Mostanában, ahogy a temetőket járjuk, kijózanítóan hat a felismerés, hogy odaát sokkal többen vannak, mint ideát, s hogy hús-vér emberként csak átutazóban vagyunk egy rövid időre errefelé. Az idő mindig rövid, ezzel igazán mégis csak akkor szembesülünk, amikor így a temetőkben a korán távozott szeretteink, ismerőseink fejfájáról az élet végességéről szóló évszám azt mondatja velünk: ej, mennyit élhetett volna még! S ilyenkor tudatosodik az is, hogy “majd” nincsen, és amit fontosnak tartunk az életünkben, azt most kell megtennünk, mert holnap már talán nem lesz rá lehetőségünk.

A valóság sehol sem annyira lecsupaszított, mint a temetőkben. A társadalmi ranglétra jegyei itt is szemmel láthatóak, de a díszes síremlékek és a temető szélén meghúzódó sírhalmok közötti különbségek csakis az élők világáról szólnak. Akik már itt nyugszanak, a különbségeket nem érzékelik. Amiről ők üzennének, benne van a levegőben, a gyertyát gyújtó, virágot gondosan rendezgető élők hangulatában: ilyenkor, október végén és november elején a holtak hoznak össze bennünket, sírjaikat látogatva igazi társadalmi találkozóhelyekké válnak a temetők, ahol évente egyszer nemcsak örökre távozott szeretteink előtt tisztelgünk így együtt, egy időben – hanem az élőkre is odafigyelünk.

Az odaát és az ideát sajátos találkozásainak napjai ezek, ami egyfajta nagy elszámolás ideje is egyben. Azoknak a nagy kérdéseknek a megválaszolását is szolgáló napok ezek, hogy vajon megtettünk-e mindent őseink emlékének megőrzéséért? Nem csak családon belül és nem csak oly módon, hogy a lelkünkben visszük tovább minden lépésüket. Fizikai értelemben is, a temetőkben, ahol minden fakereszt és minden kőtábla felirata tanú egyben egy közösség létéről, létezéséről.

Egy-egy vidéken örök elmúlásra ítéltetett az a közösség, amelynek temetőjét felszántják, a megmaradt sírköveket lecsiszolják és más neveket vésetnek rá. A múltat hamisítják meg ott, ahol a kriptákat kiürítik vagy az “ott lakók” elporladt testének maradványait kis helyre összegyűjtve újaknak adnak helyet oly módon, hogy a márványtáblákon az újakkal lefedik a régi neveket. Volt, s van példa erre széles e tájon, mint ahogy arra is, hogy a temetők új, kiépített részeiben temetkezve vadul burjánzó cserjék világának engedik át a temetők félreeső részeit – pedig ott a települést építő, a jelen életet megalapozó ősök nyugszanak. Ott meg, ahol minden rendben lenne, újonnan jöttek lopják le a fém gyertyatartókat, kereszteket, kerítéseket, tonnás emlékműveket csupálnak le a talapzatról, kegyeletet sértenek, emlékhelyeket gyaláznak meg…

És mindezeknek ellenpólusaként: egyre több a hír temetőrendezésről, régi sírhelyek feltárásáról, emlékkeresztek, emléktáblák elhelyezéséről. A bezdáni temetőben például az Isterbácon ártatlanul kivégzett magyarok emlékkeresztje előtt mostantól új márványtábla is áll, amely nyitott könyvként 103 ártatlan áldozat nevét és életkorát felsorolva a mának és a jövőnek is intően üzen 1944 november 3-áról, egy szörnyű nap kegyetlenkedéseiről, amire nincs józan magyarázat. Üzen az itteni magyar közösség nagy veszteségéről, amelybe a hozzátartozók örök fájdalmán és a történtekről hallgatásba kényszerített közösség évtizedes vergődésein túlmenően az is beletartozik, hogy ha azok a fiatalemberek (egy áldozat mindössze 13 éves volt!), férjek és családapák tovább élhették volna a maguk normális polgári életét, akkor a mában egy erősebb közösség lenne a miénk, és most egy kicsit többen lennénk „ideát“. Egy közösség kordokumentuma ez, mint ahogy minden kereszt, minden emléktábla felirata is az a maga nevében – miközben átutazóban vagyunk errefelé, ne hagyjuk, hogy a múló évek elmossák őket.

Friedrich Anna