A három fődíjból kettő Vajdaságba került. Külhoni magyar alkotásokat díjaztak az I. Kárpát-medencei magyar médiatalálkozón, Visegrádon csütörtök este, a rendezvényen a televíziós, a rádiós és a nyomtatott sajtó képviselői vehettek át elismeréseket. A rádiós riport kategóriában Ternovácz Istvánnak, az Újvidéki Rádió szerkesztőjének, a Kossuth Rádió délvidéki tudósítójának, a Vajdaság Ma munkatárásának a munkája lett a legjobb, a nyomtatott sajtó kategóriájának első díját pedig Markovics Annamária, az MTI belgrádi tudósítója kapta. Az első díjasokkal beszélgetünk két különálló interjúban.

Ternovácz Istvánt nem kell bemutatni azoknak, akik hallgatnak rádiót. Sajátos orgánuma, őszintén érdeklődő kérdései védjegyévé váltak, s hangját Kárpát-medence-szerte felismerik köszönve a Kossuth Rádió hullámhosszán elhangzó riportjainak, tudósításainak. Furcsa érzés azt hallani, amikor ez a hang elcsuklik.

- Elérzékenyedve vetted át a díjat. Számos elismerést kaptál már, miért hatott rád mégis így ez az elismerés?

- Munka közben nem érzékenyülhet el az ember, de ha elismerést vesz át, akkor talán megengedheti magának ezt a luxust. Ha jól számolom, 32 éve vagyok az újságírói pályán, emlékezetem szerint ezt megelőzően két riportpályázaton vettem részt és egyiken kaptam egy elismerést. Most meg egy olyan versenyben rangsoroltak az első helyre, melyben 28 alkotás versengett és mindegyik a közösségépítésről szólt, konkrétan arról, hogy a nehézségek ellenére igenis van értelme a szülőföldön maradásért vívott küzdelemnek és annak a törekvésnek, hogy minőségi tartalommal töltsük ki életünket.

- A Tanyaszínház vezetőjéről, Magyar Attiláról szól ez a díjazott portré. Hogyan alakul ki egy-egy interjú-koncepció? Mi a jó interjú titka?

- Életemben ez az első interjú, amit Magyar Attilával készítettem, korábban csak a sajtón keresztül ismertem. Beszélgetésünknek az volt az apropója, hogy a negyvenedik életévét is betöltötte a Tanyaszínház, ami azért, nem semmi. Készültem a beszélgetésre, de ez kevés lett volna ahhoz, hogy a hangfelvétel megérintse a hallgatót mindenütt a Kárpát-medencében. Attilával könnyű volt lélekben azonos hullámhosszra kerülnünk. Ritkán érzem azt, hogy egy interjú több egy tartalmas, de szimpla beszélgetésnél, hogy riporterként sikerült jól muzsikálni a lélek hullámhosszán. Az elismerés arról szól, hogy immár nem csak én vagyok biztos abban, hogy a Tanyaszínház története erősítheti azokat, akik időnként elbizonytalanodnak, hogy erőt adhat a fennmaradásért vívott küzdelem folytatásához. Vele ez összejött.

- Sikerül minden évben megtekintened a Tanyaszínház produkcióját? Mit jelent számodra ez a vajdasági magyar hungarikum?

- Nem láttam az összes előadásukat, de kezdő újságíró koromban, a nyolcvanas évek legvégének egyik nyarán ott voltam Kavillóban, a Tanyaszínház szülőfalujában és interjút készítettem szép emlékű Soltis Lajossal, az intézmény egyik alapítójával. Lajosra felnéztem, mert azon túlmenően, hogy kiváló színész és nagy tudású ember volt, mindig a földön járt, pl. kecskéket tartott, amikor itt élt nálunk, Temerinben. A hozzá hasonló, a talajtól nem elrugaszkodott, bátor és kitartó embereknek köszönhető, hogy a Tanyaszínház több mint negyven éve terjeszti a színház-kultúrát a vajdasági falvakban és a tanyavilágban. Lajos anno azt üzente Magyar Attilának, hogy „öcsém, széllel szemben nem szabad pisálni, de meg kell próbálni, mert nem biztos, hogy mind visszaszáll”. Az a tény, hogy a Tanyaszínház ma már túl van a negyvenen, eddig 46 bemutatót vitt színre, 800 előadást tud maga mögött, több mint félmillió nézővel és hogy a bő negyven év alatt 298 színész és színi növendék vette ki részét az előadásokból, meg hogy a magyar kormány támogatásának köszönhetően ma már hét objektumból álló művésztelepe is van az intézménynek, azt jelenti, hogy Magyar Attila és csapata legyőzte a szelet. Fölemelték a lécet. Ugorjuk át mi is.

- Három gyermeked közül kettő is az újságírást szeretné választani. Biztatod őket e szándékukban?

- A szándékukban már nem, mert a döntést maguk meghozták. Miután kész tények elé állítottak, támogatom őket, ahogy tudom. Emlékeztettem őket arra, hogy gyerekkorukban keveset voltam otthon, ha pedig otthon tartózkodtam, akkor is keveset foglalkoztam velük, ami miatt ma hiányérzetem van. Ahhoz, hogy az én újságírói pályám sikeresen alakuljon, és hogy az újságírásból az öttagú család meg tudjon élni, szükség volt egy olyan feleségre, mint amilyen az ő anyjuk, aki feladva óvónői hivatását főállású anyaként tette a dolgát. Látniuk kell, hogy sok minden szükségeltetik ahhoz, hogy az ember újságíróként nevet szerezzen magának. Családi háttér nélkül ez nem ment volna.

- Egységes magyar médiatér kiépítését tervezi a magyar kormány, hangzott el a visegrádi találkozón. Hogyan kommentálod a hallottakat?

- Az egységes magyar médiatér kiépítése meggyőződésem szerint nem most kezdődött. Emlékeztetnék rá, hogy az első Orbán-kormányzat időszakában, 2000-ben a Kossuth Rádió elsőként hozta létre a magyarországi médiaházak közül a saját Kárpát-medencei tudósító hálózatát. Üzenet értéke volt annak, hogy Orbán Viktor miniszterelnök nem sokkal az után, hogy a Kossuth Rádió Márványtermében nemzetközi sajtótájékoztató keretében bemutatkoztak az új tudósítók, a hivatalában fogadta őket. Ennek a 19 éve létrejött hálózatnak akkor én voltam az egyetlen szerbiai-vajdasági tudósítója és büszke vagyok arra, hogy még ma is az lehetek. Azóta kialakult a külhoni magyarok életéről tudósító újságírók hálózata és ez úgy átszőtte a Kárpát-medencét, mint a gomba micéliuma a gombatest képződése előtt a termőtalajt. Mára már a tudósítói hálózatokon túl, a magyar kormány által létrehozott médiaházak is működnek a Magyarországgal szomszédos országokban. A külhoni magyar médiaházak együttműködését kell most szorosabbra venni és ehhez adott az anyaország támogatása. Ahogy látom, ebben minden újságíró számára van hely, aki hozzá kíván járulni a határon átívelő nemzetegyesítéshez, népszerű nevén a NER-hez, amitől a magukat liberálisnak valló nihilista kollégák úgy idegenkednek, mint ördög a tömjénfüsttől. De ez nem gond, hiszen nekik is megvannak a maguk kenyéradó gazdái.

- Mire lenne szükség, hogy a vajdasági magyar média felnőjön ahhoz, hogy ebben a hálózatban a ráeső szerepet sikeresen betöltse? Milyen fejlesztésekre lenne szükség?

- Szerintem összességében nincs nagyobb gond a vajdasági magyar újságírással. Többségben vannak a tisztességes, tehetséges, egészséges kritikára és önkritikára alkalmas újságírók, akik képesek a közösségépítésre. Lehetőséget kell biztosítani számukra, hogy feltalálják magukat újságíróként, hogy boldoguljanak a pályán. Ugyanakkor a közösségépítés nem folyhat úgy, hogy folyton az építő mester lábára ejtünk egy téglát, mert előbb-utóbb biztos, hogy belénk rúg. A fejlesztések terén szerintem a kistérségi médiumok támogatása volna az egyik legfontosabb feladat.

- Az MNT VB médiával megbízott tagjaként magad előtt milyen feladatokat látsz?

- Én továbbra is az Újvidéki Rádió főállású újságírója vagyok, a státusom a rádióban nem változott azzal, hogy közben az MNT VB tagja lettem. A kisebbségi önkormányzatban harminc százalékos terheltséggel dolgozom. Minden héten ott vagyok a VB ülésein, valamint az MNT és a tájékoztatási bizottság összejövetelein és számos vidéki rendezvényen. A Végrehajtó Bizottság hetente általában 10-20 kérdésben foglal állást. A közelmúltban sikerült elérnünk, hogy a köztársasági kormány által elfogadott új médiastratégiába ne kerüljön bele a magukat függetlennek való, de elsősorban a magyar közösségtől független újságírók követelése, hogy az MNT által alapított kisebbségi médiumok irányításába ennek a testületnek ne legyen majdhogynem semmilyen beleszólása. Jelenleg az MNT hatáskörébe tartozó négy szakterület, köztük a magyar média akciótervének kidolgozása folyik. Az MNT által alapított médiaházak pénzelése zökkenőmentes. A kistérségi médiumok finanszírozása is folyamatos. Jó a kapcsolat az MNT és a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete között. Azon dolgozom, hogy az eddiginél jobb legyen a hangulat újságíró társadalmunkon belül. Az ehhez vezető út a párbeszéd. Minden vélemény fontos, leszámítva azokét, akik képtelenek bármiféle együttműködésre, akik semmit nem tesznek a közösségért, ugyanakkor öncélúan, magamutogató módon folyamatosan szennyezik a délvidéki magyar környezetet.

- Szerinted 5 év múlva az egységes magyar médiatér kiépítése kapcsán hová juthatunk el?

Nem tudom. De fölnézek arra, aki nagyot mer álmodni. Öt évvel ezelőtt, amikor először hallottam arról, hogy készül a vajdasági magyarság szülőföldön maradását segítő gazdaságfejlesztési terv, ma már be merem vallani, magamban csak mosolyogtam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy mára több mint tízezer délvidéki magyar család lesz a haszonélvezője annak, hogy az anyaországi támogatás révén egy falut kitevő házat vásárolhatnak meg az itteni fiatal házaspárok. És itt most a többi támogatásról nem szóltam. Potápi Árpád János államtitkár a visegrádi médiatalálkozón bejelentette, hogy indul a program. Rajtunk (is) áll, hogy mi valósul meg belőle. Szerintem minden okunk megvan a derűlátásra, csak be kell állni a zsákhordók közé. Erőt és egészséget kívánok mindenkinek hozzá, aki vállalja, hogy ezen az úton indul el.