Egy nemrég megjelent magyar kutatás azt vizsgálta, elfogadnák-e az emberek, hogy emberi eredetű tápanyagok kerüljenek vissza a mezőgazdaságba. A publikáció szerzője, Varjú Viktor, az ELTE KRTK munkatársa három európai régió tapasztalatai alapján mutatja be, hogy a klímaváltozás, a vízhiány, a talajromlás és a műtrágyafüggőség miatt miként kerül előtérbe a kérdés: mit tekintünk hulladéknak és mit erőforrásnak. Az eredmények szerint az ilyen megoldások elfogadása nem pusztán technológiai kihívást jelent – legalább ennyire múlik a helyi bizalmon, az átlátható ellenőrzésen és azon, hogy a fenntarthatóbb termékek ne csak a tehetősebb fogyasztók számára legyenek elérhetők.

A klímaváltozásról legtöbbször a hőhullámok, aszályok, villámárvizek vagy az erdőtüzek jutnak eszünkbe. Kevésbé látványos, de legalább ennyire fontos következmény, hogy az éghajlatváltozás fokozódó nyomást helyez az élelmiszer-termelésre, a vízgazdálkodásra és a talajok állapotára is. A mezőgazdaságnak egyszerre kell alkalmazkodnia a szélsőségesebbé váló időjáráshoz, csökkentenie saját környezeti terhelését, és közben biztonságosan élelmiszert termelnie egy olyan gazdasági környezetben, ahol az energia, a víz és a tápanyagok egyre inkább stratégiai erőforrássá válnak.

Ebben a helyzetben egyre kevésbé tartható fenn az a lineáris szemlélet, amely szerint az erőforrásokat kitermeljük, felhasználjuk, majd hulladékként kezeljük. A tápanyagok esetében ez különösen problémás. A növénytermesztéshez nélkülözhetetlen nitrogén, foszfor és kálium jelentős részét ma műtrágyák formájában juttatjuk vissza a talajba, miközben az emberi fogyasztás után keletkező tápanyagok nagy része szennyvízként hagyja el a településeket. (A műtrágyák egy részét leggyakrabban földgázból – metánból – állítják elő, ami hatalmas mennyiségű szén-dioxid-kibocsátással jár.) Vagyis a mezőgazdasági termelés és a települések anyagcseréje között megszakad az a körforgás, amely a hagyományos agrárrendszerekben még sokkal közvetlenebbül működött.

A kérdés ezért nem csupán technológiai, hanem társadalmi és kulturális is: képesek vagyunk-e az emberi eredetű szerves anyagokra nem pusztán hulladékként vagy veszélyként, hanem potenciális erőforrásként tekinteni? És ha igen, milyen feltételek mellett fogadnánk el, hogy ilyen eredetű tápanyagok kerüljenek vissza a mezőgazdaságba vagy akár a városi zöldterületek fenntartásába?

Három európai út „az asztaltól a farmokig”

Ezekre a kérdésekre kereste a választ egy frissen megjelent tanulmány, amely három európai pilotrégióban vizsgálta az emberi eredetű tápanyag-visszaforgatás társadalmi elfogadottságát. A kutatás a P2GreeN projekt keretében készült, amelynek célja a városi és vidéki tápanyagáramlások újragondolása, vagyis annak feltárása, hogyan lehet a „farmtól az asztalig” logikát kiegészíteni az „asztaltól vissza a farmokig” iránnyal is.

A vizsgált esetek három különböző európai kontextust képviselnek.

• A svédországi Gotlandon fesztiválokon gyűjtött vizeletet dolgoznak fel, majd pellet formájában használnak árpatermesztéshez. Az így megtermelt árpából sör készül, amely visszakerül a helyi fogyasztásba.
• Németországban forrásleválasztó WC-k segítségével külön gyűjtik a vizeletet és a székletet: a vizeletből tisztított, koncentrált folyékony tápanyag-utánpótló termék készül, a székletet pedig komposztálják.
• A spanyolországi Axarquía térségben, ahol a vízhiány a mezőgazdaság egyik legsúlyosabb problémája, tisztított szennyvizet használnak öntözésre és tápanyag-visszapótlásra, például avokádó- és mangóültetvényeken.

A három megoldás technológiailag eltérő, de ugyanarra az alapvető problémára reagál: hogyan lehet a települési anyagáramokat úgy visszakapcsolni a mezőgazdaságba, hogy közben csökkenjen a környezeti terhelés, mérséklődjön a tápanyagveszteség, és javuljon a helyi rendszerek ellenálló képessége? A klímaváltozás szempontjából ez azért különösen fontos, mert az alkalmazkodás nemcsak gátak, víztározók vagy szárazságtűrő növényfajták kérdése. Ugyanilyen lényeges, hogy hatékonyabban bánjunk azokkal az erőforrásokkal, amelyek már rendelkezésünkre állnak.

A kutatás ugyanakkor abból indult ki, hogy a körforgásos megoldások bevezetése nem pusztán azon múlik, hogy a technológia működik-e. Az emberi eredetű tápanyagok felhasználása erős érzelmi reakciókat válthat ki. Az undor, a fertőzéstől való félelem, a szaggal kapcsolatos aggodalmak vagy a „nem az én közelemben” (not in my backyard – NIMBY) típusú ellenállás mind olyan tényezők, amelyek képesek lassítani vagy akár blokkolni a technológiai innovációk terjedését.

A társadalmi elfogadottság vizsgálatához három módszert kapcsoltunk össze. Lakossági kérdőíves felméréseket végeztünk Svédországban, Németországban és Spanyolországban; fókuszcsoportos beszélgetéseket szerveztünk helyi gazdákkal, vízügyi és élelmiszeripari szereplőkkel, kutatókkal és technológiai szakértőkkel; valamint félig strukturált interjúkat készítettünk önkormányzati és intézményi szereplőkkel. Az elemzés négy egymással összefüggő dimenzió mentén készült:

• az aggodalmak,
• a NIMBY-hatás,
• a bizalom és
• a fizetési hajlandóság.

Az eredmények egyik legfontosabb tanulsága, hogy az emberi eredetű tápanyag-visszaforgatás elfogadása nem általános igen vagy nem kérdés. Nagyon sokat számít, hogy pontosan milyen technológiáról van szó, hol történik a feldolgozás, milyen termék készül belőle, ki ellenőrzi a folyamatot, és hogyan kommunikálják mindezt a lakosság felé. A válaszadók például minden régióban nagyobb arányban fogadták el azt, hogy emberi eredetű trágyával kezeljenek egy közeli parkot, mint azt, hogy a lakóhelyük közelében ilyen tápanyag-előállító üzem működjön. Ez klasszikus NIMBY-jelenségre utal: az emberek elvben támogathatnak egy fenntarthatónak tartott megoldást, de kevésbé szívesen látják annak infrastruktúráját (jelen esetben az emberi végtermékből trágyát készítő üzemet) a közvetlen környezetükben.

Ez a jelenség nem feltétlenül irracionális. A helyi lakosok gyakran nagyon is konkrét hatásoktól tartanak: szagtól, forgalomnövekedéstől, egészségügyi kockázatoktól, ingatlanérték-csökkenéstől vagy attól, hogy a technológia működéséről nem kapnak elég átlátható információt. A klímapolitika és a körforgásos gazdaság társadalmi beágyazottsága szempontjából ez különösen fontos tanulság. Nem elég azt mondani, hogy egy megoldás környezetileg hasznos. A helyi érintettek számára azt is világossá kell tenni, hogy milyen kockázatokkal járhat, ki viseli ezeket, ki profitál belőle, és milyen garanciák védik a lakosságot.

Emberi ürülék – növényi tápanyag

A tápanyag-visszaforgatás gondolata valójában nem új: az emberi ürülék mezőgazdasági hasznosítása hosszú történeti előzményekkel rendelkezik. A „night soil” kifejezés az éjszaka gyűjtött emberi ürülékre utalt, amelyet számos városiasodó társadalomban trágyaként használtak fel. Ennek gyakorlata különösen Ázsiában volt meghatározó: Kínában már a Song-dinasztia idején, majd a Ming- és Qing-korban is a városi tisztaság fenntartásának és a mezőgazdasági tápanyag-utánpótlásnak fontos eszköze volt, sőt kifejezetten értékes trágyának számított; Japánban pedig a 12. századtól vált egyre jelentősebbé. A modern vízöblítéses illemhelyek 19. századi elterjedése azonban alapvetően átalakította ezt a viszonyt: a vízalapú szennyvízrendszerek higiéniai és városüzemeltetési szempontból előrelépést jelentettek, ugyanakkor felhígították és eltávolították azokat a tápanyagokat, amelyek korábban közvetlenebbül visszakerülhettek a földekre. A mai emberi eredetű tápanyag-visszaforgatási megoldások ezért nem egyszerűen radikálisan új technológiák, hanem egy korábbi körforgásos logika tudományosan ellenőrzött, higiéniai és környezetbiztonsági szempontból újraszabályozott változatai. Klímaváltozással, vízhiánnyal és műtrágyafüggőséggel terhelt korunkban éppen ez a történeti perspektíva mutat rá arra, hogy nemcsak új innovációkra, hanem régi erőforrás-szemléletek újragondolására is szükség lehet.

Szag, egészségügyi kockázatok, környezeti terhelés – félelmek az eredmények tükrében

A három vizsgált régió között jelentős különbségek mutatkoztak.

• A német válaszadók bizonyultak a leginkább elfogadónak, mind a közeli zöldterület trágyázása, mind a feldolgozóüzem jelenléte esetében.
• Svédországban szintén viszonylag magas volt az elfogadás, de erősen megjelent az igény a technológiai biztonság, a tanúsítás és az ellenőrzés iránt.
• Spanyolországban ezzel szemben jóval erősebbek voltak az aggodalmak, különösen a szag, az egészségügyi kockázatok és a környezeti terhelés kapcsán. Ez részben a helyi vízgazdálkodási konfliktusokkal, részben a „szennyvíz”, „maradék” és „hulladék” fogalmak negatív társadalmi jelentésével magyarázható.

A félelmek közül minden régióban a szaggal kapcsolatos aggodalom volt a legerősebb. Ez elsőre banálisnak tűnhet, de nagyon fontos gyakorlati üzenete van. A lakossági elfogadás szempontjából a mindennapi életminőséget közvetlenül érintő tényezők sokszor erősebbek, mint az absztrakt környezeti érvek. Egy technológia lehet alacsony kibocsátású, erőforrás-hatékony és tudományosan megalapozott, ha a helyiek attól tartanak, hogy bűzös lesz, az elfogadottsága könnyen meginoghat.

A másik fontos aggodalom az egészségügyi kockázatokhoz kapcsolódott. A válaszadók és a szakértők is gyakran említették a fertőzésveszélyt, a gyógyszermaradványokat, hormonokat és egyéb mikroszennyezőket. Ezek a félelmek részben valós szakmai kérdésekre utalnak, hiszen az emberi eredetű anyagok mezőgazdasági felhasználása csak szigorú tisztítási, feldolgozási és ellenőrzési feltételek mellett lehet biztonságos. Ugyanakkor az is látszott, hogy a kockázatérzékelés nem kizárólag a tényleges kockázat nagyságától függ. Legalább ilyen fontos, hogy a lakosság mennyire bízik azokban az intézményekben, amelyek a technológiát engedélyezik, működtetik és ellenőrzik.

Helyi intézmények, helyi bizonyítékok, helyi történetek kellenek

A bizalom kérdése ezért a kutatás egyik központi eleme. Az érintettek (stakeholderek) és a lakosság is mindhárom régióban a helyi önkormányzatokat és a víz- vagy szennyvízszolgáltatókat tekintették a leginkább hiteles szereplőknek. Ez azt jelzi, hogy a társadalmi elfogadás építésében nem elegendő a technológiai vállalatok vagy kutatóintézetek kommunikációja. A helyi intézményeknek kulcsszerepük van abban, hogy a lakosság számára érthetővé, ellenőrizhetővé és legitimmé tegyék az új megoldásokat. Németországban a civil szervezetek szerepe is hangsúlyosabban jelent meg: ha egy környezetvédelmi vagy fogyasztóvédelmi szervezet részt vesz a folyamat ellenőrzésében, az növelheti a rendszer iránti bizalmat.

A kommunikációs csatornák tekintetében a helyi média és a közösségi média bizonyult a legfontosabbnak. Ez arra utal, hogy az ilyen típusú innovációkat nem lehet pusztán országos kampányokkal elfogadtatni. Helyi történetekre, helyi szereplőkre és helyi bizonyítékokra van szükség. Egy svéd fesztiválon gyűjtött vizeletből készült pellettel trágyázott árpából főzött sör egészen más kommunikációs helyzetet teremt, mint egy spanyol vízhiányos térségben használt tisztított szennyvíz, vagy egy német gazdaságban tesztelt komposztált anyag. A társadalmi elfogadás ezért mindig kontextusfüggő: ugyanaz az elv más-más narratívát, más-más garanciákat és más-más intézményi szereplőket igényel.

A fizetési hajlandóság eredményei óvatos optimizmusra adnak okot. A válaszadók egy része hajlandó lenne valamennyivel többet fizetni olyan termékekért, amelyek emberi eredetű, körforgásos tápanyag-visszaforgatás révén készülnek, de a jelentős felár elfogadása ritka. Ez különösen fontos, mert a fenntarthatóbb technológiák bevezetése sokszor magasabb kezdeti költséggel jár. Ha ezeket teljes egészében a fogyasztókra hárítják, az könnyen korlátozhatja a piaci terjedést. A svéd és német válaszadók nagyobb arányban mutattak fizetési hajlandóságot, míg a spanyol mintában erősebb volt a bizonytalanság és az árérzékenység. Ez arra figyelmeztet, hogy a körforgásos gazdaság társadalmi igazságossági kérdés is: nem mindegy, hogy ki tudja megfizetni a fenntarthatóbb termékeket, és kik maradnak ki ezekből az innovációkból.

Vigyázzunk a szavakra és a részletekre!

A kutatás egyik tanulsága, hogy az emberi eredetű tápanyagok elfogadása erősen függ attól, mennyire látható vagy láthatatlan a folyamat a fogyasztók számára. A német fókuszcsoportokban például megjelent az a vélemény, hogy ha egy termék a szupermarketben kapható, akkor azt a fogyasztók eleve ellenőrzöttnek és biztonságosnak tekintik. Mások viszont épp azt hangsúlyozták, hogy a fogyasztóknak joguk van tudni, hogyan termelték az élelmiszert. Ez a dilemma a fenntartható élelmiszerrendszerek egyik alapkonfliktusára mutat rá: mennyit kell kommunikálni egy technológia részleteiből, és mikor válik a túlzott részletezés kontraproduktívvá?

Svédországban a feldolgozottság mértéke bizonyult fontosnak. A résztvevők könnyebben fogadták el a pelletált, stabilizált, „termékszerű” anyagokat, mint a nyersebb formában megjelenő emberi eredetű tápanyagokat. Ez arra utal, hogy nemcsak az anyag eredete, hanem annak megjelenése, neve és kezelhetősége is alakítja az elfogadást. A „trágya” vagy „szennyvíz” szavak erős negatív asszociációkat kelthetnek, míg egy tanúsított, feldolgozott, helyi és körforgásos tápanyagtermék már más értelmezési keretbe kerülhet.

Spanyolországban különösen erősen merült fel a nyelvezet kérdése. A „hulladék” vagy „szennyvíz” kifejezések könnyen elutasítást váltanak ki, miközben a vízhiány miatt a visszanyert víz mezőgazdasági felhasználása racionális és egyre sürgetőbb megoldás lehet. Ez jól mutatja, hogy a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás kommunikációja nem egyszerűen információátadás. Arról is szól, hogy milyen fogalmakon keresztül tesszük érthetővé az új gyakorlatokat. Ha valamit hulladékként nevezünk meg, akkor a lakosság hajlamos veszélyként tekinteni rá; ha ellenőrzött, helyi erőforrásként mutatjuk be, az már más társadalmi reakciókat válthat ki.

A láthatatlan anyagáramokról is beszélnünk kell egymással

A kutatás tanulságai Magyarország szempontjából is relevánsak. Az aszályok, a talajromlás, a vízhiány és a mezőgazdasági inputanyagok drágulása nálunk is egyre erősebben vannak jelen. A tápanyag-visszaforgatás kérdése ezért nem távoli technológiai különlegesség, hanem olyan téma, amely a következő években a hazai agrár-, víz- és klímapolitikában is előkerülhet. Magyarországon különösen fontos lenne időben elkezdeni a társadalmi párbeszédet, mert az ilyen típusú innovációk elfogadása nem egyik napról a másikra alakul ki, és a jelenlegi szabályozás sem igazán megengedő az ilyen típusú tápanyagok használatában.

A legfontosabb következtetés talán az, hogy a klímaváltozás korában nemcsak az energiafelhasználást, a közlekedést vagy az épületeinket kell újragondolnunk, hanem azokat az anyagáramokat is, amelyeket eddig a többség számára láthatatlanok voltak. A szennyvízrendszerek, a tápanyagok, a talajok és a mezőgazdasági termelés közötti kapcsolat a mindennapokban ritkán kerül elő, pedig az élelmiszer-biztonság és a klímaalkalmazkodás szempontjából kulcskérdés. Az emberi eredetű tápanyag-visszaforgatás nem csodaszer, és nem is kockázatmentes megoldás. De megfelelő technológiai, jogi és intézményi garanciák mellett hozzájárulhat ahhoz, hogy kevesebb erőforrást pazaroljunk el, mérsékeljük a környezeti terhelést, és ellenállóbb helyi élelmiszer-rendszereket alakítsunk ki.

Ehhez azonban a társadalmi elfogadottság legalább annyira fontos, mint a technológiai működőképesség. Az embereknek tudniuk kell, hogy mit használnak, miért használják, milyen kockázatokkal jár, ki ellenőrzi, és milyen haszna van a helyi közösség számára. A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás ugyanis nemcsak infrastrukturális beruházásokból áll, hanem abból is, hogy képesek vagyunk-e megváltoztatni az erőforrásokról és hulladékról alkotott társadalmi elképzeléseinket. (Másféfok)

_{A kutatás részletes eredményei az alábbi cikkben találhatóak meg: Varjú Viktor (2025) From fork to farm, locally: social acceptance pathways for human excreta-derived fertilisers across three European regions. Socio-Ecological Practice Research 7:4 pp. 419-437. https://doi.org/10.1007/s42532-025-00236-x}