Fotó: Danas 

Bő egy hónappal ezelőtt foglalkoztam ebben a rovatban a szerbiai pártok közötti párbeszéddel, akkor annak kapcsán, hogy azokban a napokban igazi nagyüzem volt, párhuzamosan üléseztek azok a pártok is, akik a hátuk közepére sem kívánják a külföldi közvetítőket és azok is, akik csak az utóbbiakban bíznak. Már akkor jeleztem, hogy a mostani szerb hatalom nagymestere az ellenzék altatásának és az azóta eltelt időszak ezt teljes egészében bizonyította. Vagyis annak ellenére, hogy a legközelebbi szerbiai választásokig már legfeljebb csak 8 hónap maradt hátra, vagy lehet, hogy már annyi sem, még csak azt sem tudjuk pontosan, hogy milyen választásoknak is nézünk elébe. Amikor azt írtam, hogy milyen, akkor jelen esetben a szintekre gondoltam, mindjárt részletezem.

Ami kétségtelen, az az, hogy tavaszra lejár a szerb köztársasági elnök mandátuma és nincs semmi oka annak, hogy a következő elnökválasztás ne rendes határidőben történjen. Ugyanilyen kétségtelen, hogy a négy év mandátum lejárta után Belgrádban is önkormányzati választásokat kell tartani. Amit belengettek, de amire én még mindig nem mernék mérget venni, azok a köztársasági szintű parlamenti választások, amelyeket a hatalom még közvetlenül a tavalyi választások után, még a kormányalakítás előtt beígért, jórészt bizonyára azért, mert maga is felfogta, hogy a tavaly kiválasztott, ellenzék nélküli parlament még viccben sem tekinthető a demokrácia megtestesítőjének. Elmondom azt is, miért vagyok szkeptikus az utóbbiak megtartását illetően. Főleg azért, mert a hatalommal tárgyaló ellenzékiek egyik fő követelése éppen az, hogy a különböző szintű választásokat különböző időpontokban tartsák meg. Mint említettem, az elnökválasztást és a belgrádi helyhatósági választást úgymond kötelező megtartani, a parlamentit viszont nem muszáj előrébb hozni. Ergo, érdemleges lemondás nélkül el lehetne fogadni egy ellenzéki követelést, úgy, hogy maradna az ellenzék nélküli parlament, még ki tudja meddig, és ami egyáltalán nem mellékes, ez teljesen törvényes is lenne, még több mint két évig.

Természetesen nagyon gyorsan ki fog derülni, hogy mekkora a valóságalapja az iménti fejtegetésemnek, hiszen már lejárt az a határidő, amelyben a pártközi dialógust koordináló házelnök a résztvevők konkrét javaslatára várt, sőt a napokban véget ér az az időszak is, amelyben ezekből a javaslatokból neki ki kellene szednie egy legkisebb közös nevezőt és azt a résztvevők, illetve a nemzetközi közvetítők elé tárni. A korábbi határidőnapló szerint ugyanis szeptember dereka az a dátum, amelyben még érdemes egy mindenkire kötelező érvényű megállapodást elfogadni. Mindezekről a dolgokról azonban már bő egy hónapja semmit sem lehet hallani, így személy szerint nagyon meglepődnék, ha tényleg születne valamilyen kompromisszum.

Azon viszont már egyáltalán nem vagyok meglepődve, hogy az ellenzék ezúttal sem használta ki az üresjáratot arra, hogy megpróbálja rendezni sorait, végre eldöntse, hogy egy, két vagy több menetoszlopban sorakozik fel a hatalom ellen és hogy legalább körvonalazza azt, hogy milyen jelölttel indul versenybe a Szerbiában kétségkívül legfontosabb posztért, az elnöki funkcióért. Természetesen nem vagyok annyira naiv, hogy ne látnám ennek a kockázatát, vagyis, hogy egy már most megnevezett elnökjelölt ellen karaktergyilkosok hada szállna harcba, viszont ezt mindenképpen vállalni kell annak, illetve azoknak, akik meg akarják dönteni a mostani szerb elnököt és hatalmát.

A másik oldal viszont nem törődik azzal, hogy az ellenzék még mindig szabadságon van, teszi a dolgát, még pedig alaposan. Most már gyakorlatilag nem múlik el nap anélkül, hogy az államfő ne jelenne meg az ország valamelyik pontján, ne tenne ígéretet valamilyen út, vasút vagy éppen más létesítmény építésére vagy befejezésére, ne ígérne legnagyobb fizetést a Balkánon, 20 ezer dinárt februárra a nyugdíjasoknak, vagy éppen azt, hogy a legidősebbek járandóságát ha nem is a GDP növekedés arányában, de ahhoz a lehető legközelebbi arányban növelik és így tovább. A felsorolást csak azért nem folytatom, hogy senki se soroljon sem engemet, sem hírportálunkat a tisztségviselői kampány szolgáinak sorába, azonban azt még megvárom, hogy a pártközi dialógus során milyen gátat próbálnak szabni éppen ennek a kampánynak és milyen mércék alapján fogjuk megkülönböztetni, hogy Aleksandar Vučić mikor szólal meg állam- és mikor pártelnökként.

Viszont ígérni, ezt Machiavellitől is tudjuk, mindenképpen kell, a rómaiktól pedig azt, hogy szórakoztatni is. Számomra mindenképpen ez utóbbi kategóriába tartozik az a műbalhé, amely a napokban van kialakulóban a jövőre sorra kerülő népszámlálás kapcsán. Egészen pontosan akörül, hogy a nemzetiségi hovatartozás akár regionálissal is felcserélhető legyen. Még pontosabban, a vajdasági meghatározásról van szó, amelyet, szokás szerint néhány, magát autonomistának nevező párt szorgalmaz, amelyek szavazótábora ha nem is egy autóbuszban, de nyilván egy nem túl hosszú szerelvényben mindenképpen elférne. Az egész dolognak külön pikantériája, hogy a téma emlegetése miatt a haladók keményebb szárnyát képviselő vajdasági kormány nem mást, mint a valamikor az autonomisták körében is szívesen látott Gordana Čomić köztársasági minisztert vette célba. A napokban kiderül, hogy ez a vihar belefér-e egy pohárba, vagy esetleg nagyobb edényre lesz szükség.