Közeli rokonommal kutyát sétáltatunk a Majna partján. Elsenfeldben, egy kis német városkában vagyunk, Obernburg közelében, ahol egykoron a műanyaggyár (Glanzstoff) 8 ezer munkást foglalkoztatott. Most már alig két ezret, mondja rokonom lemondóan, és olyan képet fest Németországról, amilyet eddig nem ismertem. Ezidáig nagyon sok elégedetlen német emberrel találkoztam, aki panaszkodott a szociális ellátásra, a nagy adókra, a kis fizetésre, a kevés családi pótlékra, a hosszú várólistákra az egészségügyi intézményekben, a falusi orvosi ellátás hiányosságaira, a sok menekültre és az általuk megtapasztalt sok problémára, de azért nyomorgó németet nem láttam.

Rokonom most azt állítja, hogy igenis sokan nyomorognak, illetve nagyon szegényen élnek, és ezt a német kormányzat nem akarja tudomásul venni. A német kormány olyan, mintha valahol az egekben ülne és nem Németországban – mondja –, és sorolja a hozzá hasonló kisemberek problémáit. Ő már nyugdíjas és bár viszonylag kis fizetésért közel tíz évig varrónőként dolgozott, de a műanyaggyárban eltöltött években jól keresett és ez a nyugdíján is megmutatkozik. Ezen felül megboldogult szüleivel - akik a háború után Magyarországról, illetve Jugoszláviából elüldözve kerültek Németországba - nagy takarékoskodás árán közösen házat vettek. Ez a ház ad most otthont neki és a gyerekeinek, három szép különálló lakásban. Szóval, a jelen körülményeket figyelembe véve nem lenne oka panaszra anyagiak tekintetében…

Mégis panaszkodik a német kisemberek helyzete miatt. Nagyon sok embert ismer a gyárból, illetve a varrodából. Azok közül többen idős, beteg emberek akik alig kapnak többet 6-700 euró nyugdíjnál. A legtöbbjüknek nincs lakása, a bérleti díj itt a környező falvakban egy kis lakás esetében is 300 euró, hát akkor mi marad? Főleg, ha orvosságra is kell. S rögtön el is mesél egy történetet, aminek ország-világ tanúja volt a német parlamenti választásokat megelőző kampány idején. Egy tévéstúdióban szervezett beszélgetésre egyszerű embereket is meghívtak, akik kérdéseket tehettek fel a jelen levő politikusoknak. Egy nyugdíjas asszony, aki elmondása szerint egyedül, önellátó anyaként nevelte fel a gyerekét, azt kérdezte Angela Merkel kancellár asszonytól, hogy hogyan lehet megélni 600 eurós nyugdíjból, amikor 400 euró a lakbér? Merkel asszony visszakérdezett, hogy amíg dolgozott, miért nem fizetett be magán nyugdíjpénztárba, mert akkor most több lenne a nyugdíja? Az érintett asszony helyett egy elegáns hölgy állt fel a közönségből és válasz helyett azt kérdezte: "Merkel asszony, nem szégyelli magát? Hogyan fizethet be egy egyszerű munkásként dolgozó önellátó anya még egy nyugdíjpénztárba is, amikor a gyerekét kell elsősorban eltartania?!"

Rokonom emlékezete szerint így esett ez a történet azzal, hogy utóbbi kérdésre válasz nem érkezett, a műsorvezető azonnal témát váltott. És témát vált ő is, a Majna partján kialakított sétányra mutatva. Egy ilyen úton sétált a kutyájával tavaly egy idős ember egy közeli másik faluban. Arra ment egy kapucnis férfi, és a többi sétálónak messziről úgy tűnt, átöleli az idős embert, és az ölelés után szépen folytatja útját. Csak amikor az ember elesett és a sétálók futva a közelébe érkeztek, akkor látták, hogy a kapucnis férfi hátba szúrta a kutyáját sétáltató idős embert. Ez is Németország, nincs már itt biztonság, mint régen – mondja, és arra tanít, hogy mindig nézzek a felénk közeledő emberek arcába. Ha valaki lesütött szemmel, kapucnis kabátban vagy lehúzott sapkában közlekedik, legyek óvatos és lehetőleg kerüljem el. Igaz, a városkában már alig van migráns, és a szomszéd faluból is elment az a tizenkét férfi, akiket oda költöztettek. Ingyen lakást kaptak és szociális segélyt, de nem szeretnek ők a falvakban, inkább a városokba igyekeznek, ahol nincsenek szem előtt – hallom a magyarázatot, és rögtön a megállapítást is: „Mindezt mi fizetjük, közben jócskán adunk Törökországnak és Görögországnak is, hogy ott gondoskodjanak a menekültekről!”. E megállapítás után a menekültektől csakhamar eljutunk a török vendégmunkásokig, akik közül többet a gyárból személyesen is ismer. Sőt, a gyerekeiket is, akik már Németországban születtek, német állampolgárok, német iskolát végeztek azonos osztályokban az ő gyerekeivel, s úgy tűnt, beilleszkedtek ezeknek a Majna-menti falvaknak és kisvárosoknak az életébe. De nem! A fiatal lányok is egyszerre elkezdtek kendőt viselni, a fiúk külön török focicsapatokat alakítanak, ebben a kisvárosban is megépítették a mecsetet, amelynek környékén istentiszteletek alkalmával annyi autó parkol, hogy még a környékbeli utcákba vezető utakat is lezárják, úgyhogy az ott lakók haza sem tudnak menni ilyenkor az autójukon.

Mindezt látják, tapasztalják a helybeli németek, de megjegyzést csak egymás között tesznek. Pedig lenne mit mondaniuk arról, hogy az ilyen befogadási politikával mennyire megváltozott az ő életük is. „Ha valaki hangosan nem tetszéséről beszél a menekültekkel, vagy az idegenből ide érkező, de a mi életünket nem tisztelő emberekkel kapcsolatban, akkor azt rögtön nácinak nevezik! És Németországban ki akarná, hogy nácinak nevezzék?” - hangzik el a kérdés ezúttal is, s csak magamban állapítom meg, hogy bizony ezt már több más német helybelitől is hallottam, amikor óvatosan politikai témát érintettünk.

„Az egyszerű német ember még ma is a múltban elkövetett bűnök nyomása alatt él, és retteg attól, hogy nácinak nevezik. Ezzel a lelki terrorral a mai Németországgal mindent meg lehet csináltatni” – mondja rokonom, és értem, hogy mire gondol.

Friedrich Anna