betűméret:             

Mezei Szilárd, kétszeres Sterija-díjas, Vajdasági Művészeti díjas zentai zeneszerző, brácsás, improvizatív zenész neve valószínűleg sokaknak ismerősen cseng. Muzsikálni is biztosan sokan hallották már, bár mintha külföldön több fellépési lehetőséget kapna. Sokat koncertezik különféle felállásokban, de mint mondja, sok turnét nullszaldóval vagy mínusszal fejeznek be, tehát nem irigylésre méltó a zenészek helyzete. Tipikus művészsors? Mezei Szilárddal beszélgetünk zenéről, kultúráról, lehetőségekről, megbecsülésről, tervekről.

- Mivel foglalkozik mostanában? Zenét ír vagy több a koncert? Hogyan élte meg a Covid-időszakot?

- A kettő legtöbbször összefügg, bár az utóbbi években sokat – vagyis a korábbiakhoz képest többet – dolgoztam olyan műveken, amelyeket nem a saját zenekarommal adtunk elő. Mint mindenki, nehezen éltem meg a Covid-időszakot, de nem adtam fel, és a nagyon beszűkült lehetőségek ellenére igyekeztem dolgozni, korábbi elkezdett darabokat befejezni, régi terveket megcsinálni, ami anyagilag ugyan nem jelentett semmit, viszont próbáltam a felszínen maradni a munkát illetően, és kondícióban tartani magam. Hosszabb távon természetesen ez nem működik, visszajelzés és élő zene nélkül, de egy ideig sikerült, és a vége felé persze voltak már mélypontok is. És sajnos, ha valamilyen szempontból véget is ért a járványidőszak, vagy legalábbis enyhült, az utána következő időszak se az igazi újrakezdésről szólt, szól, hiszen a karantént felváltotta a háborús helyzet. Kiemelném, hogy a Covid- időszakban megvalósulhatott például egy több mint húsz éves tervem, a Sors bolondjai (Hommage á William Shakespeare) című egészestés kamarakompozíció, amelyet a kvintettemmel adtunk elő Magyarkanizsán, és amelynek felvételét később leadta a szerb közszolgálati rádió hármas csatornája is.

- Sokak szerint a művészet háttérbe szorul Szerbiában, de talán Magyarországon is. Ön ezt hogyan látja? Ha Ön is így gondolja, ezt hogyan éli meg?

- A művészet mai állapota, folyamatos visszaszorulása, egyáltalán a kultúra egyre mostohább helyzete egy hosszú, régóta tartó – és nem csak Szerbiára és Magyarországra vonatkozó, hanem globális - tendencia eredménye, és ez a folyamat tart, és csak egyre rosszabb lesz, legalábbis abból a szemszögből, ahonnan én nézem, viszont természetesen van több más nézőpont is, és a kérdés mindig az igény. Művészettel foglalkozó – és így a kultúrához közvetlenebbül is kapcsolódó – emberként nem tudok objektív véleményt mondani erről, hiszen nem vagyok se társadalomkutató, se filozófus, és ha folyamatosan azt érzékelem, érzékeljük, hogy egyre kevesebb az igény a művészetre, vagy legalábbis arra a művészetre, amivel magam is foglalkozom, akkor ennek az okát nem csak kívül, hanem belül, bennünk, művészekben és a művészetben, mint olyanban is keresni kell. A művészet néha szerintem egy kicsit túl van misztifikálva olyan szempontból, hogy gyakran szinte leválik a mindennapi életről (részben önnön hibájából, belterjességéből kifolyólag is), holott teljesen természetes módon az életnek, a közéletnek, a mindennapoknak is része kellene, hogy legyen, ahogy eredetileg az is volt, ilyen alapból született, amellett, hogy természetesen a mindennapokon felülemelkedőnek is kell lennie, szakrálisnak is. Hiszen igazából minden emberi tevékenység valahol szakrális és elemelkedett is, amennyiben a teljességgel mérten születik, úgy foglalkoznak vele.

Az immár teljesen anyagelvű világunkban, ahol a nagyon kis kivételektől eltekintve, szinte kizárólag a „minél rövidebb távon, minél kevesebb befektetéssel, minél nagyobb profitot” elve működik, ez talán a leginkább, a leglátványosabban a kultúrán, a művészet helyzetén érhető tetten, holott az élet minden területén hangsúlyosan és végzetesen jelen van és rombol. Ezt nem is ragoznám tovább, hiszen mindenki pontosan érti, tudja, és nap mint nap érzi, hogy ez mit jelent a gazdaságban, a termelésben, a szolgáltatásokban, és így tovább. És mindez úgy, hogy az egyes emberre nézve (de a közösség létére nézve se) még sincs így, és nem az emberek gondolkodnak, éreznek, tevékenykednek rosszul, rossz szándékkal, nyereségvággyal. Mégis, ahogy a Tao te Kingben írja Lao Ce:
„A lágytól a merev hogy megreped,
a gyöngeséget hogy legyőzni nem lehet,
az égalattiban mindenki tudja,
senki sincs, aki eszerint cselekedne.”

Olyan ez, mint Andersen meséjében, a Király új ruhájában. Vagy mint, ahogy Simone Weil írja: „Az embernek meleg csend kell, és jeges tumultust adnak neki.”

A politika által uralt világunkban – és a politikán nem azt értem, ami az eredeti jelentése lenne, hogy a közért való tevékenység – minden az egyes, önző, nem közösségi érdekeknek van kiszolgáltatva, és ebben a betegesen nárciszoid televényben természetes módon a gondolkodásra, elmélyülésre, kritikára való ösztönzés, ami a művészet egyik szerepe a sok közül, megbélyegzésre, üldöztetettségre, végső soron eliminálásra van ítélve. Ezt látjuk az egyre inkább leépített, úgynevezett kulturális támogatásoknál is, ami ma már egy szitokszó szinte, hiszen maga a kifejezés azt sugallja, hogy a kultúra, a művészetek tulajdonképpen teljesen értelmetlenek – hiszen nem rentábilisak -, a művészek ingyenélők és támogatásokból szeretnének megélni, netalán profitálni, ugyanakkor az mindenkinek természetes, hogy teljesen ingyen, illetve illegálisan, de büntetlenül juthatnak kulturális tartalmakhoz a világhálón keresztül, és még a minimális, szimbolikus támogatástól is többen visszakoznak, ugyanakkor azt senki se várja el, hogy a kenyeret, tejet, stb. ingyen, vagy lopva kapja meg valaki a boltban.

Természetesen, ma már nagyon nehéz különbséget tenni – legalábbis ilyen szempontból – a művészetek között, hiszen amennyiben egy művészeti alkotás tömegeket szólít meg – ez a kommersz művészet – az természetes és logikus, hogy – mivel rentábilis és profitorientált – ezért érdemes a támogatásra, míg minél kevésbé a tömegeknek készül, annál kevésbé az.

A baj ott van, hogy ennek valójában semmilyen értelme nincs. Egyrészt, nem az igény határozza meg a kínálatot, hanem a piac. Az igény sokkal magasabban van, mint amit a kínálat nyújt. Az emberek nem hülyék, nem igénytelenek, sőt. Viszont abban a kommunikációs dömpingben, ami a mai anyagelvű világot jellemzi, a közönségnek és a közösségnek kevés esélye arra, hogy találkozzon az esetleges igényének megfelelő tartalommal, ami után dönthet. Nincs döntési helyzetben, ki van zárva belőle, csak aközül válogathat, amit elébe tesznek. Nincs igazi verseny.

Ezzel kapcsolatban van két személyes példám is. Októberben két nap különbséggel volt két koncertünk is Újvidéken, az egyik a Zenit könyvesboltban, Jávorka Ádámmal duóban, amelyen körülbelül tízen voltak, míg a másik, két nappal később a Városi Hangversenyteremben lett megtartva, ahol a Polar nevű kvartettemmel és Evelyn Glennie világhírű, Grammy-díjas skót ütőhangszeressel játszottunk, az EPK (Újvidék Európa Kulturális Fővárosa) keretein belül, és erre a koncertre egy héttel korábban elkeltek a jegyek (a terem 480 férőhelyes), voltak óriásplakátok Újvidék- és Belgrád-szerte. Természetesen az utóbbi koncert Evelyn Glennie neve miatt volt látogatottabb és jobban meghirdetve, viszont mindkét koncerten ugyanolyan jellegű, szabad improvizatív zenét adtunk elő, és mindkét koncert közönsége nagyon lelkes volt, mindkét koncert igazán sikeresnek mondható. Tehát valójában nem a tartalom az, ami a „sikert” meghatározza, hanem a reklám, a média, PR, stb.

A másik példám más jellegű, és a kultúrpolitikára reflektál. Körülbelül fél éve felhívtak telefonon (és nem írásban, ami fontos különbség, a politika, ha csak teheti, kerüli a visszanyomozható, dokumentálható dolgokat) egy kulturális szervezetből, amelyről gyanítom, hogy bizonyos politikai körökhöz, közegekhez áll közel. Szerettek volna felkérni egy nagyobb projektumban való részvételre, mint zeneszerzőt. Miután nagyvonalakban elmondták, miről lenne szó, azt válaszoltam, hogy elviekben nincs akadálya, de a végleges döntésemhez természetesen konkrétumokat is szeretnék tudni a projektumról, kik vennének benne részt, stb. – és itt anyagiakról még nem is volt szó, – mire rövid csönd után azt a választ kaptam, hogy visszahívnak egy félóra múlva. Azóta se hívtak vissza. Ebből csak arra tudtam következtetni, hogy amennyiben az ember a politikum felé nem viseltetik alattvalóként, azonnal hálásan, további kérdések nélkül, úgy nem rúghat labdába. Persze ez csak egy példa, és az én személyes példám, ami lehet, hogy egyedi, és más ilyet nem tapasztalt. És magam is fel tudnék hozni – hál istennek sokkal több – olyan példát, ahol, még ha politikához közel álló volt is a felkérő, akkor se szóltak bele a munkába és nem tették azt ilyen dolgoktól függővé.

A lényeg az, hogy ha valaki komolyan veszi a munkáját, az alkotói szabadságát, akkor abba semmilyen politika lényegében nem tud beleszólni, és a művészet története erről szól, és erről is fog szólni, szerintem. Nagyon fontos dolog az életben a kompromisszum, a kompromisszumkészség, nélküle nem létezhetnénk, de tudni, érezni és alkalmazni kell a különbséget – mondjuk így, magyarul – a kompromisszum és a megalkuvás között.

- Milyen művek születtek mostanában, mik vannak tervben?

- Nem szeretnék kitérni a kérdés elől, és szeretnék rá részletesen válaszolni, ugyanakkor nem tartom annyira fontosnak az ilyen magamutogató felsorolásokat, ezért az olvasó nyugodtan átugorhatja ezt a válaszomat, lényegében nem veszít sokat vele.

Az utóbbi fél-egy év aránylag - a korábbi másfél évhez képest pedig kifejezetten - aktívnak mondható, koncerteztem a Grencsó Kollektíva vendégeként Budapesten, a BMC-ben, volt egy rövid túrnénk Hock Ernő nagybőgőssel Szerbiában és Magyarországon, illetve ugyanekkor volt egy stúdiófelvétel is Hock Ernővel és Miklós Szilveszter ütőhangszeressel. Áprilisban és májusban, nagy örömömre, újra dolgozhattam Urbán András rendezővel a Kosztolányi Színház és az Újvidéki Színház közös produkciójában, az Amikor Isten hasba rúg című előadás zeneszerzőjeként, amelynek a bemutatója júniusban volt. Május végén volt egy egyhetes turném Phil Minton 81 éves legendás angliai énekessel duóban, Szlovéniában (a Cerkno Jazz Fesztiválon), Magyarországon és Szerbiában (többek között a belgrádi Ring Ring fesztiválon) – ez utóbbi turné és együttműködés egy régi álmom és tervem volt, ami tavaly novemberben éppen a járvány miatt hiúsult meg az utolsó pillanatban, és idén szerencsére sikerült bepótolni. Mindeközben kaptam egy felkérést a Gyüdi Sándor karmester által vezetett Szegedi Szimfonikus Zenekartól, a Magyar Zene Napjára írandó szimfonikus műre, aminek a címe Kréta(kör)virág, és amit május 30-án mutattak be Szegeden, illetve később, szeptember 15-én Magyarkanizsán is. Ez a felkérés nagyon megtisztelő volt, és egyfajta hozadéka is annak a gyümölcsöző együttműködésnek Gyüdi Sándorral és a szegedi zenekarral, aminek első állomása a Fuvolaversenyem bemutatása volt 2017-ben, Ittzés Gergely fuvolaművész közreműködésével, illetve egy másik (Tű, tő, tó című) szimfonikus művemnek, 2020-ban. Május végén koncerteztem régi kedves zenésztársaimmal/mestereimmel, Márkos Alberttel és Benkő Róberttel Budapesten, és június elején volt a bemutatója a budapesti Urániában a Szabadító című követéses dokumentumfilmnek is, aminek a zenéjét én írhattam, a rendezője pedig Hajnal Gergely volt. Június végén adtunk egy koncertet a kishegyesi Dombos Festen a vajdasági magyar népdalokat feldolgozó Túl a Tiszán Innen nevű, az eredeti 11 -hez képest 17 tagra bővült zenekarommal, ami nagy dolog volt a számunkra, két szempontból is, egyrészt, mert sok év után újra játszhattunk a Dombos Festen, másrészt, mert egy ilyen nagy felállással, amivel egyébként már négy dupla CD kiadványunk is megjelent az elmúlt években, és még egyszer ennyi vár kiadásra, a nagy sikerű 2019-es budapesti koncertünk után újra felléphettünk. Július elején részt vehettem egy németországi improvizációs zenei fesztiválon, Alexander Frangenheim német improvizatív zenész szervezésében, ami nagy megtiszteltetés volt a számomra, és amiről nagyon jó élményekkel - és ami különösen fontos - itthon is hasznosítható tapasztalatokkal tértem haza, nem utolsósorban amiatt, mert immár nyolcadik éve szervezek nemzetközi improvizatív-zenei műhelyeket Zentán, nyaranta, a saját Levegő-Vazduh-Air nevű polgári társulással és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézettel közös szervezésben, amely műhely idén nyolcadszor került megrendezésre Zentán, július közepén, és amely, mint minden évben, idén is nagyon jól sikerült, úgy szakmai, mint emberi értelemben. Ennek a műhelynek az elsődleges célja, a komoly szakmai munkán túl a különböző területekről érkező improvizatív és leendő improvizatív zenészek találkozása, együttműködése, barátkozása.
Július 23-án volt szólókoncert-sorozatom első állomása Debrecenben, a Campus fesztiválon, a debreceni Csokonai Szinház vendégeként. Július végén koncerteztem Győrben Ittzés Gergely Kínában élő, az ottani Julliard Akadémián tanító fuvolaművésszel és Hock Ernővel, illetve egy újabb duó koncertet is adtunk Ernővel a balatoni Kővágóörsön, egy építészeti tábor záróestjén. Augusztusban koncerteztünk tizenkéttagú nagyzenekarommal Újvidéken, a Kulturális Központban, az Újvidék Európai Kulturális Főváros (EPK) rendezvénysorozat keretében, ahol több, korábbi kompozíció mellett előadtuk a Bucu című, Kőrösi Csoma Sándor emlékére írott (és Lázár Ervin Jánosnak ajánlott) hosszabb kompozíciómat is. Szeptember első felében folytattam Debrecenben megkezdett szólókoncert-sorozatomat, amely során további öt koncertet adtam Magyarországon. Szeptember 8-án felléptem édesanyám, Mezei Erzsébet képzőművész magyarkanizsai kiállításmegnyitóján, a Mezei-Bakos-Mezei trió tagjaként.
Szeptember 24-én került megrendezésre Magyarkanizsán a Szabados-nap, egy konferencia Szabados György munkásságáról a magyarkanizsai RKM szervezésében, amelyen többedmagammal részt vettem, mint beszélgetőtárs, és a konferencia után nagy sikerű koncertet adtunk a szeptettemmel. Közben írtam egy vonósnégyest a Kosztándi-vonósnégyes felkérésére, amelynek bemutatója augusztusban volt Kolozsváron, és novemberben, Szegeden, a Vántus-napokon, illetve írtam egy fuvola-oboa duót is, amit októberben fejeztem be. Ugyancsak október folyamán stúdióztunk és koncerteztünk Jávorka Ádám budapesti brácsással, egy elég rendhagyó és ritka felállásban, két brácsával, majd pedig a Polar Quartet nevű zenekarommal felléptünk ugyancsak az EPK keretében Újvidéken a világhírű Dame Evelyn Glennnie skót ütőhangszer-művésszel, egy igazán nagy sikerű teltházas koncerten. Ugyancsak októberben, a belgrádi Zeneszerző Szemlén (Tribina Kompozitora) adták elő egy kettősversenyemet, amelyet oboára, fagottra és vonószenekarra írtam. Novemberben egy improvizatív zenei műhelyt vezettem Grencsó Istvánnal együtt, a Szegedi Improvizációs Műhely szervezésében. Decemberben lesz még három koncertem Budapesten, egy a néhai Szabados György (akit máig a legfontosabb mesteremnek tartok) köré, még a hetvenes években alakult MAKUZ (Magyar Királyi Udvari Zenekar) tagjaival közösen, illetve egy Szöveg-zene projektumban veszek részt Szegedi Szabó Béla költővel és Márkos Albert csellista-zeneszerzővel együtt, valamint egy ugyancsak rendhagyó kvartett felállásban játszunk Jávroka Ádám brácsással, Benkó Róbert bőgőssel és Kovács Gergely ütőhangszeressel. A jövő év elejére van tervezve egy dupla CD kiadása. A lengyel Sluchaj kiadónál egy tavalyi koncertturnénk teljes anyaga fog megjelenni, Csányi Zoltán nagybőgőssel és Vasco Trilla portugál/spanyol ütőhangszeressel.

Ehhez a meglehetősen hosszú és unalmas felsoroláshoz mindenképpen szeretném hozzáfűzni, hogy egyrészt, a kérdésre igyekeztem válaszolni, és ugyanakkor nem tartom annyira fontosnak az ilyen magamutogató felsorolásokat, másrészt a felsorolt tevékenységek nagy része anyagi szempontból nem volt jelentős, sok koncertet és turnét nullszaldóval vagy mínusszal fejeztük be, viszont én mindegyik fellépést, munkát ugyanolyan fontosnak tartok, és ugyanazzal a hozzáállással csinálom.

És még egy fontos dolog, reflektálva még a korábbi kulturális támogatás kérdésére. Vannak intézmények, amelyek folyamatosan támogatnak minket fellépési lehetőségekkel, anyagi és erkölcsi támogatással és megbecsüléssel, mint például a szabadkai Kosztolányi Színház, Magyarkanizsai Regionális Kreatív Műhely stb.

- Milyenek egy művész megélhetési lehetőségei mostanában Szerbiában?

- Nagyon széles kategória az, hogy valaki művészként próbál megélni Szerbiában. Én több mint húsz éve hivatalos önálló művészi státuszban vagyok, ami alkotói szempontból nagyon kedvező, hiszen magam rendelkezem az időmmel, viszont megélhetési szempontból folyamatos bizonytalanságot jelent. Természetesen ezt magam választottam, ezért nem panaszkodhatok. Valamit valamiért. Egy normális országban ez igazából nem kellene, hogy problémát okozzon, és egyébként ez a státusz jogilag egyenlő a munkaviszonnyal, de a gyakorlatban persze messze nem úgy működik. Érthető, hogy minden művész igazából, ha tehetné, a szabadságot választaná, de a megélhetés miatt sokszor szükséges, hogy valamilyen „civil” munkahelyen keresse a megélhetését, és a fő tevékenységét „mellékesen”, lopott időkben végezze, ami ugyebár nonszensz, ezért aztán sokkal több időt tölt munkával, és kevesebbet a családjával stb., viszont kevésbé bizonytalan az egszisztenciája. És természetesen vannak – és mindig is voltak - olyan művészek, akik másként viszonyulnak a politikához, nincs erkölcsi és etikai gondjuk azzal, hogy közelebb állnak a fazékhoz. Ez is „valamit valamiért”. Mindannyiunknak a saját lelkiismeretére van bízva, és azzal kell elszámolnia.

- Egy minapi interjújában arról beszélt, hogy egyre kevesebb a lehetőség (színházi zene írására). A szavaiból azt vettem ki, mintha beletörődne a sorsába. Feladja a harcot, vagy nem is harcos alkat?

- Szerintem az embernek nincs más lehetősége, mint beletörődnie a sorsába. Azaz, hogy fogalmazzak inkább pozitívan, megértenie és elfogadnia a sorsát, tudni a helyét, és azokban a keretekben működnie, ami megadatott. Ezek sokszor, és talán mindig is sokkal többek és nagyobbak, mint amilyennek az embernek tűnnek. Távolról se vagyok ateista, de sajnos gyakorló hívő sem. A magam részéről a gondviselés az, amiben igazán hiszek, és amiben bízok, illetve az őszinteség, önismeret és az önazonosság az, amit nagyon nagyra tartok. Az ego feletti kontrollt is fontosnak tartom, de természetesen nem hiszem és nem állítom, hogy magam ezekben a dolgokban élen járnék, sőt. Mindenesetre, igyekszem, amennyire tőlem telik.
Ami a színházi zenét illeti, nem a lehetőség lett kevesebb. Zeneszerzői tevékenységem egyik fontos része volt majdnem harminc éven át a színházi zeneszerzés, nem utolsósorban megélhetési szempontból is. Viszont azt tudni kell, hogy a színházi zeneszerző alkalmazott, nem hiába hívják alkalmazott zenének a színházi- és filmzenét. Sokszor elmondtam már, hogy a színházi zeneszerzés szolgálat, nem önálló alkotói munka, és ha az lenne, akkor régen rossz lenne, teljes szereptévesztés. A színház az a gyűjtőtégely, ahol szinte minden művészeti ág, és még a művészeteken kívüli dolgok is találkoznak, ez benne a nagyszerű. A színházban a művészeti munkatársak, mivel alkalmazottak, nem önállóak és a rendezőtől függ, hogy alkalmazva lesznek-e, vagy nem, és nem feltétlenül annak függvényében lesznek alkalmazva, hogy milyen minőségű munkát tesznek le az asztalra, hanem sok minden mástól is, attól kezdve, hogy a munkájuk kompatibilis-e az előadással, a koncepcióval egészen addig, hogy emberileg mennyire tudják szolgálni a produkciót, a rendezőt. Nem tisztem megítélni, és nem is tudom igazán, hogy a színházi munkáim mennyire voltak megfelelőek ezekből a szempontokból nézve. Azt tapasztaltam és tapasztalom az elmúlt évek során, hogy a színház megváltozott, legalábbis az én perspektívámból nézve, és az a fajta zene, amit én tudtam nyújtani egyes produkciókhoz, mára már elavulttá vált, nem tudja immár betölteni a szerepét. Nincs ebben semmi különös, pusztán egy felismerés, tapasztalatokból kiindulva. Körülbelül olyan, mint hogy ma már nincs igazán nagy szükség szűcsökre, vargákra, kádárokra, írógépszerelőkre, betűszedőkre stb.

Tehát nincs szó harcról, hogy a kérdésre is válaszoljak. Megváltoztak az idők, és vagy alkalmazkodunk az új időkhöz, vagy visszavonulunk. Ez is döntés kérdése.
Egyébként nem igazán tartom magam harcos alkatnak, de ha kell, nem futamodok meg a harctól. De ez nem az az eset.

- A Mezei Szilárd név ismert a zenei életben, de a közéletben érez-e valamiféle ezzel járó tiszteletet?

A „zenei élet” kifejezést nem igazán tudom értelmezni, de mindenesetre szűkebb zenei körökben, illetve szűkebb befogadói körökben is valószínűleg találkozhattak a nevemmel, habár ezzel kapcsolatosan ellentmondásos tapasztalataim vannak, sokszor szembesülök azzal, hogy olyan szakmai körökben teljesen ismeretlen a nevem és a munkám, ahol az ellenkezőjét vártam volna, ugyanakkor, például a legutóbbi szólóturném alatt több magyarországi kisvárosban is olyan „rajongókkal” volt szerencsém találkozni, akik ismerték a lemezeimet, a munkáimat, dedikáltattak, ami igazán meglepett, és bevallom, jól esett.
Közéleti szempontból nincsen semmilyen olyan érdemem, ami miatt tiszteletet érdemelnék, ahogy a zenéim révén sem, értelemszerűen. Mindig nagyon megtisztelő, ha valaki meghallgatja, amit játszunk vagy komponálok.

- A zeneszerzés magányos tevékenység, a zenélés inkább társas foglalkozás. Amikor ilyen sokan elmennek, marad az ember körül egy olyan társaság, akikkel jó alkotni? Vannak-e olyan emberek, akikkel inspirálják egymást a munkában?

- Nálam a zeneszerzés és a zenélés nagy mértékben összefügg, de természetesen a zeneszerzésnek vannak olyan részei, amelyek magányosak, viszont amikor nem egy ismeretlen zenekarnak komponálok, hanem a saját zenekaraimnak (ami a gyakoribb), akkor mindig konkrét zenészeknek, embereknek írok, tudva az ő lehetőségeiket és zenészi, emberi jellemzőiket, úgymond testreszabottan.

Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert úgy Szerbiában, mint Magyarországon nagyon sok kedves kollégával tudunk együttműködni, és ezekkel a zenészekkel nagyon jó emberi, baráti, szinte családi kapcsolatban vagyunk, hiszen sors- és harcostársak vagyunk, az alkotói társasság mellett. Tehát a kérdésre a rövid válaszom: igen.

- Milyen gyakran koncertezik külföldön? Gondolt-e arra, hogy Ön is elhagyja a szülőföldjét? Mihez kell nagyobb bátorság: menni vagy maradni?

Nem vezettem pontos statisztikát, de valószínűleg a külföldi fellépések száma nagyobb az itthoniakénál, sajnos. Mindenesetre ez is változó.

Az elmúlt harminc év itthoni történései miatt természetesen többször felmerült, hogy a munkámat jobb körülmények között, hatékonyabban tudtam volna végezni máshol, ami egzisztenciális szempontból se lett volna elvetendő, de igazán komoly elhatározás és döntési kényszer nem volt. Volt több meghívás hosszabb külföldi tartózkodásra, és a kétezres évek első kétharmadában több hetet, hónapot is dolgoztam Franciaországban Nagy József magyarkanizsai származású koreográfus társulatával több előadásban is, amelyekke sok európai országba és Japánba is eljuthattam, de életvitelszerűen soha nem éltem és nem dolgoztam külföldön.

Nem gondolom, hogy bátorság kérdése a maradás, vagy az elmenetel. Teljesen személyes döntés kérdése szerintem, és senkinek sincs joga egy ilyen döntést véleményeznie, se pro se kontra. Egyik döntés se könnyű, mindkettőnek megvannak az előnyei és hátrányai. Nekem, amióta ezzel a fajta zenével foglalkozom, mindig az volt az álmom, hogy itt, ahol születtem, ebben a régióban, itteni zenészekkel próbáljam megvalósítani azt, amit elképzeltem, amiben hittem és hiszek. Hogy ez mennyire sikerült, nem tudom, de lényegében nem vagyok elégedetlen. A másik álmom sajnos nem teljesült, ami az volt, hogy aktív zenészként a szűkebb környezetemben rendszeresen fel tudjak lépni kis klubokban, saját zenekarokkal, ahol azt a zenét tudtuk volna játszani heti, havi rendszerességgel, ami ugyanazon sorsból merít és építkezik, amit mi, zenészek és a lokális hallgatóság is él nap mint nap.

Amiben ezzel a kérdéssel kapcsolatban biztos vagyok, az az, hogy senki se véletlenül születik oda, ahova születik, és ha szerencséje van, ott tud érvényesülni és kiteljesedni, ahol született. Úgy gondolom, igazából senki se pótolható, senki helye nem betölthető.

Németh Ernő
Az Ön hozzászólása

1000 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A feszült nemzetközi helyzetben a nyugati elemzők többsége távol maradt a Valdaj Klub idei, október elején Szocsiban tartott ülésétől. Változtak a témák is, már nem az oroszországi, hanem a globális folyamatok kerültek a fókuszba. A magyar újságíró-elemző, Stier Gábor 14 éve tagja a Valdaj Klubnak, és ezúttal arról...
2023. NOVEMBER 2.
[ 23:46 ]
A héten zajlik Horgoson a Magyar Cserkészszövetségek Fórumának 8. számú cserkésztisztképző tanfolyama. Két kontinens 11 országából összesen 24 magyar cserkész vesz részt a képzésben, hogy csapatvezetőként utána saját országaikban folytassák cserkészvezetői tevékenységüket. A Domus Pacis lelkigyakorlatos házban...
2023. OKTÓBER 19.
[ 15:35 ]
Palicson pénteken folytatódik a kétnapos Connect & Grow elnevezésű szakmai konferencia. A rendezvényt vajdasági magyar vállalkozások vezetőinek szervezték azzal a céllal, hogy egyrészt továbbképzést biztosítsanak nekik, szakmai ismereteket adjanak át, illetve, hogy ismerkedési lehetőséget nyújtsanak a cégvezetőknek. A...
2023. SZEPTEMBER 8.
[ 11:45 ]
Beolvasás folyamatban